Budapest, 2006. (29. évfolyam)
3. szám március - Lengyel Balázzsal Zeke Gyula beszélgetett: „...mint sokszor életem során egész' másféle világ van...”
7.A BUDAPEST borművet. A korábbihoz hasonlóan ugyancsak bronzból öntött reliefet 1999 októberében ismét beépítették a szobor terméskő talapzatába. Mivel az eredeti bronz dombormű alsó részén lévő szöveget pontosan nem lehetett rekonstruálni, csak a „KOSSUTH LAJOS" felirat került fel annak alsó részére. A Kossuth letartóztatására utaló mészkő emléktáblát a felújított posztamens hátsó oldalára helyezték át, így az elfogatás helyéről és időpontjáról továbbra is tájékoztatást kaphat az arra járó. (Az emlékmű helyreállítása alkalmából Karacs Dénes 1999-ben kis füzetet szerkesztett, amely részletesen szól az 1913-as avatásról és az emléktábla pótlásáról. A kiadvány a Hegyvidékünk Gyöngyszemei sorozat 3. számaként jelent meg.) A zugligeti Kossuth-emlékmű további érdekessége, hogy 1933-ban földmérési jelet helyeztek el a posztamensen: az 1493. számú szintezési tárcsa került a talapzat oldalára. A cikk elején felmerült kérdésre viszszatérve (melyik alkotás tekinthető az első köztéri Kossuth-szobornak Budapesten?), megállapítható, hogy Fleischl Károly műve ugyan előbb készült, de alapvetően épületplasztikának számít. Klasszikus értelemben vett köztéri alkotásként — Budapest korabeli határainak figyelembevételével — a Tóth István mintázta mellszobrot illeti az elsőség. — Tisztelt és kedves Lengyel Balázs! Hadd üdvözöljelek először is a Budapest hasábjain, s köszönjem meg olvasóink nevében, hogy szép korod nyűgein felülkerekedve időt szántál ránk. Irodalmunk közönsége előtt ismert a személyed és működésed, kezdve a Márciusi Front megalakulásában és tevékenységében betöltött fontos szerepeddel, folytatva az Újhold létrehozásával valamint szerkesztésével 1946-1948 között, majd elhallgattatásotokat követően gyermek- és ifjúsági köteteid, lassú és nem teljes visszaengedésed az irodalmi nyilvánosságba az 1970-es évek elejétől, az Újhold-Évkönyv szerkesztése 1986-tól, majd az 1989-es politikai fordulattal felgyorsuló kései elismerés gesztusai. Én itt most mégsem ezekről a dolgokról kérdeznélek, nem az életed és a pályád egészéről, amelyről visszaemlékező esszéidben és a Kabdebó Lórántnak adott interjúban (Újhold-Évkönyv, 1986/1, 476-491. p.) részletesen írsz, beszélsz. Tekintve lapunkat, ezúttal Budapesthez, a városhoz való viszonyodról faggatnálak. Kezdjük azonban középtájt! Volna-e még mondanivalód a legutóbbi számban közölt, el nem küldött levélről, melyen a Te aláírásod is ott áll, s mellyel kapcsolatban megerősítetted, a Nyugat újraindítási próbálkozásainak egyik hamvába holt kísérletével van dolgunk. Volt-e valamiféle összefüggés e kudarcba fúlt törekvés és az Újhold 1946-os megindítása közt? — Igen volt, hogyne lett volna. Bár az Újhold közvetlenül a Kéry László szerkesztette Magyarokból vált ki, amely már 1945 áprilisában megindult. Sőtér István és Thurzó Gábor voltak még a vezető alakjai. A Centrálban tartott szerkesztőségi üléseken megfordult némelykor Hatvany Lajos, és egyszer ott volt Schöpflin Aladár is, akik köztudottan nem állhatták egymást. „Nem kívánok a Hatvanyval beszélni" — mondta akkor ott Schöpflin. Hát így, lassan érlelődött meg bennünk, Rába Györgyben, Mándy Ivánban, Pilinszky Jánosban és Nemes Nagy Ágnesben, hogy ez a Magyarok nem egészen az, amire mi gondoltunk, és indítottuk meg 1946 nyarán az Újholdat. Keddenként voltak a Centrálban a szerkesztőségi délutánok, asztalunk a konyhapultnál, a mostanában bemutatókra használt galéria alatt állt. - Köszönjük, becses hír az utókornak. Térjünk hát rá akkor a városi életedre, mi az első már eleven emléked Budapestről? — A Bartók Béla útról nyílik a Kelenhegyi út, ott laktunk először. Arra emlékszem nagyon élesen a húszas évek közepéről, hogy az autók nem tudtak fölmenni a hegyre, a taxik. A motorjuk gyenge volt, és mindig megálltak a Kelenhegyi út alján, ott volt a festőiskola nem messze, és ott megálltak a kocsik, mindig megálltak, és nevettünk, emlékszem, van egy ikertestvérem, Horváthné Lengyel Piroska, nevettünk mindig, hogy az autók nem tudtak fölmenni a hegyre. Négyen voltunk gyerekek, az ikertestvérem mellett volt két bátyám, ők már nem élnek. A Fehérvári út volt a felnövésem színhelye, utána az Avar utcában laktunk, ott, a sínek közelében, ahol a vonatok az alagútba mennek. Akkor még a mozdonyokkal állandóan lökdösték egymást a vonatok, élesen emlékszem a csattanások ismétlődő hangjaira. Onnan kerültünk át a Damjanich utcába, úgy tizen-egynéhány éves koromtól. - Maradt benned valamiféle összkép is a városról, mint sokszor életem során, egész másféle világ van..." Lengyel Balázzsal Zeke Gyula BESZÉLGETETT FOTÓ: Sebestyén László