Budapest, 2010. (33. évfolyam)
1. szám január - Tarján Balázs: Szilveszter után, tavaszi kitelepülés előtt
BUDAPEST Szilveszter után, tavaszi kitelepülés előtt szöveg: Tarján Balázs, fotó: Sebestyén László 2009-ben utoljára, 2010-ben először találkozhatott Szilveszter környékén ismét a város közönsége azzal az egyébként újkeletű, néhány éves pesti dilemmával, amely azóta alakult ki, hogy divattá vált az utcai kitelepülés s a szórakoztató-vendéglátó üzletek csoportos betelepülése egy-egy házsorba, térkörnyékre. Most egy időre, legalábbis a kitelepülés (s maga a téma is) veszít majd aktualitásából. De aztán a tavasz újra megnyitja a vitát lakók és a mulatságok hívei között. A jelenség ugyanis világvárosi. Mint a háborúságok forrása, talán kezelhető. Ám valószínűleg nem elsősorban a jog eszközeivel. Az elmúlt hónapokban Budapesten két önkormányzat, a VI. és a XI. kerületi döntött úgy, hogy újraszabályozza az üzletek – ideértve a vendéglátóhelyeket is – működési rendjét. E hivatalos megfogalmazás mögött mindkét esetben az éjszakai nyitva tartásra és az alkoholtartalmú italok értékesítésére vonatkozó rendelkezések húzódnak meg. Tételesen: a VI. kerületben – Terézváros – „22 és az azt követő nap 06 óra között” a XI. kerületben – Újbuda – „22 és 5 óra között” kell zárva tartaniuk a szeszes italt forgalmazó üzleteknek. Nézzük a jogalkotás indokait. Meglepetéssel kell megállapítanunk, hogy míg Újbuda rendelete az első paragrafusban kimondja: „a rendelet célja az üzletek éjszakai nyitvatartásának korlátozásával a lakosság nyugalomhoz, különösen az éjszakai pihenéshez való alkotmányos jogának biztosítása”, addig a VI. kerületi rendelet még csak utalást sem tesz a célra vagy a kiváltó okra! Jól érzékelhető így is, hogy a boltok, vendéglátóhelyek környékén lakók éjszakai nyugalmát megzavaró okot az önkormányzatok a szeszes italok árusításában találják meg, nyilvánvalóan feltételezve, hogy azt a vásárló (vendég) rögtön meg is issza, ami azonnali zajongást vált ki a kedves fogyasztóból. Nem vitatva e meggyőződés elvi és statisztikai alapjait, a későbbiekben, a rendeletek tartalmának elemzésekor néhány árnyaló megjegyzést kell ehhez a tételhez hozzákapcsolnunk. A lakosság nyugalmának és pihenésének biztosítása a helyi közösségek vezetőinek természetesen minden időben feladata, és rátermettségük bizonyítása, valamint a polgárok elismerésének – értsd: voksainak – újbóli elnyerése végett jól felfogott érdeke is volt. Gyermekkoromból emlékszem a csendrendeletre, amelynek betartatása a – ma már nem létező – házmesterek kötelezettségei között is szerepelt. Szigorúan megparancsoltatik Hogy ezt az állítást igazolhassam, menjünk vissza messze az időben, vegyünk példákat a hazai bor- és borkereskedelmi jog korai szakaszairól. Olyan intézkedéseket kerestem, amelyek céljukban és megoldási formájukban a két fővárosi önkormányzat rendeletében foglaltakkal azonosak. Hangsúlyozom, hogy elsősorban az azonosságokat idézem fel, de az adott kor eltérő gondolkodásának érzékeltetésére néhány példával azt is bemutatom, hogy hosszú ideig nemcsak az éjszaka, hanem az ünnepnapok nyugalma is a városvezetők gondjai közé tartozott. Elsőként Pozsony városának 1487. évi rendeletéből ragadok ki egy részletet, mely szerint a bort kimérő polgár „nem adhat bort sem titokban, sem nyíltan, sem pedig reggelit vasárnapokon, az apostolok és boldogasszony ünnepein, valamint húsvét, pünkösd, karácsony és újév napján, vagyis a sátoros ünnepeken és a keresztény egyház egyéb ünnepnapjain, míg csak a Szent Márton templomban tartott nagymisén az úrfelmutatás véget nem ér”. Hasonló vagy azonos tiltás számos városban és a levéltári adatok szerint szinte folyamatosan megjelent. Csak a felszínt gereblyézve említhető: Lőcse 1558, Kassa 1648 és 1689, Rozsnyó 1603, Selmecbánya 1575, Sopron 1685, Szentes 1769, Pest 1733. 2 2010 január