Budapest, 2010. (33. évfolyam)

1. szám január - Tarján Balázs: Szilveszter után, tavaszi kitelepülés előtt

BUDAPEST Szilveszter után, tavaszi kitelepülés előtt szöveg: Tarján Balázs, fotó: Sebestyén László 2009-ben utoljára, 2010-ben először találkozhatott Szilveszter környékén ismét a város közönsége azzal az egyébként újkeletű, néhány éves pesti dilemmával, amely azóta alakult ki, hogy divattá vált az utcai kitelepü­lés s a szórakoztató-vendéglátó üzletek csoportos betelepülése egy-egy házsorba, térkörnyékre. Most egy időre, legalábbis a kitelepülés (s maga a téma is) veszít majd aktualitásából. De aztán a tavasz újra megnyitja a vitát lakók és a mulatságok hívei között. A jelenség ugyanis világvárosi. Mint a háborúságok forrása, talán kezelhető. Ám valószínűleg nem el­sősorban a jog eszközeivel. Az elmúlt hónapokban Budapesten két ön­kormányzat, a VI. és a XI. kerületi döntött úgy, hogy újraszabályozza az üzletek – ide­értve a vendéglátóhelyeket is – működési rendjét. E hivatalos megfogalmazás mögött mindkét esetben az éjszakai nyitva tartásra és az alkoholtartalmú italok értékesítésére vonatkozó rendelkezések húzódnak meg. Tételesen: a VI. kerületben – Terézváros – „22 és az azt követő nap 06 óra között” a XI. kerületben – Újbuda – „22 és 5 óra között” kell zárva tartaniuk a szeszes italt forgalmazó üzleteknek. Nézzük a jogalkotás indokait. Megle­petéssel kell megállapítanunk, hogy míg Újbuda rendelete az első paragrafusban kimondja: „a rendelet célja az üzletek éj­szakai nyitvatartásának korlátozásával a lakosság nyugalomhoz, különösen az éjsza­kai pihenéshez való alkotmányos jogának biztosítása”, addig a VI. kerületi rendelet még csak utalást sem tesz a célra vagy a kiváltó okra! Jól érzékelhető így is, hogy a boltok, vendéglátóhelyek környékén lakók éjsza­kai nyugalmát megzavaró okot az önkor­mányzatok a szeszes italok árusításában találják meg, nyilvánvalóan feltételezve, hogy azt a vásárló (vendég) rögtön meg is issza, ami azonnali zajongást vált ki a kedves fogyasztóból. Nem vitatva e meg­győződés elvi és statisztikai alapjait, a későbbiekben, a rendeletek tartalmának elemzésekor néhány árnyaló megjegyzést kell ehhez a tételhez hozzákapcsolnunk. A lakosság nyugalmának és pihenésének biztosítása a helyi közösségek vezetőinek természetesen minden időben feladata, és rátermettségük bizonyítása, valamint a polgárok elismerésének – értsd: voksainak – újbóli elnyerése végett jól felfogott érde­ke is volt. Gyermekkoromból emlékszem a csendrendeletre, amelynek betartatása a – ma már nem létező – házmesterek kö­telezettségei között is szerepelt. Szigorúan megparancsoltatik Hogy ezt az állítást igazolhassam, men­jünk vissza messze az időben, vegyünk példákat a hazai bor- és borkereskedel­mi jog korai szakaszairól. Olyan intéz­kedéseket kerestem, amelyek céljukban és megoldási formájukban a két fővárosi önkormányzat rendeletében foglaltakkal azonosak. Hangsúlyozom, hogy elsősor­ban az azonosságokat idézem fel, de az adott kor eltérő gondolkodásának érzé­keltetésére néhány példával azt is bemu­tatom, hogy hosszú ideig nemcsak az éj­szaka, hanem az ünnepnapok nyugalma is a városvezetők gondjai közé tartozott. Elsőként Pozsony városának 1487. évi rendeletéből ragadok ki egy részletet, mely szerint a bort kimérő polgár „nem adhat bort sem titokban, sem nyíltan, sem pedig reggelit vasárnapokon, az apostolok és bol­dogasszony ünnepein, valamint húsvét, pünkösd, karácsony és újév napján, vagyis a sátoros ünnepeken és a keresztény egy­ház egyéb ünnepnapjain, míg csak a Szent Márton templomban tartott nagymisén az úrfelmutatás véget nem ér”. Hasonló vagy azonos tiltás számos vá­rosban és a levéltári adatok szerint szinte folyamatosan megjelent. Csak a felszínt gereblyézve említhető: Lőcse 1558, Kassa 1648 és 1689, Rozsnyó 1603, Selmecbánya 1575, Sopron 1685, Szentes 1769, Pest 1733. 2 2010 január

Next