Budapest, 2010. (33. évfolyam)
9. szám szeptember - Szécsényi Mihály: Egy pesti kéjnőtelep 1934-ből
BUDAPEST 2010 szeptember kérhetett. Ez a kéjnőtelep úgy üzemelt, mint egy nagy lakás, amelynek minden szobáját bérbe adták, de amelynek nem volt közös társalgója, nappalija vagy – mint a bordélyoknak – szalonja, ahol a férfiak és a nők együtt szórakozhattak volna. A határozat a szobák használatát illetően semmilyen más megkötést nem tartalmazott. Ez a rendelet alapozta meg a környék napjainkig tartó „jó” hírnevét, hírhedtségét. A kerületben és az itt található hét kéjőtelepen lakó több száz prostituált számára mégis ez az időszak lehetett talán a legnyugodtabb. Az első világháború alatt, majd az azt követő forradalmak után nem csupán a prostituáltak száma nőtt meg, de a bűnözés is a környék egyik jellemző üzletága lett. Ezért 1922-ben a Belügyminisztérium része lett a már 1913-ban felállított Erkölcsrendészeti Központi Hatóság. A konzervatív keresztény-nemzeti irányzat – népszövetségi kölcsönnel, azaz nemzetközi segítséggel – sikeresen fékezte meg az addig ismeretlen nagyságrendű inflációt, és lecserélte a koronát pengőre. A belső helyzet rendezése után, a kormányzat nemzetközi téren is jelezte törekvéseinek irányát. Magyarország 1925 nyarán csatlakozott a nőkkel és gyermekekkel űzött kereskedés elnyomása ellen Genfben – a Nemzetek Szövetségének, azaz a Népszövetségnek a bábáskodásával – létrejött egyezményhez. A Belügyminisztérium ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy a prostitúció szabályozását kivegye az úgynevezett törvényhatósági joggal felruházott önkormányzatok, azaz a megyék, Győr, Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc, valamint elsősorban Budapest rendelkezése alól, és országosan egységes szabályozást vezessen be. „A prostitúció szabályozása” címet viselő 160.100/1926-os számú B.M. rendelet indoklása szerint, erre „az eljárás egyöntetűségének biztosítása végett, részben pedig abból a célból [volt szükség], hogy a társadalmi életben e kérdés rendezésével kapcsolatban megnyilvánuló újabb irányoknak az erkölcsrendészeti és közegészségügyi szempontokkal összeegyeztethető kívánalmai, főként pedig a nővédelem nemes szempontja a lehetőség keretei között mindjobban érvényesíthetők legyenek.” Ez a rendelet, az „újabb irányoknak (...) a kívánalmai” szerint azonos módon kívánta szabályozni a különböző településtípusok: a vidéki Magyarország, a falvak és kisebb városok, a nagyobb városok és főként az egyetlen nagyváros, Budapest prostitúciójának működését. Természetesen a nyilvánvaló különbségek, amelyek az élet minden területén – így a szexuális szolgáltatásokban is – megmutatkoztak, továbbra is megmaradtak és érvényesültek. A rendelet 28. paragrafusa megtiltotta újabb bordélyengedélyek kiadását, és elrendelte 1928. május 1-ig azok viszszavonását. A szabályozás sehol és semmilyen módon nem engedélyezte a szalonnak mint a szexualitásnak helyet adó közösségi színtérnek a megmaradását. A bejegyzett kéjnők vendégeiket vagy találkahelyekre vihették, vagy saját lakásukon fogadhatták őket. A magántalálkahely tulajdonosa saját lakásán belül adott ki szobát a pároknak, és dönthetett arról, kik használhatják azt. Ez a szocialista korszakban szobáztatásnak nevezett rendszer előzménye. A nyilvános találkahelyeken több szoba állt rendelkezésre és azt – megfelelő fizetség fejében – bárki igénybe vehette. A saját lakással – tulajdonnal, vagy bérleti jogviszonnyal – rendelkező prostituáltak csak akkor fogadhattak látogatókat otthonukban, ha azt a rendőrhatóság előzetesen engedélyezte. Többek között, ha a házban nem lakott 18 évnél fiatalabb személy, ha a főbérlő hozzájárult, stb. Saját lakásnak, bérleti jogviszonynak számított az is, ha valaki kéjnőtelepen lakott, mert az ilyen házakban csak és kizárólag kéjnők lakhattak. Az 1926-os szabályozás szerint itt csak olyan nő bérelhetett lakást, aki önálló háztartást vezetett. Érdemes emlékeztetni arra, hogy az 1907-es szabályrendeletben ez még nem volt feltétel. A lakásokat úgy kellett berendezni, hogy erre alkalmasak legyenek. A kéjnő csak mint főbérlő élhetett ilyen házban és háztartásban, de 40 évesnél fiatalabb személy sem cselédként, sem rokoni minőségben nem lakhatott nála, és természetesen albérlőt sem tarthatott. A főbérlőkön kívül ezekben a házakban csak a házfelügyelő tartózkodott még, de az ő családtagjai között sem lehettek 40 évnél fiatalabbak. Ez a kéjőtelep úgy üzemelt, mint sok kis lakás például egy garzonházban, ahol minden lakásban csak egy nő lakhatott. Természetesen a kéjnőtelep új értelmezése-szabályozása sem tette lehető szórakozásra alkalmas közösségi tér létrehozását. A hatóságok gondosan ügyeltek arra, egészségesek-e a prostituáltak, és mi történik a szobákban, lakásokban. A kéjnőknek hetente kétszer kellett vizsgálatra menniük, míg a találkahelyeket és a lakásokat, a kéjnőtelepeket az illetékes rendőrorvos közegészségügyi és köztisztasági szempontból kéthetenként ellenőrizte. A kéjnőnek – bárhol fogadta is vendégeit – egyszerre csak egy vendége lehetett, tehát barátokat és ismerősöket, férfiakból és nőkből álló társaságot sem fogadhatott. Látogatói legfeljebb 12 órát tartózkodhattak nála. Az új rendelet alkotói a bordélynak mint a társadalom erkölcsi alapjait legjobban veszélyeztető intézménynek a megszüntetése mellett még egy dolgot tartottak nagyon fontosnak. A prostituált és vendége kapcsolatát igyekeztek csak a szexuális aktusra korlátozni, hiszen elképzeléseik szerint az ilyen kapcsolatok nélkülöznek minden emberi forrás. Budapest Főváros Levéltára Egy kéjnőtelep cellái... Kender utca 15., 1934 26