Budapest, 2010. (33. évfolyam)

9. szám szeptember - Szécsényi Mihály: Egy pesti kéjnőtelep 1934-ből

2010 szeptember Egy pesti kéjnőtelep 1934-ből Intézmény a jó erkölcs és a jó ízlés védelmében Szécsényi Mihály Különleges dokumentumot írt alá 1927. február hó 11-én dr. Scitovszky Béla ma­gyar királyi belügyminiszter. Az általa kiadott rendelet „A közerkölcsiség védel­méről” hangzatos címet viselte, amelynek bevezetőjében kifejtette: „Sajnálattal kell megállapítanom, hogy az utolsó évtized viharai és főként a külföldről beszüremke­dő káros befolyások közerkölcsiségünket is megtámadták és annak színvonalát lesüly­lyesztették, a hatóságok pedig – részben a fennálló rendelkezések hiányossága miatt is – e veszéllyel szemben – kevés kivétel­től eltekintve – kevés eréllyel védekeznek.” Ezek a mondatok a látszattal ellentétben nem a kezdetét jelezték egy folyamatnak, hanem a lezárását, ami többek között a prostitúció magyarországi megítélésében és szabályozásában is alapvető változá­sokat hozott. A történet húsz évvel korábban kezdő­dött. Budapest székesfőváros törvényha­tósági bizottságának közgyűlése 1907. jú­nius 7-én fogadta el új szabályrendeletét a prostitúcióról. Az összetett rendszerben a legfontosabb szereplők a magánkéjnők különböző csoportjai és a bordélyházi kéj­nők voltak. Az előbbiek mesterségüket vagy saját, többnyire bérelt lakásukban folytathatták, vagy úgynevezett magán és nyilvános találkahelyeken, amelyeket a rendőrség engedélyezett és ellenőrzött. A főváros vezetőinek már ekkor feltűnt, hogy a gyarapodó külvárosokban egyre több nő folytatja ezt a tevékenységet ön­állóan, különösen azokban a körzetekben, ahol olcsóbban juthattak lakáshoz, főbér­lethez vagy albérlethez. A századforduló után erre az egyik legalkalmasabb helyszín a VIII. kerület volt, ahol még sok földszin­tes és olcsó bérű lakás állt rendelkezésre, ugyanakkor viszonylag könnyen megkö­zelíthetőnek bizonyult. A negyeden belül a Népszínház utca, a Rákóczi és a Mátyás tér által határolt területek és környékük, az itteni utcák – elsősorban a Bérkocsis és keresztutcái, a Nagyfuvaros, a Kender, a Fecske, a Conti és a Víg utca – bizo­nyultak alkalmasnak a prostitúció meg­telepedésére. A rendelet 12. paragrafusa kimondta ugyan, hogy magánkérnőknek földszinti utcai lakások erre a célra csak kivételes esetekben engedélyezhetők, de ezen a környéken ekkor még csak néhány emeletes épület állt. A rendelet a probléma megoldására – német mintát követve – lehetővé tette, hogy a „bejegyzett magánkérnek megfe­lelő elhelyezése céljából, főleg annak lehe­tővé tétele végett, hogy a kisebb földszin­ti utcai kéjnőlakások száma apasztható legyen, a főkapitány nagyobb számú be­jegyzett magánkéjnő elhelyezésére szolgá­ló kéjnőtelepre is adhat engedélyt, amely telepnek helyei azonban a székesfővárosi tanáccsal egyetértőleg állapítandók meg.” Ezeken a telepeken csak bejegyzett kéj­nők és a telep működtetésére engedélyt kapott személy, ennek családtagjai – 16 évnél fiatalabb gyermekeket kivéve – és cselédjei lakhattak. Félreeső utcákban, templomtól, iskolától és hasonló jellegű intézményektől 200 méteres távolságon kívül kellett esniük. Minden kéjnő részére külön bejáratú, kellően felszerelt szobát lehetett kiadni, amelyben csak a bérlő lak­hatott. A bérbe adható szobák számát és a lakbér összegét a rendőrség állapította meg. Az engedély birtokosa a megálla­pított szobabéren kívül, amely magában foglalta a takarítás, a fűtés, a világítás és az ágynemű használatát, többet nem forrás: Budapest Főváros Levéltára A Kender utca 15. számú ház homlokzata, 1882 fotó: Sebestyén László 25 BUDAPEST

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék