IV. kerületi községi felsőbb iskola, gimnázium és felsőkereskedelmi leányiskola, Budapest, 1924

. E csodás, népies eredetű mesevilágba, — amit ő regényköltészetében épen akkor érvényesít a lángelme korlátlan önkényével, amikor a regény realisztikus és naturalisztikus irányban vált el romantikus bölcsőjétől. — Jókai sajátos lelkivilágot visz bele; lelki és morális életét sajátos törvényszerűségeknek veti alá. Szinte a keleti hitregevilág Orm­uzd és Ar­mán harca folyik regényhősei között, amint azok az örök jó vagy az örök gonosz törekvéseit testesítik meg. S mivel sajátos mese­moráljának megfelelően a jó mindig megtalálja nála jutalmát, a gonosz büntetését, nem csoda, hogy az élet szenvedéseit méltatlanul tűrő lélek örömest menekül köl­tészete vigaszt nyújtó berkeibe. Jókai morálja naivitásából, világszemléletének primitív lényegéből magyarázható; világnézleti felfogása már 25 éves korában kialakult s nem változott meg soha, de ez tartotta meg lelkét örökifjúnak, örök derűsnek. Ez az idealizmus szoros, kapcsolatban van optimizmusával, amely téren Jókai korában szinte egyedül állott. Ő mindvégig megmaradt a romantika szivárványhídján, mely az ember és élete ábrázolásában szelektált, idealizált vonásokat engedélyezett csupán, s nem ereszkedett le a naturalizmus nyomor és szenvedés tanulmányaiba. Jókai költészete mentes maradt a nagy ábránd-, álom- és ideálromboló Schopenhauer filozófiájának komor és beteges életfelfogást terjesztő miazmáitól, aminek mintegy utóhajtása a ma halálrokon költőinek béna, satnya, balga életfelfogást hirdető sirámköltészete. Jókai egyéniségének egyik alapvonása nyilatkozott optimizmusában: hajlama kiérezni az árnyékból a napsugár közelségét, a vidámság aranyporával hinteni be a szenvedést, ami által a költői clair-obscur, a humor legmagasabb művészetére emelkedett. Végül meghódította a maga számára az emberiség szívét azzal, hogy a magyar faj sajátságait, álmait, törekvéseit vetítette ki a világköltészet filmvásznára. A magyar nép ábrándjait, reményeit, történeti élete folyamán kialakult lelki összetételét Petőfi fejezte ki a lírai költészet formájában s ugyanezt érzékeltette az epikai, sőt mondhatni az eposzi költészet eszközeivel Jókai. Már pedig kevés kor volt, mely több nagy törekvést, harcot, kiábrándulást és szenvedést tudott volna felmutatni, mint a Jókai kora. Már gyermekkorára rásütött a reformkor törekvéseinek verőfénye, ifjúkora összeesett a magyarság legnagyobb álmáért, a szabadságért folytatott küzdelmével, mely a XIX. század demokratikus szellemének megfelelően a népszabadságért való küzdelemmé bővült; őt is megszállta a márciusi napok ihlettsége, a szabadságharc mámora, majd megtörtén bujdokolt elhagyott erdőségek mélyén s lett azután az elnyomatás napjaiban a nemzeti lélek ébrentartója. Mindezeket a filmszerű gyorsa­sággal lepergő benyomásokat Jókai a maga képzeletének izzó kohójába olvasztotta s fantáziájának csillogó aranyszalagai szöve át írta meg regényeiben korának, a XIX. századnak nagy eposzát. És míg bátorított és vigasztalt, regényei, tarka meséi, fantáziájának teremtő és divinativ ereje maga is élő vigasztalás volt; bizonysága a magyar faj elpusztíthatatlan nagy kvalitásainak, jövőjét biztosító őserejének. S épen ez adja meg Jókai regényköltészetének nagy nemzeti jelentőségét is. Reánk, magyarokra nézve ez a költészet valóságos tettel felérő nemzeti érték. A mai kor szemszögével nézve Jókai költészete az életté, hússá és vérré vált magyar történelem, melynek tarka jeleneteit a pogány magyarok korszakától kezdve az első kereszténység, Kálmán király, a tatárpusztítás, a Dózsa-parasztlázadás, a török uralom, az erdélyi fejedelmi udvar, a Zrínyiek, a Thököly-Rákóczi-felkelések, a törökök kiűzése. Rákóczi fiai, Mária Terézia, II. József, a magyar inszurrekció és a napóleoni hadjárat gazdag képsorozataiban mutatja be, hogy aztán a reformkor lázas küzdelmeinek festésével átvegye a történeti regényírótól az epikus költő tollát. Emellett Jókai költészete az egységes magyar földet jelenti számunkra, az ezredéves, megcsonkítatlan Magyarországot, melynek határain még a Kárpátok erdős hegy­koszorúja áll őrt s lábánál szelíden húzódik meg az Adriai tenger derűs mosolyú kék tükre. A Bihar, Hargita, Toroczkó vidéke, a Székelykő, a Tordai-hasadék, a Szent Anna tó, a Tisza, a Balaton, az Alföld s a Felvidék sok-sok természeti szépsége mind új életre kelnek Jókai regényköltészetében, de egyben a nagy magyar éjszakában égő pásztortüzek is, nagy nemzeti szerencsétlenségünkre intő eleven mementók. S végül Jókai költészete erkölcsi érték is számunkra, amely férfi és női ideálok megteremtése által ösztönzéseket ad életünknek, irányokat törekvéseinknek s ez adja elpusztíthatatlan pedagógiai értékét is. Magyar ifjaink az ő regényeiből tanulják meg Istentől kapott tehetségüknek, munkájuknak, a legmagasabb cél, a Haza szolgálatába

Next