IV. kerületi községi felsőbb iskola, gimnázium és felsőkereskedelmi leányiskola, Budapest, 1924
4 II. Jókai költői egyénisége. Centenárium éve köszönt ránk s így első szavunk a hódolat, hála és szeretet szava a nagy magyar Géniusz iránt, ki a világirodalom széles perspektíváját nyitotta meg költőtársával, Petőfivel együtt a magyar költészet számára. Érdekes találkozása a lelkeknek két legnemzetibb költőnk, akik a magyar faj sajátságait a legjellegzetesebben juttatták kifejezésre s mindketten az ifjúság költői. Petőfi rövid életű tünemény, a költészet Achillese, kit lobogó képzelet sodor nagy lelki élmények felé és korai, a sorstól szinte kierőszakolt, de dicső eszméért vállalt halálba. Jókai a költészet mesekirálya, kinek homlokát hosszú, munkás élet ekéje szántotta barázdásra, de aki az örökifjúság csodakorsajából ivott s a munkáiból kisugárzó lelke ennek az örökifjúságnak kincseit szórja felénk. Van-e rétege az emberiségnek, a magyar társadalomnak, melyhez oly közel állana Jókai emlékének ünneplése, mint a magyar ifjúsághoz ? És mégis az apotheosis világosságát felhők homályosítják el; amint a legragyogóbb égitestek fényét foltok tarkázzák, úgy találkozik Jókai géniuszában fény és árny; az istenadta tehetség legszélesebb kilengései mellett a zseninél oly gyakran található ferde kinövések, mint minden oly esetben, amikor valamely természeti őserő rendszer és fék nélkül a maga eredeti vulkanikus erejével, de egyben hódítóan tör elő. Ez a nagyszabású, rendkívüli, sajátos összetételű egyéniség magyarázza meg azt a nagy harcot, amely Jókai költészete körül keletkezett, de míg mind élesebbre és gyilkolóbbra csiszolta harcos fegyvereit a Jókai kritikusok tábora, a költő a gyermek öntudatlan lépteivel sétált Meseország tekervényes utain s pajkos gondtalansággal szórta el a szépség és költészet virágait a magyarság, de sőt az egész emberiség szomorú életútjaira. S bekövetkezett az a nem ritkán tapasztalható világirodalmi jelenség, hogy míg kiszabott, determinált irodalmi irányok és esztétikai elvek képviselői, a kritikusok nyilaik záporát zúdították a védtelen költő felé, a közönség, mint hajdan Páris Corneille Chiméne-jéért, úgy lelkesült, rajongott Jókai regényeiért. A siker titka: Jókai költői egyéniségének milyensége; ezzel vált költészete tolmácsolásában az emberiség jótevőjévé s a magyarság s főleg a magyar ifjúság nemzeti költőjévé. Jókai írói egyéniségének főleg négy sajátossága hódította meg számára az emberiség szívét. Az első ily ragyogó kvalitása fantáziája, mely ma is valamely misztikus eredetű természeti ősere hatásával van reánk. Jókai a fantázia virtuóza, mint Petőfi János vitéze, ő is a valóság talajában veti meg lábát, de csak azért, hogy annál merészebb lendülettel röppenhessen költői pegazusán Ábrándvilág, Meseország felé. Az ő költészetében eltűnnek a tér- és időbeliség korlátai, feltárja előtte titkait a múlt, de felnyílik számára a jövő könyve is s a régi táltosok ihlettsége lobog szemében, mikor eljövendő századoknak ma már valóra vált csodáit megálmodja. Ép ily feltétlen ura Jókai a térnek is; egyforma könnyűséggel állítja elénk a trópusi vidék buja állat- és növényvilágát, az északi sark lakatlan tájainak zordonságát, a magyar Alföld délibábos zónáját; de feltárja előtte gyomrát a föld belseje is s a levegőég a maga komplikált bolygóvilágát. Tudása, ismereteinek gazdagsága hatalmas arzenállá válik, amit mind e csillogó fantázia szolgálatába állít. Valóban, hogy a középkor kedves kifejezésével éljek, a fantázia nála az égre röppent „regina coeli“ s a tudomány: „ancilla phantasiae.“