A Pesti izraelita hitközség leánygimáziuma, Budapest, 1934
Horatius. Születésének 2000. évfordulójára. Horatius az antik világ egyetlen modern lírikusa, az ókori költészet magányos jelensége, akiben életvágy és pesszimizmus egyesült teremtő munkára. Emberi és költői magatartásának, életszemléletének és filozófiai tájékozódásának közelségében ott ragyogott az Olympos derűs istenvilága és Epikuros életigenlő bölcsesége s ő mégis, a borúlátás égboltja alatt volt kénytelen felépíteni a józan ész pillérein a maga életformáját. Életének három nagy csalódása tudatosította benne az emberi sors fájdalmát, determinálta lírai hangját és szabta meg életeszményeinek tartalmát. Gyermekkorának minden mozzanata, nevelésének erkölcsi és társadalmi iránya félreérthetetlenül a szegénységtől való menekülés gondolatában készítette elő számára a jövőt. Nagykorúságának első békés pillanatában azonban rá kellett eszmélnie a kínzó szegénységre. Ezzel a fájdalmas nyitánnyal kezdődik Horatius költői pályája: külső kényszer parancsából találja meg önmagát és fokozza alkotó erejét a költészet felé. Politikai eszménye is hajótörést szenvedett. S ezen a ponton talán még nagyobb megrázkódtatás érte a költőt. Philippi síkján nemcsak a köztársaság ügye dőlt romokba, Horatius nemzeti hite és álma is szétfoszlott. És most ismét csak lemondás és megalkuvás árán akadt rá a kivezető útra: a béke gondolatának szépségein át ver hidat múltjának politikai emléke és Augustus nemzetmentő törekvései között. Egyéni szabadságának töretlen épségében keresi az életkereteket s rövidesen rádöbben a valóságra, hogy a költői érvényesülés és a gondtalan élet javára egyezményt kell kötnie. Augustus kegyes Maecenas barátsága áldozatot követel tőle. S ő magasztaló költeményekben rója le köteles szolgálatát. De mintha állandóan menekülne az udvari környezet levegője elől, hogy a vállalt barátság s az elfogadott támogatás ne ébressze fel benne minduntalan vesztett szabadságának és függetlenségének keserű emlékét. Természetesen az örökös csalódás és lemondás nem múlhatott el nyomtalanul a költő lelkében, ha mindjárt az életösztön juttatta is megoldáshoz az elhatározó pillanatokban. Nem váltott ki ugyan belőle lelki meghasonlást, de elmélyítette eredendő pesszimizmusát. Horatius szerette az életet és félt mindentől, ami ennek az életnek a szépségeitől megfosztja. Ha természetrajongásában van