II. kerület községi nyilvános polgári leányiskola és női kereskedelmi tanfolyam, Budapest, 1895
művészek, költők és vezérek, örök díszére válnak tetteikkel és műveikkel a magyar nemzetnek és örök dicsőségére válnak az általános emberi szellemnek mindaddig, míg értelme lesz a földön ezeknek a szavaknak: haza, jog, becsület, szabadság, szépség, nagyság. Ily nagyszabású erőtipusok és lelki jelességek jutalmául történt Isten kegyelméből azután, hogy midőn 1848-ban a magyar nemzet vezérei megakadályoztattak a haza népeiért és szabadságáért folytatott békés munkájukban, midőn sajnos félreértések folytán külső és belső ellenség egyszerre hét felül támadta meg az országot, akkor előtámadának a földből és a levegőből Csaba vitézei, a hunok, a Bánk-bánok, a szentek, a törökverő daliák és a kuruczok. Együtt voltak Magyarország szabadságának védelmezésére a zászlók alatt a századok óta testvériségben élő nemzetségek családfői és pedig: Damjanics, a hősök hőse, a ki racz volt, Leiningen, Pöltenberg, a németek, Duscsick, a cseh, Ivnézics, a horvát, Móga, az oláh és Kiss Ernő, Lázár, az örmények. Együtt állt a csatasorban főúrral a jobbágy, a pór, a tót, a katholikus, a protestáns, az izraelita, a görög — mind együtt voltak a magyar nemzet táborában, mert ők maguk voltak a nemzet. És az a hallgatag együttérzés, hazafiasak, mely mint a Duna vize különféle foktokból és patakokból, épp úgy táplálkozik hasonlóságokból mint különbségekből, továbbá szívbeli közös emlékei a jó- és a balszerencsének, az elnyomatásnak, az örömeknek és a szenvedéseknek azok, amik a nyelv- és a fajkülönbség daczára is, voltaképp az államok történetét alkotják és együtt a nemzetet képezik: mindezek a hatalmas históriai életelementumok a vezető magyarsággal közakarattal egy kézre dolgozva és az államtörténeti küldetés közösségének eszméjében egyesülve, ezek mint egykor a honfoglalók a maguk ellenségeit, ők is viharzással üldözték-öldösték és orkán gyanánt szólták szanaszét a haza ellenségeit és önfeláldozó hadi dolgaikkal és dicsőséggel, mintegy a világszabadságért való rövid küzdelmeikben, csodálatra gerjesztették és bámulatba ejtették 1818-ban Magyarországról és a magyar nemzetről már-már egészen megfeledkezett világot! Oh szép volt, viszontagságos volt, dicsőséges volt a magyar nemzet pályafutása e földön, amelyen mint a jó anya az ő gyermekeit, különféle nyelvű és eredetű fiait a jogegyenlőség és a szabadság kötelékeivel egyesíti kebelén. S hogy az emberi természettel közös hibái és tévedései daczára is nagy sikerei voltak a múltban, azokról az elfogulatlan történelem tanúskodik, és hogy jelenben a magyar tudomány, irodalom, művészet, ipar, közgazdaság jelentékeny fejlődési fokon áll az országban, mi e szép sikereknek irigyeink csekélylésével szemben büszkén vagyunk itt mindnyájan tanúbizonyságai és örökösei, mégpedig azzal a kegyeletes hálával a múltak iránt, melyet a gyermek érez az ő szülői irányában és azzal a súlyos kötelességérzettel szemben Magyarország jövendőjével, amely kötelesség az elődök említett kiváló jelességei és az apák nagy példái révén valóban súlyosan nehezedik reánk. De ha mi történetünk és iskoláink tanítása szerint mint örök lámpát ápoljuk szívünkben, a jó Isten, a haza és a király iránti szeretet, ha mi