Budapesti Hiradó, 1845. július-december (207-310. szám)

1845-12-07 / 298. szám

Vasárnap 238. )APE December 7. 1845.­­ ■lefizethetni helyben a ki­adó-hivatalban , hatvani irt­ózni Horváth-házban 483 dik íz alatt földszint, és minden királyi postahivatalnál.­­ Az ausztriai birodalomba ’s külföldre menendő példányokat csak a bécsi császári posta­­hivatalnál rendelhetnek meg. Il­y­e n lapok minden héten négyezer, a. m. kedden, csütör­­tökön, pént. és vasáru.jelennek •­eg. Előfizetési ár félévre .Buda­pesten házhoz-hordással 5 ft., borítékban (1 ft., postán bo­rítékban 6 ft. ez. p. A hirdetmé­nyek minden apróbetű­s hasáb­­soráért 5 (öt) ez. kr. fizettetik. Előfizetési figyelmeztetés. Folyó hónap vég­ével BUDAPESTI HIRADÓ-nk 1845ki második félévi folyama lejárván, ezennel annak 1846ki első félévi (januar—-júniusi) ttj folyamára előfizetés nyittatik, jelentvén az olvasó közönség iránti köteles tisztelettel egyszersmind, hogy e politikai lapok vezérlete és szerkesztése az eddigi marad; tartalmuk azonban egy terjedelmesebb tudományos rovat által fog gazdagodni.­­ Előfizetési ár félévre Budapesten házhozhordással 5 ft; borítékban 6ft; postán borítékban szinte 6 ft ezüstben. Pesten előfizethetni a kiadó­hivatalban (hatvani-utczai Horváth-házban 483 ik szám alatt föld­szint) és azonkívül minden kir. postahivatalnál.­­ Az ausztriai birodalomba és külföldre járatni kívánt példányok csak a bécsi cs. kir. postahivatalnál rendeltethetnek meg. Borsos Márton, tulajdonos. TARTALOM. Magyarország és Erdély. Kinevezések. Elő­léptetések. Névváltoztatás. Hibaigazítás. Tiszaszabályozás. — Deák Ferencz szózata az ellenzékhez, és az abban fekvő tanulság ! — Megyék: D. F.-nek Zalamegye közgyülésén mondott beszéde. Közgyűlés Szabolcsban. — Budapesti hirharang. Pesti sétatér. — Külföld. Na­gybritanni­a. Francziaország. Poroszország. Lengyel­­ország. Görögország. Hivatalos és magánhirdetések. NAUVAHORSKÁC! és IRDÉIYI. Ő cs. ap. kir. Felsége Pogány Béla püspököt és magy. kir. helytartósági tanácsost a pozsonyi társaskáptalannál préposttá; H­o­l­­l­ó­s­y Ignácz éneklő kanonokot olvasó kanonokká, és Palsovics Antal kanonokot éneklő kanonokká; nemkülönben az itt megüresült kanonokságokra P­o­d­o­b­n­y János prim­arialis titoknokot, Fele­cl­­in­ger Domonkos pestváro­s plébánost, nemes­ ujfalui Bub­la József taksonyi plébánost, Szver­eczky Imre nádasi plébá­nost , és gr. F­o­r­g­á­c­s Aut­uszt­inski plébánost; továbbá a szat­mári székes káptalanban az ürességben lévő kanonok­ és főesperesi állomásra Dósa Antal fejérgyarmathi plébánost, az utolsó kano­­nok-állomásra pedig Biró Lászlót püspöki lyceumban hittudomány tanítóját méltóztatott legkegy. kinevezni. ő cs. ap. kir. Fölsége a banitáblánál báró Kulmer Ferencz elő­léptetésével megüresült ülnökségre ifj. gróf Pejacsevich Lászlót méltóztatott legkegy. kinevezni. ő cs. ap. kir. Felsége, Wagner Ádám mérnök vezetéknevének ,V­á­r­n­a­y‘-ra változtatását kegy. megengedte. IGAZÍTÁS. Múlt szám­unk elején az előléptetések között ,B­o­­­c­h‘ An­tal helyett d­r. B­o­c­s­e­k Antal. (Tiszaszabályozás.) Legközelebb mult Sep­tember és October hónapok folytában a Tisza vidékén e fo­lyam veszélyes árjainak meggátlása iránt tartott több hely­es rendbeli tanácskozások következtében, a Tiszaszabályo­­zási társulatok küldötteinek Pesten közértekezés végett leen­dő összejövetelére megjelenési határnapul jövő 1846dik évi január iddike tűzetvén ki; az illető társulatok küldöttei a fentebbi napra és helyre ezennel tisztelettel megbírálnák. — Gr. Széchenyi István.­­ (Deák Ferencz szózata az ellenzékhez, és az abban fekvő tanulság I. #) Vessünk mindenek előtt egy futó pillanatot a nem régen elszállott múltra, és számoljunk magunknak azon eszmékről és azon benyomásról, mellyet tön reánk is felköltött bennünk ezen nagyjelességű szózat. Politikai párthelyzetek között, nem igen gondolhatni ked­vezőbbet , mint az vala, mellyet egy ideig a magyar ellen­zék foglalt volt el. Úgy hozta a sors magával, mikint legyen honunk történetében egy évszak, midőn az alkotmány nyílt megtámadások, a nemzetiség pedig elhanyagolás következ­tében , az enyészethez már közel állának. Illyenkor egyfelől szemközt állva a magát szenvedőleg viselő legfőbb hatalommal, másfelől környezve részint a még ki nem képzelt tömegek, ré­szint az elfásultak, tespedők és közönyösök sérge által, szemé­lyesíteni magában a mozgást, képviselni a ragaszkodást al­kotmány és nemzetiséghez, az elszántságot ezeknek védel­mében , az akaratot ezeknek virágoztatására, mind ez együtt­véve olly állapotot képez, melly nem annyira a hiúságnak nyújt táplálékot, mint legméltóbb éldeletet az annyival ma­gast­ dicsvágynak 's nemesb hazaszeretetnek, minél keve­sebb önzéssel, és minél több önmegtagadással jár illy hely­zet használata és megtartása. Innen magyarázhatók azon rokonszenvek, mellyek a magyar ellenzék lépteit kisérték, innen azon csalódás, melly vele elhitette, hogy az átalakí­tást ő maga képes lesz eszközleni. Azonban a mint változ­nak az idők és a mint helyekből mozdíttatnak az események folyama által az il­yen állás szülőokai, úgy változik annak befolyása is a haza jelen és jövendő érdekeire, és úgy vál­­hatik üdvösből és korszerűből, károssá és időnkivülivé. Van valami a politikában, minek magasabban kell állni, mint azon rokonszenveknek, mellyeket valamelly párthelyzet akár szer­zett érdemei, akár jövendő szándékainál fogva igényelhet, és ez maga a haza. Minden kornak megvannak saját szükségei. Ha a tes­­pedés korában, az aléltságban dermedező életerők felbizga­­tása tsrtathatik méltán azon orvosszernek, mellyet alkal­mazni üdvös , nem szenved kétséget, hogy az átalakulás ko­rában , azon korban, midőn a magát túlélt réginek helyére új szerkezeteket léptetni már nemcsak szándékba van véve, hanem a szándék tetté valósul, teljes hatályosságukban mű­ködni kell azon erőknek, mellyek az átalakulásnak forrada­lommá fajulását meggátolhatják. Az átalakulást, az úgyne­vezett reformot ugyan­is, a forradalomtól, csak a modor különbözteti meg, a­mennyiben tudniillik az egyik úgy mint a másik, nem egyéb mint átmenet a dolgok egy bizonyos fenállott rendéről egy­másra, csak hogy az első a törvénynek békés, a másik az erőszaknak nyers utján történik, és igy a szerint a mint ezen átmeneti törekvés a törvény békés, vagy *) A Pesti Hírlapból által véve mai lapunkban találandják meg olvasóink, kiket kérnek , hogy azt előbb olvassák, mint jelen csikkünket. — S z e r­k. az erőszak nyers útját követi, reformáló vagy forradalmi po­litikának neveztetik. Mivel pedig az emberi társaságban az eszméknek két irányzata, úgymint a szétbontó és fentartó, áll egymással mindig ellenségesen szemközt, természetes, mikép a reform, ezen két irányzat erejét, és egy egymássali küzd­­hetését feltételezi, világos lévén, hogy különben a szétbontó irányzat, melly megtámadó szerepet vévén mindig magára, amúgy is kedvezőbb állásban van, korlát és gát nélkül mű­ködhetnek. A társas állapot olly állományában, millyet alkotmányos monarchiának nevezünk, maga az alkotmányos élet képezi azon kört, mellyen belül ezen kettős irányzat működése nyil­vánul , a különböző alkotmányos tényezők pedig azon esz­közt, úgyszólván szerszámot képezik, mellyek által amaz irányzatok hatásaikat nyilvánítják. A hatás maga végre a szerint módosul, a­mint ezen eszközök rendeltetésüknek ki­­­sebb vagy nagyobb mértékben igyekeznek és alkalmasak megfelelni. Ezen említett tényezők között legelső és legmagasb he­lyen áll a királyi hatalom, és pedig nemcsak azért, mert minden társadalomnak legfőbb szüksége az, hogy kormá­­nyoztassák, az i­lyenben pedig király kormányoz; hanem azért is, mert ha már általában a dolgok természetének lé­nyeges törvénye az, miszerint a hatalomnak felül, a társa­dalom élén kell léteznie, másrészről évezredek tapasztalása igazolta, hogy valahányszor az alkotmányos tényezők valamel­­lyike meg van zsibbadva, vagy pedig a legfelsőbb régiók­ban bágyadt el a kormányzási hatalom, (noha a kormányzás jogát és kötelességét ezen polotra ruházták a törvények) mindannyiszor vagy az alsóbb régiókban támadtak hatalmak, mellyek az Illy feladást — a nélkül hogy azt megoldani leg­­feevésbbé is képesek lettek volna — magokra vállal­ták, vagy pedig a felsőkben támadt hajlandóság, minden hatalmat oda ragadni. Ezen igazságnak nem lehet egyköny­­nyen bárhol szembeszökőbb bizonyságára találni, mint honunk történeteinek hozzánk legközelebb eső szakában. Azon arány­ban, mellyben engedékenyebbé tön a legfőbb hatalom, nőtt az ellenzék ereje, ’s vele a közigazgatás rendetlensége, a tör­vény tekintélyének sülyedése, a zavarnak ’s kihágásoknak egész sorozata. Nem mondjuk általánosságban, hogy egy létező zavarnak ellenzék mindig oka, de azt állítjuk, hogy az ellenzék ereje csalhatlan symptomája a létező zavarnak. Ámde a dolgoknak ilyen felfordult rende , természetesen a mondott irányzatok valame­lyikét olly túlnyomósággal ru­házza előbb utóbb fel, miszerint a reform (úgy mint azt fentebb értelmeztük) elveszti valószínűségének minden felté­teleit, és vagy forradalommá fajul el, vagy a társas állapo­tok megkö­zösülését következteti. Hogy pedig ez utóbbi ve­szedelmekhez közel hozott bennünket a hazai állapotok ab­­normis helyzete, mindnyájan érezzük. És íme itt az oka, miért támadók más alkotmányos országban is mindannyiszor conservativ pártok, valahányszor az említett valószínűség csökkenni kezdett; ez oka, miért támadt i­lyen hazánkban is, és ebből lehet megérteni, hogy egy i­lyen pártnak teljesség­gel nem feladása elavult vagy káros inssitutiókat és vissza­éléseket conserválni, hanem ellenkezőleg egy békés átala­kulás lehetőségének fentartására kell központosítani igye­kezeteit. Már közel húsz éve, hogy az átalakulás ösztöne, refor­máló alakban, nyilvánulni kezdett honunkban. Ezt fontossága szerint méltányolta ugyan a kormány, de vezetni, idomítani nem látta czélszerűnek, és úgy látszik sokáig mintha a dol­gok fejlődését magukra hagyni akarná. A körülmények ezen mostohasága akarta tehát, miszerint azon párt, melly a vesz­­teglésben maradt kormánynyal mint ellenzék áll a szemközt, venné fel egyszersmind a reformáló hatalom szerepét. így jön, hogy a változtatási eszmék, miszerint a felsőbbséget engedélyekre késztethessék, izgatáshoz nyúlni, és a jó és rosz szenvedélyeket, az értetlenséget, lelkesedést szövetsége­seikké tenni hajlandókká levőnek. Más részt, minden ellen­zék természetében , létezésének mulékonyságánál fogva, a gyöngeségnek kiirb­allan csirája fekszik, mert egy örökös ellenzéknek fogalma, melly a jót és roszat, a kétségtelenül hasznost és kétségtelenül károst, az igazat és valótlant egy­­iránt ellenezze, már magában is képtelenség. A múlékony­­ságból következő gyöngeségnek ezen érzete ellenzéki műkö­désekben, magát mint hamarkodás és kíméletlenség szokta rendszerint kifejezni, mert illy helyzetben az elmulasztott pillanat, többnyire magával az ügy elszalasztásával fel­­érőnek mutatkozik az illetők szemeiben. Azonban erő és állandóság egymástól el­választhatón fogalmak; nincs világosabb mint az, hogy a magyar ellenzéknek múlé­­kony természetében is ben rejlett azon gyöngeség, melly őt a maga elibe tűzött feladás megfejtésére képtelenné tette, így jön , hogy azon nimbus, melly az ellenzéket környező, azon remények, mellyek tulnyomóságához csatlakozónak,’s a hely­zet általunk fentebb érintett kedvezése, azon pillanatban foszlanak szét és változónak meg, a­melly pillanatban té­nyek által bizonyult be egyrészről a képességnek ezen hiá­nya, más­részről a merediségben veszteglett egyéb alkot­mányos tényezők elhatározott szándéka, visszafoglalni az őket alkotmányszerűen megillető működési tért. Ezen p­llanatot az 1843/4 iki országgyűlés hozta meg. Már előbb az 1840ikinél az ezt követett sajtói­­zgatás korszakában is, meg vala ugyan a dolgok szerencsésebb fordulata által in­gatva az ellenzék állása, de azon tény, hogy az ellenzék sem elég erővel nem bír az átalakítást keresztülvinni, sem elég eszélylyel a jövendő reformnak alapzatát önkezével rak­ni legalább le, ezen tény, napfény-tisztaságú világosságra, csupán az 1843/4iki országgyűlésen derült ki. Az 1840iki or­szággyűlés menetéből és kivált végéből azon tanúság folyt, hogy az ellenzék nem csupán maga akar alkotmányt meg­tartani, nemzetiséget és jólétet kifejteni, reformot eszköz­leni. Következett a sajtói izgatás korszaka. Ez már több ta­núságot hozott, mert el nem tagadhatólag bebizonyító, mi­ként az ellenzék, eszméit, eljárását organizálni, óhajtásait so­rozni ’s a gyakorlati reform szükségképein fokozatossá­gába beilleszteni nem tudja, ’s hogy azon alak, mellyet képződéseinek végeredményeket magokra vonok tervei, óhaj­tásai és vágyai, legnagyobb részben meddő eszményiségbe (idealismusba) merült el. Megérkezett végre az 1843/41ki országgyűlés, nem annyira a végre, hogy nevezetes előlépé­­sek korszakát jelölje a reform mezején — mert csak kevés az, mit neki illy szempontból köszönhetünk — hanem azért, hogy a legközelebb megelőző idők eseményeiben és mozgal­maiban rejlő tanulságot kiegészítse. Mindenből úgy látszik, hogy nem volt ezen országgyűlésnek egyéb fatalistikai ren­deltetése, mint ez, és el kell ismerni, miszerint ennek tö­kéletesen meg is felelt. Az 1843/41ki országgyűlés nem az ál­tal len nevezetessé, mit létrehozott, hanem az által, mit akart, de nem tudott létrehozni. A gyakorlatilag kivihető re­formok öszvesen, a többséget leírt és kezdeményi jogot gyakorlott ellenzéknek ideális irányzatain szenvedtek hajó­törést, így a városok kérdése a census és felü­gyelés, a hitel­intézet a felelősség, a közös teherviselés a kezdeményi jog, a büntetőtörvénykönyv az állandó vagy esküdtszéki bírásko­dás , a kereskedés a védvám abstract fogalmain és a miattuk következett tusákon akadtak fen. Nagyobb becset tulajdoní­tott az ellenzék annak, ha elveket visz be a törvénykönyvbe, mint ha az életbe hoz bele olly reformokat, mellyekből a té­nyek és gyakorlat ellenállhatlan logikája maga szokta aztán az elveket abstrahálni. így jön, hogy az ellenzék magát a kitűzött czélt — melly a zalai szónoklat szerint, a nemzet anyagi és szellemi erejének, a korszerű haladás törvényes ösvényén­ kifejtésében áll — alárendelte az eszközöknek. Az emberi dolgokat egy felsőbb akarat vezérli kifürkész­­hetlen utakon nagyszerű czélok felé, és gyakran akkor van legközelebb az orvoslás és segítség, mikor annak szüksége már legkiáltóbbá és legelkerülhetlenebbé vált. A mereve­­dettséghez közelgető magyar státuséletnek épen olly szüksége volt az ellenzékre, mint a miilyen szüksége volt a hazának az 184-iki országgyűlés eredménytelenségére és azon vég­telenül fontos tanulságok forrására, melly abból a látni és hallani akarók számára csörgedez. Egy fő ok kölcsönöz az 1843/41ki országgyűlés eredmény­telenségének históriai jelentőséget, és ez nem más, mint az időpont, mellybe esik ezen nagyfontosságú történet. Az ered­ménytelenség akkor jön bevégzett ténynyé, midőn mind a kor­mányt, mind a nemzetet azon érzés fogta már el, hogy a ha­zai dolgoknak azon ponton, mellyen állanak, tovább marad­­niok nem lehet. Ezen érzéshez csatlakoztak még ama tanul­ságok, mellyek a mondott eredménytelenséget kisérő sympto­­mák megvigyázásából folyanak és abban pontosulnak, hogy ott, hol a fenállott régi veszni indul ,s az új még nem lé­pett annak helyére, törvényszerű, de a dolgok alakításába be nem markoló kormányzás nem elegendő megakadályozni, miszerint valamelly nemzet, ha nem is épen a forradalom, de legalább a dissolutio küszöbére jusson, ez pedig nem olly­­kor gyógyuláshoz vezető crisis, mint amaz, hanem egy sok­kal hosszabb és nehezebben gyógyítható lappangó nyavalya. A ki hazáját nagynak, erősnek és dicsőnek óhajtja, nem fog soha megbarátkozni tudni azon hiedelemmel, hogy a ma­gyar nemzet ne volna szebb sorsra rendelve, mint a miilyen vala az, melly Mária Terézia idejében látszott várni a kor­­csosulásnak indult magyarra, vagy a miilyen az, mellyben jelenleg tengődünk. A gondviselés bizonyos fokozatokon ke­resztül vezérli valamint az emberiséget, úgy az egyes nem­zeteket is kitűzött czéljai felé, és az illyen stádiumok fel­­tüntét események jelölik, mellyeknek messzevágó jelentősége ollykor csak utólagosan nyilvánul, csak akkor, mikor már az egész lánczolat gyürüzetének összefüggése érezhetővé vált. — A szunnyadozó nemzetiségnek egy Ild. József németesitő irányára, a tespedő alkotmányos életnek az 1822iki alkot­mány-rontásokra, a dissolutio küszöbén álló nemzet engeleg

Next