Budapesti Hírlap, 1885. február (5. évfolyam, 32-58. szám)

1885-02-01 / 32. szám

Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 1 ht, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. 32. szám. Vasárnap, február 1. ■■tÉWH«' I » IWP'. »'.tfUJBMEi ^mssgaemmm UJr* i IRLAP Felelős szerkesztő: Cinkán­i József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., kalap-utca 10. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A Nemzeti hadsereget nem, de népfelkelést igen: ennyi a kormány honvédelmi politikája. Azt hiszem, dö­nt­­es, ha a nemzettől újabb katonai erőkifejtést követelnek — áldo­zatot mindenkitől, ki nem vak vagy béna — orvosolják egyúttal a nemzet sérelmeit. Ha megkövetelik a „szolgálatot”, adjanak részt a parancsolásban. Ha bíznak a nemzetben hábo­rúkor — mert bízniok kell is— békében még inkább bízhatnának. Sérelmeink leginkább a közös hadseregre vonatkoznak, melyet megdi­csérhet Fejérváry, de ezzel a sérelmek orvo­solva nincsenek, és tény marad, hogy a közös hadsereg német és osztrák s nem ismer Ma­gyarországot; tessék csak bemenni akármely kaszárnyába, odaülni bármely katonatiszti asz­taltársasághoz, felmenni a k. k. General­om­­mandóhoz Budára, megtekinteni a katonai ha­tóságok levelezéseit magyar hatóságokhoz, meg­látogatni a katonai nevelőintézeteket Magyar­­országon, konstatálni az ellenszenvet, melylyel egy magyar tiszti akadémia felállítását a kö­zös hadügyminisztérium megtagadta, ügyelni a bánásmódra, melyben sok osztrák katonatiszt a magyar fiukat részesíti, s ha látni akar a kormány, ha­ igazságosan ítélni akar, nem ta­gadhatja, hogy van oka a magyar embernek panaszkodni s lenne a kormánynak egyéb teen­dője is, mint okolni a magyar fiatalságot, hogy a katonai pályától visszahúzódik. Bizony roszul teszi, hogy el nem foglalja a tért, hogy áten­gedi cseheknek, horvátoknak, de hát nem ő a hibás egyedül, oka van a dolognak s hibá­sabb a kormány, mely 17 év óta nem tud se­gíteni magán és rajtunk. A másik elvitázhatlan sérelem pedig a honvédségnél a műszaki csapatok és tüzérség hiánya, melyek nélkül ezen sereg nem had­sereg. Elkopott théma, de igaz, nem pedig üres frázis. Ha már most népfelkelést akarnak szervezni, s a honvédségnek se adnak ágyukat, hogy illik ez össze? Milyen felséges bizalom az ilyen? S mekkora hazafias bátorság egy kormánytól azt keresztül vinni és ezt nem ? Fejérváry érdemeit lessük, de még csak ezután dicsérjük, ha nemcsak katonai, de politikai érdemeket is szerzett magának a hon és a magyar nemzet körül. Egyébként ami a népfelkelést illeti, ám­bár nagy teher lesz, a militarizmus alatt roska­dozó népen, nem vagyunk ellene. Előbb azonban mielőtt ítélhetnénk, tudni kellene miként tervez­tetik. Mert ettől függ minden. De a szerve­zetről nem szóltak sem Ivánka, sem Fejérváry, amaz követelte, ez megígérte, hogy mit, senki sem tudja ? Elvben barátai vagyunk a népfelkelésnek három okból: először, mert kis nemzetek nagy államok óriás seregeit csak úgy verhetik vissza, ha minden erejüket megfeszítik s a férfiak mind fegyvert fognak. Ha jön a muszka, vagy német sáskahad, ellenök nem elég a rendes hadsereg és honvédség, azok csalát ha vesz­tenek ki veszi át a haza védelmét? Láttuk a francia népfelkelést Gambetta alatt, pedig szervezve sem volt, Franciaországot megmen­teni, mikor már hadsereg nem létezett. Láttuk a szerb népfelkelést háborút folytatni Török­országgal, melynek eredménye a szerb király­ság. A magyar önvédelmi harc is népfelkelés volt. Jól szervezett népfelkelés nagyon fokozza az állam harcképességét, mert az egész had­­sereget felszabadítja; a határok védelmét át-­ veszi, úgy, hogy ha p. o. a muszka ellen me­gyünk, a Bánát, Bácska és Szerém védelmét a népfelkelésre bízhatjuk; az élelmezési szol­gálatot végezheti; helyőrségül szolgálhat s a rend főtartására ügyel; az ellenség betörése után annak oldalán és háta mögött, mint sza­bad csapat működhetik s előnyomulását hát­ráltathatja, erejét lekötheti s megosztja. Ma­gyarországnak éppen ily népseregre van szüksége. Azután a népfölkelés harciassá teszi a népet, a bátorságot, a fegyverforgatásban való jártasságot általánossá teszi. Minden faluban minden ember katona, megtanul lőni, megta­nul fegyelmet tartani, a hadgyakorlatokban jártasságot nyer s ha katona volt, nem feledi el tudományát Továbbá minden hadi szervezet közt­es a legolcsóbb. Mégis sok pénzbe kerül, mert sok millió fegyvert kell beszerezni — újat a hadseregnek, a régit a népfölkelésnek. A nép­­fölkelésnek is lesz budgetje pár millió. Csak töltényekre és fegyvergyakorlatokra mennyi pénz kell ? Végül az is jó benne, hogy a magyar nemzet egyetemes katonai szervezetet kap, mit a honvédség által véltünk elérhetni, de csak részben sikerült Azonban minden a szervezettől függ. Mert lehet e szervezet olyan, hogy nincs benne A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Művész­ étet XL Pályám kezdete. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Fátumom volt, hogy énekesnő legyek. Apám hőstenor, anyám drámai énekesnő volt, mindkettő kegyeltje a közönségnek, hogy is tudtam volna tehát ellentálni a csábnak a deszkák bűvös vilá­gába lépni. Kurta szoknyás leánykoromban ismertem már a színpadot és már akkor sóváron néztem azokra, kik ott fényes jelmezekben, bíborban-bársonyban tündököltek; már akkor olyan jóizneket tudtam sírni a hősnő szenvedésein, a hős bukásán, s most is emlékezem, hogy mily végtelen volt örömöm, ha a tragikus halállal kimúlt hős (operai vagy drámai) a felriadó tapsra megjelen a lámpák előtt . Ah — gondolom — milyen szép az, ilyen hősiesen meghalni , néhány percre rá virág­raké­­tákat kapni. Szóval a színpadi dicsőség már gyermek áb­rándjaimban is kisértett Édes­apám sehogy sem akarta, hogy a szín­padra lépjek. — Légy jó gazda asszony —■ szokta volt mon­dani — tanulj meg alaposan sütni, főzni, akkor lesz mit aprítanod a tejbe; ha énekesnő leszel, akkor megeshetik, hogy koplalni fogsz. E praktikus szavak azonban nem valami mély benyomást gyakoroltak reám. Vágyaim akkor már magasabb régiókban szárnyaltak, honnan az ember nem szivesen tér le a konyha és éléska­marába. Édes anyám gondos, őrködő szeme látta bennem e vágyat keletkezni s egész anyai szere­tőjével, művészi lelkének egész hevével igyekezett azt ápolni. Alig értem fel a zongoráig, már ját­szani tanított rajta s később a legjelesebb mes­terek kezére bízott, hogy minél alaposb zenei képzettségre tegyek szert. Mikor egyedül voltunk, elénekelte nekem kedvenc áriáit, hatalmas hangja — melyet két év­tizeden keresztül bámult Németország és Anglia — egész valómat áthatotta, az énekelt áriák, egyszeri hallás után fülemben maradtak s most is, ha éne­kelni hallom azokat, gyermekéveim legszebb em­lékei jelennek meg előttem. Tizenhárom éves lehettem, anyám a stutt­garti operának volt elsőrendű csillaga s én nála voltam. Rendesen elkísértem a próbákra s ha azok hosszabbak voltak, a zongora teremben várakoztam reá. Történt egyszer, hogy ott egy halmaz hang­jegy közt keresgéltem, midőn belép Sontheim, a németeknek akkoriban leghíresebb tenoristája. — Ah, kis Jozefa — kérdé — maga ismeri már a kottákat ? — Igen. — Talán énekelni is tud? — Kicsikét — válaszolom félénken. — És ugyan mit tud? — Hát operákat is... — Bravó! Halljuk — azzal leült a zongorá­hoz, megütött egy akkordot s egy ismerős áriát kezdett játszani. Én a gyermekek sajátságos bá­torságával teljes hanggal belevágtam s minden fennakadás nélkül végig énekeltem az egész áriát. Sontheim felugrott, lelkesülten megölelt s hangzatos szavakkal biztosított, hogy reám fényes művészi jövő várakozik, hogy egész Európa bá­mulni fog, s hogy hírnevem befutja majd az egész világot. Beszélt volna még többet is a lelkes teno­rista, de a zenekari szolga jelenésére hívta őt — Pá! — kiáltó — 10 év múlva a párisi nagy­operában találkozunk. E találkozásból persze nem lett semmi, mit annyival kevésbbé sajnálok, mert a magyar királyi operának vagyok tagja, hanem azért szavai még jobban megerősítettek ama elhatározásomban, hogy töb­b szabad énekesnő leszek. Haza kerülvén Pestre, még nagyobb lelkese­déssel folytattam zenei tanulmányaimat, hangje­gyekből állott egész életem s még éjjel is áriákat dúdolva aludtam el. Apám panaszkodott is emiatt R­ich­ter Jánosnak, operánk akkori karnagyának. — Az az én Jozefa lányom — úgymond — egyebet sem tesz, mint egész nap kottát fal. — Bravó! — mondá Richter ilyenre van nekem szükségem, tudod mit? felléptetem a jövő heti reduti hangversenyemen. Meg fogom látogatni. Richter, kinek társaságában több zenei tekin­télyen kívül Liszt is ott volt, igen barátságos volt Csakúgy röviden elhatároztuk azonnal, hogy a L­o­r­e­­leyt fogom énekelni, ő leült a zongorához s meg­jelölte a hangot, melyből énekelnem kell. El is énekeltem nyomban, csak úgy minden kíséret nélkül. A jelen volt kiváló zenészek kijelentették, hogy precíze énekeltem, egy hangot sem tévesz­tettem el. Ez volt tehát az én első nyilvános fellépé­sem. E hangversenyen nyert taps volt első művé­szi élvezetem, melynek kedves emlékét soha feledni nem fogom. Mai *x Arcunk 16 óidéit tartalmas.

Next