Budapesti Hírlap, 1885. április (5. évfolyam, 90-118. szám)

1885-04-01 / 90. szám

1885. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) is, hogy az Orczy-kertben megvonuló népdalak el­len, a közönség érdekében intézkedést fog életbe­léptetni. Ő óhajtaná ugyan az üdült közönség utalmát, de tovább nem avatkozott a dologba, az meg éppen nem volt esze ágában se, hogy belépő jegyeket fog­nak kibocsátani, mely intézkedést ő sem helyesli. Egyébként e tárgy a tanács mai ülé­sén is előfordult és szóló utasította Kun tanácsno­kot, hogy az Orczy-kert hagyományozására és jelle­gére vonatkozólag keresse ki az iratokat, tanulmá­nyozza át azokat és a csütörtöki tanácsülés az ira­tok alapján a szükséges lépéseket meg fogja tenni. A válasz tudomásul szolgált. A füvészkertre nézve az értekezlet nem látta helyén lépéseket tenni, mert az tudományos célra szolgál. A várkertre nézve Osztoics Mihály I. ker. elöljáró azt a felvilá­gosítást adta, hogy a várkertbe akkor, mikor az ud­var itt van, nem eresztenek be senkit; ha nincs itt az udvar, akkor egy részébe mindenki, engedély nélkül beléphet. Még né­hány apróbb felszólalás után az értekezlet a hol­napi közgyűlés napirendjének megbeszélésére tért át. — Adókivetés. A VII. ker. adókivető-bizott­­ság áprilisban a 3943—3975, a VII. ker. az 5061— 5080 uj helyrajzszámok alatt összeírt adókötelesek III-ad osztályú kereseti adóját fogja tárgyalni. TUDOMÁNY és IRODALOM. * (A régészeti társulatnak) ma délután az akadémia kistermében rendkívül érdekes ülése volt. Első tárgyát Havas Sándor jelentése képezte azokról az ásatásokról, melyeket Árpád sírj­á­­n­a­k, illetőleg Fehéregyházának megtalálása érde­kében létetett. Nagy Lajos király 1355. évben kelt határjáró oklevele alapján a kutató határozott meg­győződéssel azt bizonyítja, hogy Árpád sírját, vagyis Fehéregyházát a ma Kis-Czellnek nevezett remete­hegyi magaslat táján, illetőleg ennek az­­ esztergom­­bécsi útra hajló lejtőjén kell keresnünk. Ásatásai sok akadályba ütköztek, mindazáltal sikerült a meg­jelölt határon 68 római vízvezetéki pillért nap­fényre ásatnia s csaknem bizonyosan megálla­pítania, hogy melyik az utolsó határkő, melytől egyenes irányban még két métányit számítva áll a minoriták kolostora, melynek kapujával szemben állt a régi irás szerint Fehéregyháza, Árpád sírja. Havas után Herman Ottó, a csevegő tudós állt ki a pódiumra, s rendkívül érdekes és szellemes causerie kíséretében bemutatott egy szép és nagy gyűjteményt különféle halászati eszközök­ből, melyekkel konstatálhatónak mondja, hogy az ős bronzkori horgok, hálókövek, szigonyok s más halászati eszközök formája és berende­zése ugyanazt az alakot mutatja, aminőt a ma­gyar paraszt kovács ád ama használt halászati szerszámoknak. Herman másrészt e tárgyakból azt is bizonyítja, hogy mi magyarok a Volga táján élt halászó néptörzs ivadékai vagyunk, mert Asztrahán­­ban, Sziámban és különféle ázsiai területeken analóg halászati rendszert és eszközöket használnak, mint nálunk a szegedi, kőröstarcsai, székely, keszthelyi, stb. halászok. A prehisztorikus halászati eszközök még ma is a nép kezén vannak s azoknak for­máihoz, rendeltetéséhez a nép konzervatív szívós­sággal ragaszkodik. Állításait Herman példák­kal és bemutatott eszközökkel illusztrálta. A kuttyogató, melylyel a harcsát fogják, a vizen úsztatott fadarab, melyen a rövid horog ide-oda rángatózva úszik s mely a halat rászedi, a külön­böző horogkövek, hálókövek, szigonyok, halzsírszedő kanalak, kece-csontok, nádvágók, stb. mind megta­lálhatók a halászati őstelepeken. Herman még azt is kimutatta, hogy nekünk magyaroknak már bejö­vetelünk idejében rendszeres kifejlett halászatunk volt. Végül megjegyezte, hogy mindezek a dolgok terjedelmes könyvben fognak megjelenni. Kiadja ugyanis Petényi Salamon János 30 évi kutatásának eredményét, a népies halászati mesterszavak stb. gyűjteményét s függelékül megírja a régi halászati szerszámokról előadott tanulmányait tudományos ala­possággal és részletességgel. * (A magyarországi könyvtárak statisztikája.) Érdekes mű készül most az országos m. kir. statisztikai hivatalban, t. i. a ma­gyarországi könyvtárak statisztikája, mely ma kö­­rülbelől 3—400 oldalra fog terjedni. Eddig több mint két millió kötetről küldték be a kívánt adatokat, világítás állandósítva lesz, kitűnik onnan, hogy a nemzeti színház a Ganz-gyár összes erre szükséges gépezeteit megvette. * (A várszínház) eddig nem telt meg a ren­des helyárakkal, az igazgatónak tehát az a hazafias ötlete támadt, hogy felemeli a páholyok árát 20 frtra s ennek megfelelő arányban a többi helyeket is — a vörös keresztes ápolónők javára. Az a ke­vés közönség, mely részben drága pénzért ma a várszínházban hallott felolvasást Ágaitól, jobban mondva: egy reklámot az Erzsébet-kórházról és orvosairól. A felolvasás 5 negyed óráig tar­tott s mert nem volt humoros, aminőt mindenki várt, az ásítások egyre sűrűbbekké lettek. A felol­vasást az „Egy nő, aki az ablakon kiugrik“ kö­vette, melyet eddig még üres ház előtt adtak s igy Feleki ur hazafias ötletéért nem nagy hálával tar­toznak a vöröskeresztes ápolónők. * (Jókai Mór) befejezte a „F­e­k­e­t­e gyé­mántok“ című drámáját, melyet hasonló című regényéből írt. * (A hírneves pécsi dalárda) az odavaló főtemplomban a nagyhét folyamán Beet­h­o­v­e­n oratóriumát énekeli „Krisztus az olajfák hegyén.“ Közreműködnek a pécsi női dalárda s a ka­tonai zenekar. Krisztust H­of­f­e­r K.,Pétert Silly L., az angyalt Platz k. a. énekeli. * (A „M­agyar koronázási induló“) Liszt Ferenc 1867-iki ünnepi zeneművének fő­próbáját a 68-ik gyalogezred zenekara Faulwet­­t­e­r karmester vezetése alatt minap tartotta meg a Károlykaszárnyában. A főpróbán, melyet Liszt elutazása miatt siettettek, jelen volt a mester s számos magasrangu katonatiszt. X művei fogják megnyitni május 2-án az orsz. kiállítást. SZÍNHÁZ és MŰVÉSZET. * (Odry Lehel) visszatért Bécsből s most idehaza pihen babérain. * (A nemzeti színház elektromos­­világítása) ügyében még egyre tart az ideig­lenes állapot. A vilamfejlesztő gőzgépeket, melyek az egyetemi telepbe átnyúló souterrainban vannak el­helyezve, a közoktatásügyi miniszter március 1-ig engedélyezte eddigi helyükön. Az igazgatóság a bér­ház alá akarta áthelyezni e gépeket, de az enge­dély megadása fölött most is tárgyal a közmunka­­tanács. Ennek oka pedig az, hogy a szomszédok mind ellenzik, hogy a roppant füstöt terjesztő ké­mény továbbra is a nemzeti színház felett éktelen­kedjék. Hogy a nemzeti színházban az elektromos IT"-*'“kl- 1 Kacagva kellene leírnom ezt a borzasztó dol­got, amely százszor lehetetlennek látszik s melyet a könyörtelen természet, mint egy hirtelen szeszélyt, mint egy játszi ötletet, úgy produkál szemünk lát­tára, egy perc, egy szempillanat alatt. Egy athleta, közel hat lábnyi ember, duzzadó izmokkal testén, kicsattanó színnel az arcán, az élet vidor szellemei­vel teli lélekkel, így láttam csak a minap. Tegnap azt hallottam róla, hogy az előadás első felvonása után kihült, rosszul lett, szerepét a második felvo­nástól kezdve más játszotta tovább. Ma rémült arc­cal jelentik este, hogy meghalt. Nincs ismerőseim között, a­kinek testi alkata, egészsége, ereje és élet­kedve hosszabb életet ígért, és nincs, aki hirtele­nebben itt hagyott volna mindnyájunkat. Mintha csak tréfából a sülyesztőben tűnt volna el. Mintha az ördöngős tüneményességet akarná folytatni, mely­ben utólszor gyönyörködtetett bennünket. Vége van, meghalt, némán, lelbehagyottan, hidegen fekszik ott, szegény felesége ráborulva jajgat, kis gyermekei, kis árvái megriadtan állanak a borzasztó jelenet sze­mélyei között. . . .* Tegnapelőtt, vasárnap este rosszul érezte ma­gát, hogy felöltözni a bolond patikárus szerepére, megjelent a népszínháznál. Azt remélte, húszszor fogja egy végben játszani, s csak aztán adja át kolle­gájának, a­ki szintén készült a szerepre. Bár nem nagy kedvvel, de mégis felöltözött. Azonban az első felvonás végén oly rosszul volt, hogy át kellett ad­nia szerepét Komáromynak. Haza ment, lefeküdt, másnap jobban lett. Délután azonban ismét rosz­­szabbra fordult a dolga, s kocsiba ülve feleségével elment Wittmann Lázár dr.-hoz, a ki szivgörcsöt konstatált, ecettel dörzsölte, mustárt tett a szive tájára s csak nagyobb idő után bocsájtotta haza, azzal a meghagyással, hogy pihenjen, feküdjék, iz­galomtól tartózkodjék s ki ne menjen a házból. Jó is volt minden. Szegény egészen vígan v­olt ... Ma délután azonban uj rohamok lepték meg. K r i­c­k dr. volt oldala mellett. Este hat felé fölveti a beteg szemeit orvosára s igy szól: — Doktor úr, én most meghalok, érzem hogy meghalok. Mondja meg, úgy van-e, hadd búcsúzzam el a feleségemtől. — Mit gondol Tihanyi ur, mond az orvos biz­­tatólag. Hat órakor már jelentik a színháznál, hogy Tihanyi haldoklik. Az igazgató átsiet hozzá sógora Rákosi B. dr. kíséretében, ki véletlenül nála volt. Tihanyi még ekkor eszmélt. Szive táját fogta ma­rokra s tördelten panaszolta fájdalmait. Fél hétkor eszméletét veszté s egy fél percnyi idő alatt végezte vívódását. Nekem e rémtörténetet a színház igazgatója beszéli hét órakor a színház oszlopcsarnokában, mi­dőn arcából kikelve siet hozzánk a zenekar egy tagja, ki a halott szomszédságában lakik, jelentve, hogy Tihanyi újra magához tér. A színházban nem találván orvost, kocsin tovarobogunk, s csakhamar visszatérünk Rákosi B. doktorral, aki a hiú csaló­dást konstatálja. Meg van halva, el kell hinni, vége van ! ...* Hogy mit veszt a szinház benne, azt nem is érdemes ma feszegetni. A szinház vesztessége nem abban rejlik, hogy elvesztette a népszínház, hanem hogy miképpen vesztette el. Tudtuk, hogy nemsokára el fogja veszteni, csak idő kérdése volt, hogy nagy tehetségét átvigye a nemesebb, a fensőbb múzsa szolgálatába. úgy kell vala elveszte­nie őt a népszínháznak, hogy tehetségének e dajkáló intézetére is, reá is, meg ahová megyen is,­­ min­denütt gyarapodottabb dicsőséggé legyen a népszín­ház ilyetén vesztessége, így, ahogy történt, csak gyász és bánat mindenütt. A vesztesség nemcsak az intézeté, melynek oszloposa volt, hanem a színészi nemzedéké, amelynek tagja volt, tehát az egész ma­gyar színészeté. Most haladta meg a harminc évet. Küszöbén volt férfiúi és művészi teljes kivirágzásá­nak, küszöbén a dicsőségnek, amelynek csábja, csil­logó, hívogató fénye elcsalta az apai háztól, bele a cifra nyomorúság ama világába, hol a testi és lelki nélkülözések irányát felváltva vagdossák a hivatot­tak eleven szivét véresre. Itt Tihanyi a népszínházát megnyitó napjától fogva hiven szolgálta. Szolgálta nemcsak elsőrendű tehetségével, hanem szive szeretetével, lénye hivsé­­gével egyaránt. Úgy csüggött rajta, a­hogy csak élő lényen csüghetni. Úgy szerette, mint csak eleven lelket szerethetni s oly hn volt iránta, mint a jó gyermek. Tehetségét nem kell e nemzedéknek dicsér­nem, a mely száz meg száz szerepében sirt és ka­cagott soknemű alkotásán. Tehetségével valóságos oszlopa, dísze és kincse volt a népszínháznak. Vesz­tessége a szó legszorosabb értelemben kipótolhatat­­lan. Művészete forrásai voltak a pályája iránti cso­dás és meg nem fogyatkozó lelkesedés, a gyermeteg, fogékony lélek, az olvadásig jó és érzékeny szív, az odaadó szeretet, melylyel föladatain csüggött. Termé­szetét e tulajdonságok az életben ingataggá tették, de pályatársai és elöljárói szeretetét biztosították számára minden körülmények között. Aztán az a fe­jedelmi jó kedv, a lélek gondtalansága, a művészet koncentrált szeretete, mely mellett — bármit hozott is a nappal­­ este, mikorra a színpadot kivilágítot­ták, mindennek meg kellett hátrálni : ezek egészítet­ték művészi pályára predesztinált lényét. Majdnem mintha a régibb, a jobb kedvű, vállalkozóbb, a tré­­fával telibb művész nemzedék hagyta volna őt ránk mutatónak : olyan volt Tihanyi. A mai önzőbb, szá­mítóbb, szigorúbb, zárkózottabb, érdekhaj­hászóbb vi­lágból semmi sem volt benne. Hiányzanék soraim­ból valami, ha nem mondanám meg, hogy az a szí­­nészember szemérmes is volt, mint egy süldő leány. És szerény is és érzékeny. Szive lágysága már excesszivusnak látszott, de ez volt éppen úgy látszik a veszedelme : e ponton fért hozzá az orgyilkos ha­lál. Nem rég, hogy a „Budapesti Hírlap“-ban örökbe fogadásra hirdettek gyermekeket, hogy ne szánta volna meg szegényeket! Ő is magához vett egy kis leányt. Csak akkor adta vissza, mikor a gyermek számára biztosabb sors jelentkezett, mint minővel ő kecsegtethette. S a minap, mikor az „Ördög pirulád­nak egyik próbáján egy kis leány belezuhant a sü­­lyesztőbe, e dolgot úgy a szivére vette, hogy szinte könyörgött a rendezőségnek, hogy őt mentsék fel a próba alól, ő nem képes tovább próbálni, s odaült a kis leány mellé, akit egy öltözőben ápoltak. Ez a nagy test ember ! És most maga van ott. A temetéses emberek kezére jutott. . . öltöztetik, mosdatják, kinyújtóztat­ják. . . máról holnapra vége van ennek a szép em­bernek, a­ki ezreknek és ezreknek csak gyönyörköd­tetésére élt, a ki senkinek nem vétett, a kit min­denki szeretett, a ki mint embertárs is, művészeté­ !

Next