Budapesti Hírlap, 1885. április (5. évfolyam, 90-118. szám)
1885-04-01 / 90. szám
1885. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) is, hogy az Orczy-kertben megvonuló népdalak ellen, a közönség érdekében intézkedést fog életbeléptetni. Ő óhajtaná ugyan az üdült közönség utalmát, de tovább nem avatkozott a dologba, az meg éppen nem volt esze ágában se, hogy belépő jegyeket fognak kibocsátani, mely intézkedést ő sem helyesli. Egyébként e tárgy a tanács mai ülésén is előfordult és szóló utasította Kun tanácsnokot, hogy az Orczy-kert hagyományozására és jellegére vonatkozólag keresse ki az iratokat, tanulmányozza át azokat és a csütörtöki tanácsülés az iratok alapján a szükséges lépéseket meg fogja tenni. A válasz tudomásul szolgált. A füvészkertre nézve az értekezlet nem látta helyén lépéseket tenni, mert az tudományos célra szolgál. A várkertre nézve Osztoics Mihály I. ker. elöljáró azt a felvilágosítást adta, hogy a várkertbe akkor, mikor az udvar itt van, nem eresztenek be senkit; ha nincs itt az udvar, akkor egy részébe mindenki, engedély nélkül beléphet. Még néhány apróbb felszólalás után az értekezlet a holnapi közgyűlés napirendjének megbeszélésére tért át. — Adókivetés. A VII. ker. adókivető-bizottság áprilisban a 3943—3975, a VII. ker. az 5061— 5080 uj helyrajzszámok alatt összeírt adókötelesek III-ad osztályú kereseti adóját fogja tárgyalni. TUDOMÁNY és IRODALOM. * (A régészeti társulatnak) ma délután az akadémia kistermében rendkívül érdekes ülése volt. Első tárgyát Havas Sándor jelentése képezte azokról az ásatásokról, melyeket Árpád sírjának, illetőleg Fehéregyházának megtalálása érdekében létetett. Nagy Lajos király 1355. évben kelt határjáró oklevele alapján a kutató határozott meggyőződéssel azt bizonyítja, hogy Árpád sírját, vagyis Fehéregyházát a ma Kis-Czellnek nevezett remetehegyi magaslat táján, illetőleg ennek az esztergombécsi útra hajló lejtőjén kell keresnünk. Ásatásai sok akadályba ütköztek, mindazáltal sikerült a megjelölt határon 68 római vízvezetéki pillért napfényre ásatnia s csaknem bizonyosan megállapítania, hogy melyik az utolsó határkő, melytől egyenes irányban még két métányit számítva áll a minoriták kolostora, melynek kapujával szemben állt a régi irás szerint Fehéregyháza, Árpád sírja. Havas után Herman Ottó, a csevegő tudós állt ki a pódiumra, s rendkívül érdekes és szellemes causerie kíséretében bemutatott egy szép és nagy gyűjteményt különféle halászati eszközökből, melyekkel konstatálhatónak mondja, hogy az ős bronzkori horgok, hálókövek, szigonyok s más halászati eszközök formája és berendezése ugyanazt az alakot mutatja, aminőt a magyar paraszt kovács ád ama használt halászati szerszámoknak. Herman másrészt e tárgyakból azt is bizonyítja, hogy mi magyarok a Volga táján élt halászó néptörzs ivadékai vagyunk, mert Asztrahánban, Sziámban és különféle ázsiai területeken analóg halászati rendszert és eszközöket használnak, mint nálunk a szegedi, kőröstarcsai, székely, keszthelyi, stb. halászok. A prehisztorikus halászati eszközök még ma is a nép kezén vannak s azoknak formáihoz, rendeltetéséhez a nép konzervatív szívóssággal ragaszkodik. Állításait Herman példákkal és bemutatott eszközökkel illusztrálta. A kuttyogató, melylyel a harcsát fogják, a vizen úsztatott fadarab, melyen a rövid horog ide-oda rángatózva úszik s mely a halat rászedi, a különböző horogkövek, hálókövek, szigonyok, halzsírszedő kanalak, kece-csontok, nádvágók, stb. mind megtalálhatók a halászati őstelepeken. Herman még azt is kimutatta, hogy nekünk magyaroknak már bejövetelünk idejében rendszeres kifejlett halászatunk volt. Végül megjegyezte, hogy mindezek a dolgok terjedelmes könyvben fognak megjelenni. Kiadja ugyanis Petényi Salamon János 30 évi kutatásának eredményét, a népies halászati mesterszavak stb. gyűjteményét s függelékül megírja a régi halászati szerszámokról előadott tanulmányait tudományos alapossággal és részletességgel. * (A magyarországi könyvtárak statisztikája.) Érdekes mű készül most az országos m. kir. statisztikai hivatalban, t. i. a magyarországi könyvtárak statisztikája, mely ma körülbelől 3—400 oldalra fog terjedni. Eddig több mint két millió kötetről küldték be a kívánt adatokat, világítás állandósítva lesz, kitűnik onnan, hogy a nemzeti színház a Ganz-gyár összes erre szükséges gépezeteit megvette. * (A várszínház) eddig nem telt meg a rendes helyárakkal, az igazgatónak tehát az a hazafias ötlete támadt, hogy felemeli a páholyok árát 20 frtra s ennek megfelelő arányban a többi helyeket is — a vörös keresztes ápolónők javára. Az a kevés közönség, mely részben drága pénzért ma a várszínházban hallott felolvasást Ágaitól, jobban mondva: egy reklámot az Erzsébet-kórházról és orvosairól. A felolvasás 5 negyed óráig tartott s mert nem volt humoros, aminőt mindenki várt, az ásítások egyre sűrűbbekké lettek. A felolvasást az „Egy nő, aki az ablakon kiugrik“ követte, melyet eddig még üres ház előtt adtak s igy Feleki ur hazafias ötletéért nem nagy hálával tartoznak a vöröskeresztes ápolónők. * (Jókai Mór) befejezte a „Fekete gyémántok“ című drámáját, melyet hasonló című regényéből írt. * (A hírneves pécsi dalárda) az odavaló főtemplomban a nagyhét folyamán Beethoven oratóriumát énekeli „Krisztus az olajfák hegyén.“ Közreműködnek a pécsi női dalárda s a katonai zenekar. Krisztust Hoffer K.,Pétert Silly L., az angyalt Platz k. a. énekeli. * (A „Magyar koronázási induló“) Liszt Ferenc 1867-iki ünnepi zeneművének főpróbáját a 68-ik gyalogezred zenekara Faulwetter karmester vezetése alatt minap tartotta meg a Károlykaszárnyában. A főpróbán, melyet Liszt elutazása miatt siettettek, jelen volt a mester s számos magasrangu katonatiszt. X művei fogják megnyitni május 2-án az orsz. kiállítást. SZÍNHÁZ és MŰVÉSZET. * (Odry Lehel) visszatért Bécsből s most idehaza pihen babérain. * (A nemzeti színház elektromosvilágítása) ügyében még egyre tart az ideiglenes állapot. A vilamfejlesztő gőzgépeket, melyek az egyetemi telepbe átnyúló souterrainban vannak elhelyezve, a közoktatásügyi miniszter március 1-ig engedélyezte eddigi helyükön. Az igazgatóság a bérház alá akarta áthelyezni e gépeket, de az engedély megadása fölött most is tárgyal a közmunkatanács. Ennek oka pedig az, hogy a szomszédok mind ellenzik, hogy a roppant füstöt terjesztő kémény továbbra is a nemzeti színház felett éktelenkedjék. Hogy a nemzeti színházban az elektromos IT"-*'“kl- 1 Kacagva kellene leírnom ezt a borzasztó dolgot, amely százszor lehetetlennek látszik s melyet a könyörtelen természet, mint egy hirtelen szeszélyt, mint egy játszi ötletet, úgy produkál szemünk láttára, egy perc, egy szempillanat alatt. Egy athleta, közel hat lábnyi ember, duzzadó izmokkal testén, kicsattanó színnel az arcán, az élet vidor szellemeivel teli lélekkel, így láttam csak a minap. Tegnap azt hallottam róla, hogy az előadás első felvonása után kihült, rosszul lett, szerepét a második felvonástól kezdve más játszotta tovább. Ma rémült arccal jelentik este, hogy meghalt. Nincs ismerőseim között, akinek testi alkata, egészsége, ereje és életkedve hosszabb életet ígért, és nincs, aki hirtelenebben itt hagyott volna mindnyájunkat. Mintha csak tréfából a sülyesztőben tűnt volna el. Mintha az ördöngős tüneményességet akarná folytatni, melyben utólszor gyönyörködtetett bennünket. Vége van, meghalt, némán, lelbehagyottan, hidegen fekszik ott, szegény felesége ráborulva jajgat, kis gyermekei, kis árvái megriadtan állanak a borzasztó jelenet személyei között. . . .* Tegnapelőtt, vasárnap este rosszul érezte magát, hogy felöltözni a bolond patikárus szerepére, megjelent a népszínháznál. Azt remélte, húszszor fogja egy végben játszani, s csak aztán adja át kollegájának, aki szintén készült a szerepre. Bár nem nagy kedvvel, de mégis felöltözött. Azonban az első felvonás végén oly rosszul volt, hogy át kellett adnia szerepét Komáromynak. Haza ment, lefeküdt, másnap jobban lett. Délután azonban ismét roszszabbra fordult a dolga, s kocsiba ülve feleségével elment Wittmann Lázár dr.-hoz, a ki szivgörcsöt konstatált, ecettel dörzsölte, mustárt tett a szive tájára s csak nagyobb idő után bocsájtotta haza, azzal a meghagyással, hogy pihenjen, feküdjék, izgalomtól tartózkodjék s ki ne menjen a házból. Jó is volt minden. Szegény egészen vígan volt ... Ma délután azonban uj rohamok lepték meg. K r ick dr. volt oldala mellett. Este hat felé fölveti a beteg szemeit orvosára s igy szól: — Doktor úr, én most meghalok, érzem hogy meghalok. Mondja meg, úgy van-e, hadd búcsúzzam el a feleségemtől. — Mit gondol Tihanyi ur, mond az orvos biztatólag. Hat órakor már jelentik a színháznál, hogy Tihanyi haldoklik. Az igazgató átsiet hozzá sógora Rákosi B. dr. kíséretében, ki véletlenül nála volt. Tihanyi még ekkor eszmélt. Szive táját fogta marokra s tördelten panaszolta fájdalmait. Fél hétkor eszméletét veszté s egy fél percnyi idő alatt végezte vívódását. Nekem e rémtörténetet a színház igazgatója beszéli hét órakor a színház oszlopcsarnokában, midőn arcából kikelve siet hozzánk a zenekar egy tagja, ki a halott szomszédságában lakik, jelentve, hogy Tihanyi újra magához tér. A színházban nem találván orvost, kocsin tovarobogunk, s csakhamar visszatérünk Rákosi B. doktorral, aki a hiú csalódást konstatálja. Meg van halva, el kell hinni, vége van ! ...* Hogy mit veszt a szinház benne, azt nem is érdemes ma feszegetni. A szinház vesztessége nem abban rejlik, hogy elvesztette a népszínház, hanem hogy miképpen vesztette el. Tudtuk, hogy nemsokára el fogja veszteni, csak idő kérdése volt, hogy nagy tehetségét átvigye a nemesebb, a fensőbb múzsa szolgálatába. úgy kell vala elvesztenie őt a népszínháznak, hogy tehetségének e dajkáló intézetére is, reá is, meg ahová megyen is, mindenütt gyarapodottabb dicsőséggé legyen a népszínház ilyetén vesztessége, így, ahogy történt, csak gyász és bánat mindenütt. A vesztesség nemcsak az intézeté, melynek oszloposa volt, hanem a színészi nemzedéké, amelynek tagja volt, tehát az egész magyar színészeté. Most haladta meg a harminc évet. Küszöbén volt férfiúi és művészi teljes kivirágzásának, küszöbén a dicsőségnek, amelynek csábja, csillogó, hívogató fénye elcsalta az apai háztól, bele a cifra nyomorúság ama világába, hol a testi és lelki nélkülözések irányát felváltva vagdossák a hivatottak eleven szivét véresre. Itt Tihanyi a népszínházát megnyitó napjától fogva hiven szolgálta. Szolgálta nemcsak elsőrendű tehetségével, hanem szive szeretetével, lénye hivségével egyaránt. Úgy csüggött rajta, ahogy csak élő lényen csüghetni. Úgy szerette, mint csak eleven lelket szerethetni s oly hn volt iránta, mint a jó gyermek. Tehetségét nem kell e nemzedéknek dicsérnem, a mely száz meg száz szerepében sirt és kacagott soknemű alkotásán. Tehetségével valóságos oszlopa, dísze és kincse volt a népszínháznak. Vesztessége a szó legszorosabb értelemben kipótolhatatlan. Művészete forrásai voltak a pályája iránti csodás és meg nem fogyatkozó lelkesedés, a gyermeteg, fogékony lélek, az olvadásig jó és érzékeny szív, az odaadó szeretet, melylyel föladatain csüggött. Természetét e tulajdonságok az életben ingataggá tették, de pályatársai és elöljárói szeretetét biztosították számára minden körülmények között. Aztán az a fejedelmi jó kedv, a lélek gondtalansága, a művészet koncentrált szeretete, mely mellett — bármit hozott is a nappal este, mikorra a színpadot kivilágították, mindennek meg kellett hátrálni : ezek egészítették művészi pályára predesztinált lényét. Majdnem mintha a régibb, a jobb kedvű, vállalkozóbb, a tréfával telibb művész nemzedék hagyta volna őt ránk mutatónak : olyan volt Tihanyi. A mai önzőbb, számítóbb, szigorúbb, zárkózottabb, érdekhajhászóbb világból semmi sem volt benne. Hiányzanék soraimból valami, ha nem mondanám meg, hogy az a színészember szemérmes is volt, mint egy süldő leány. És szerény is és érzékeny. Szive lágysága már excesszivusnak látszott, de ez volt éppen úgy látszik a veszedelme : e ponton fért hozzá az orgyilkos halál. Nem rég, hogy a „Budapesti Hírlap“-ban örökbe fogadásra hirdettek gyermekeket, hogy ne szánta volna meg szegényeket! Ő is magához vett egy kis leányt. Csak akkor adta vissza, mikor a gyermek számára biztosabb sors jelentkezett, mint minővel ő kecsegtethette. S a minap, mikor az „Ördög piruládnak egyik próbáján egy kis leány belezuhant a sülyesztőbe, e dolgot úgy a szivére vette, hogy szinte könyörgött a rendezőségnek, hogy őt mentsék fel a próba alól, ő nem képes tovább próbálni, s odaült a kis leány mellé, akit egy öltözőben ápoltak. Ez a nagy test ember ! És most maga van ott. A temetéses emberek kezére jutott. . . öltöztetik, mosdatják, kinyújtóztatják. . . máról holnapra vége van ennek a szép embernek, aki ezreknek és ezreknek csak gyönyörködtetésére élt, a ki senkinek nem vétett, a kit mindenki szeretett, a ki mint embertárs is, művészeté !