Budapesti Hírlap, 1889. augusztus (9. évfolyam, 209-239. szám)

1889-08-01 / 209. szám

1899. augusztus 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (209. sz.) dijintézeti tagok teljes megnyugvással fogadhatják s ezen megnyugvásukat az sem csökkentheti indokoltan, hogy az eddig fennállott közgyűlés jövőre meg­szűnnék. A közgyűlést mint intéző közeget egy magyar vagy osztrák vasút nyugdíj­intézete sem ismeri s a bizottság s az efelett álló igazgatósági összülés, mely az eddigi alapszabályokban említett igazgatótanács helyébe lépett, végre a legfelsőbb kormányi felügyelet mellett nálunk is teljesen fölöslegesnek bizo­nyult be s nem szolgált egyébre, mint az adminisztráció hátrányyára, miután a tagoknak, habár aránylag igen cse­kély része, a közgyűlésben való rész­vétel által évenként a szolgálattól rövi­­debb-hosszabb időre elvonatott. Igaz, hogy a fennálló alapszabályok (27. §.) szerint a nyugdíjalap arányta­lan szaporodása, vagy elégtelensége esetén, úgyszintén az alapszabályok mó­dosítása, vagy a netaláni felszámolás tárgyában a nyugdíj­intézeti bizottság javaslatát eddig a közgyűlés elé ter­jesztő, de ott áll a jelenlegi 25. cikkben az is, hogy a közgyűlés ily érdemű ügyekben csak javaslatot állapíthat meg s azt az igazgatótanács útján a kor­mány elé terjeszteni tartozik. Ama szintén kiemelt módosítás te­hát, hogy a nyugdíjintézeti bizottság jövőre javaslatát a közgyűlés helyett az igazgatósági összülés elé terjeszteni tar­tozik, jelentőséggel szintén nem bír, de szükségessé vált azért, mert az igazgató­­tanács helyébe az összülés lépett. Az alapszabályok tervezett módo­sítását jogtalannak nevezi cikkíró to­vábbi fejtegetéseiben, azért, mert a fennálló alapszabályok értelmében ezek minden változtatása „csak olyképpen, hogy ez által a korábban szerzett jogok meg ne rövidíttessenek,“ eszközölhető, míg a tervezett alapszabályokban­­ezen határozmány törölve van, a­mi a nyug­díjintézet eddigi tagjain a legnagyobb jogsérelmet képezi." Tény, hogy a módosítások az idé­zett szavak kihagyását indítványozzák, de tény az is, hogy a fennálló alapsza­bályok 35. cikke a fennebb idézte sza­vak után folytatólag, következőleg szól: „illetőleg, hogy az új ha­­tározmányok azon alkal­mazottak nyugdíjának meny­nyi­s­é­g­é­r­e, kik a változás beálltakor már a nyugdíj­intézet tagjai voltak, va­lamint ezek özvegyeik nyug­díjának és árváik segély­összegének mérvére káros befolyással ne legyene­k­, mely szavakat a tervezett módosítások teljes érvényben továbbra is meg­hagyják ! A fennebb idézett szavak az új alapszabályokból kihagyandóknak talál­tattak- mert azok az utánuk következő és iouncuo ia­ . -fund­at foly­tán teljesen fölöslegesek a m­ai ilyenek törlendők, már azért is, nehogy balma­gyarázatokra alkalmaz­anak. Meglehet cikkíró győződve, hogy jogállamban a szerzett jogok szentsége az ő hírlapírói védelmére nem szorul, nem különösen az ezen jogok védel­mére első helyen hivatott­ államkor­­mánynyal szemben, melynek felügyelete s oltalma alatt nyugdíjintézetünk al" A­mi folytatólag az üsvegyek és árvák nyugdíjának, illetőleg segélyének megszabását illeti, cikkíró példával iga­zolja a különbséget, még­ az eddigi alapszabályok és az állami nyugdíj­tör­vény szerinti megszabó­d­ott nyugdíjin­tézetünk tagjai özvegyei és árvái ter­hére mutatkozik. Ezen példázgatásra csak azt vála­szoljuk, hogy az állami nyugdíjtörvény­nek a vasúti tisztviselőkre való alkal­mazása soha szóba sem került. A pél­­dázgatásnak célja tehát nem lehet más, mint a félrevezet­és és izgatás. Hasonló előnvetésünk a mozdony és vonatkísérő személyzet szolgálati idejének számítására vonatkozólag fel­hozott sérelmességre nézve is, miután az új alapszabályok az eddig fennál­­lóakon érdemileg szintén mit sem vál­toztatnak s a vonatkozó módosítás csak nagyobb világosság kedvéért indítvá­­nyoztatott maga a nyugdíjintézeti bi­zottság részéről. Az említett személyzet az eddigi gyakorlat és alapszabály-magyarázat szerint sem érte korábban el nyugdíj­­képességét, mint a letelt 8 szolgálati év után s ez általános szabály minden nyugdíjintézeti tagra nézve. Az alapszabályok e tekintetben ki­vételt csak azon tagokra nézve ismer­nek, kiket a szolgálat teljesítésében szerencsétlenség ér s ez által szolgá­latképtelenekké válnak. A­mi végre a még felemlített „leg­különösebb és a legveszedelmesebb azon módosítást" illeti, hogy jövőre azon tag, ki „fegyelmi Után büntet­éskép elmoz­­díttatik“, nem kap Erlligtriját, míg a fennálló alapszabályok szerint mid­dig az veszítette el nyugdíjigényét, ki s­z­á­n­­dékos­ságiból, vagy d­u­r­v­a gondatlans­ágb­ó­l elkövetett kötelességsértés, vagy hűtlenség miatt fegyelmi uton büntetéskép elmozdítta­­tik — ezen módosítás sem változtat az alkalmazottak eddigi helyzetén, mert egyrészről a büntetésből történő elbo­csátás, bármely indokból történjék az, eddig is s ezután is önként maga után vonja a nyugdíjigény elvesztését s ezen általános elv indokolja a fen­­nebbi módosítást, más részről pedig a személyzet jogait és kötelezettségeit szabályozó szolgálati rendtartásban tü­zetesen megállapítva vannak az esetek és eljárás, melyekben, illetőleg mely mellett az alkalmazottak büntetésből elbocsáthatók — a hajmeresztő ön­kényről tehát, melyet cikkíró a jövőre nézve felidéz, szó sem lehet. Éppen nem „v­é r l á z i t­ó“ tehát, mint ezt a cikkek írója állítja az uj kinek „amicsikón­k.“ Ehhez képest még a kis karika is csak olyan semmi. Becézi, kenyerezi, simogatja, veregeti min­denki ; a legkisebbik leányt föl kell emelni, hogy ő is megveregethesse a jámbor jószág nyakát: „mert olyan kedves, olyan jámbor, olyan okos és a­­ miénk.“ Ekkor tér haza a gazda ; künn járt az aratóknál; nyomában a csűrbiró, hosszú sár­­tapogató bottal, kezében a granárium kulcsa , kiteszi a napi rendeletet. Ezek a csürbirák eg­­denütt tisztes öreg magyar emberek, nem egy issi soron tartozik a birtokhoz ; a tekin­tély a birodalomban, józanságban, ősz hajban és a nagy csizmában gyökerezik. Nyalka csiz­más vagy, bocskoros csűrbiró abszolút kép­telenség. Megreggelizünk , elszéledünk a málnásba, azután hüselünk, mert van ám hol. A kis lányok árnyas helyen kertet csinálnak, majd homokból főzik a krémet, tortát, kompótot, — de a kertbe nem virágot, hanem — — ka­ralábét ültetnek : igy nevekedik a jó gazd­­asszony. Ebédre vendég jön Türök-Szent-Miklós­­ról , reklramok és az ekék nagymestere, L­á­­b­a­s­s­y, ki arról nevezetes, hogy mindig nyertes, soha krajcárt sem adott ki hirde­tésre, reklámra, mégis vagyont gyűjtött ekéi után ; maga mondja : „a jó bornak nem kell cégér“. Ebéd után a férfiak rágyújtanak pipára, az asszonyok — — szóra , azután jön a kugli! míg reánk esteledik. Csak ilyen napok után igazán álom az álom.­ s előszobába, egy pillanatra leül a befelé nyitott ajtóra, ki és a fiúkhoz röpül: nyilvánvaló, hogy szólitgatja, hivogatja. Erre a porontyok is keringenek egyet, besurrannak, szép sorban letelepednek az aj­tóra s azzal a bizalmas fecskenaivsággal néze­getik a ki­­s bejáró emberfiát, kinek feje alig arasznyira van tőlük. A­mint azután javában tollászkodnának, a keringő anyamadár vészt kiált : czia­­ czia ! a sárga cicus kibújt a bo­korból, hol éjen át imposztorkodott s a gye­pen át a konyha felé veszi útját; a­mig csak látható, a vészkiáltás folyton tart, a fisak szárnyra kapva keringenek ; azután beülnek a fészekbe s kezdődik az etetés : „Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek, ha nem kell, üsd pofon, hogy szeme vicsoro­­gji­n­k -A kakas kivezette háremjét a gyepre , lesi a hessegetést, udvariaskodik, csintalanko­dik ; kukacot találva édesen hivogatja a ter­­péket. Lenn az udvaron megszólal az ülő a ko­vács kalapácsa alatt; a kis kondás nagyot csattan karikásával, mire megszólal az öreg emse kolompja is : indul a csürhe a buzatar­­tóra kalászt szedni, turkálni. A béresnő hi­­ányvázza a kommenciós malacot, a kis pen­­elese utána, bozontos kutyust cipelve ; a gye­rek megbotlik, ráesik a kruyusra s kész a reggeli koncert. Azalatt a kotlóstyuk alól kikelt aranyos kis kacsák észrevették, hogy a malacok fertője üresen áll: hiába hívogat, berzenkedik a kotló, azok bizony bemennek. A­míg az a vén, bo­lond tyuk a parton jajveszékel, ide-oda futkos, addig az apró lapkák kéjesen vetegetik a szer­t V- fejrel-hátra, utóbb belefognak a tó - ' ' 'gy a lábuk csak úgy kihimpál a levegőig.,.­k is elindulnak a szérű körüli gyer­r­e a vénség, utána e. pelyhes seiig. A l­á­m pafatos farkú komondor megközsi­ ter­­re nyújtott nyakkal nagyokat sziszeg­­n­e' 'ja. A gyepen azután járja a pelyhesek csölga: egyet tép, elfeneklik, ismét tép, elfe­neklik — órákon át se unja meg, mert pelyhes abánál is az a gyomor.­­ A sövény melletti csanálosból k­i­nyújtó­­gyusi nyakát­­ az anyapulyka, mig a kicsinyek ap a a csalánlevelekről elcsipdesik az odate­­lepedő legyeket. Ezek között nagy a diskur­zus, mely pulykanyelvről magyarra fordítva így foly : Kicsinyek: „Még—egy—ki-csit-csit-csit-csit!“ Jorce pulyka: „Csak így élünk csak-csak-csak!“ Ezalatt a­ pulykakakas a csanálos melletti tisztáson „sátoroz“, földhöz feni a szárnyát, vörös ■pötyögöje a mellsertéig leér, lebernyegje minden percben szint változtat s mikor már elunja a jérce sopánkodását, odavágja neki gőgösen, hogy : Kudulásommal is eltartalak ! *) A kocsis m­egnyergelte a csikót, a melyet a Béla gyerek alá tanít, járatja. Mikor a ve­randa elé ér, nagy az öröm, mert az minden­*) A tárca írója kéri a Budapesti Hírlap ol­vasóit, hogy tanulmányai előmozdítása érdekében ne rösteljék az ilyen mondókákat a Budapesti Hírlap szerkesztősége útján hozzá juttatni. 3

Next