Budapesti Hírlap, 1890. november (10. évfolyam, 301-329. szám)

1890-11-01 / 301. szám

s boltozat csillagképletei felé s keresse számunkra az ideális kapcsolatot az égi szférákkal, hova kedves halottjaink megteljenek és­­­ várnak reánk. Budapest, okt. 31. Az állami tisztviselők fizetésének reformja, melyet a pénzügyminiszter expo­zéja a jövő esztendőre ígért, mint halljuk, teljesen ki van dolgozva. A legfőbb újítás az, hogy a tisztviselők ezentúl nem fognak kapni lakbért, hanem 40 száza­lék úgynevezett működési pótl­­­é­k­o­t; a­mit tehát vesztenek a réven, meg­nyerik a vámon, mégpedig kamatostul, mert a működési pótlék átlag csaknem kétszerese lesz a lakbérnek. Az osztrákoktól átvett e rendszer javítja az állami tisztviselők helyzetét, de egy­szersmind végét veti a legutóbbi nyugdíjtör­vényből következő sok aránytalanságnak. a A kisdedóvás ügye. A képviselőház közoktatásügyi bizottsága F­i­r­­c­z­á­k Gyula elnöklete alatt tegnap este kezdte meg a kisdedóvásról szóló törvényjavaslat tár­gyalását. H­a­g­a­r­a Viktor előadó az ország egy régi óhajának teljesülését látja e törvényjavaslatban és ezért köszönetet mond a miniszternek. Ismertetve a javaslat rendelkezéseit hangsúlyozza, hogy a fele­­kezetek jogai respektálva vannak s az államnak csakis az a felügyeleti joga van biztosítva, a­mely okvetetlenü­l szükséges ahhoz, hogy az intézmény helyesen működhessék. A javaslatot általánosságban elfogadásra ajánlja. Csáky gróf miniszter bemutatja a bizott­ságnak Szathmáry Györgyöt, a bizottság volt buzgó tagját újabb minőségében, mint miniszteri tanácsost, ki azon osztály vezetésével van megbízva, a­melyben a kisdedóvási ügyek tárgyaltatnak­­ to­vább Morlin miniszteri titkárt, kinek tevékeny része volt a javaslat kidolgozásában. Áttérve a tárgyra, kiemeli, hogy parancsoló szükség volt a kisdedóvás terén talán többet tennünk, mint más ál­lamok. Mert sehol sem oly nagy a gyermekhalan­dóság, mint nálunk ; parancsoló szükség volt tehát módokról gondoskodni, hogy a gyermekek kellő gondozásban részesüljenek s lehetőleg megtartassa­nak a nemzet erejének fentartására és gyarapítá­sára. A másik fő oka a javaslatnak a lakosság anyanyelvi viszonyaiban rejlik. Fejtegeti továbbá amaz elveket, melyekre a javaslat fektetve van s kéri, hogy az általános tárgyalás alapjául fogadtas­sák el. Scc­wicker Henrik az óvólátogatási kényszert kárhoztatja. — L­e­s­k­ó István üdvözli a javaslatot, bár aggályai vannak, hogy rendelkezik-e a miniszter a segélyezésekre nézve elég pénzzel. — V­a­d­n­a­y Károly Schwickerrel szemben azt hangsúlyozza, szít' ■■ - ,i.-' ■■■■ -rr-T-Ti- r.ri... hogy az iskolai kényszer is megvan, a­nélkül, hogy az káros hatással lenne. Elfogadja e javaslatot. C­s­á­k­y gróf miniszter a látogatási kényszert teljesen motiváltnak látja amaz okokban, melyek okvetetlenül szükségessé teszik a kisdedóvás ügyé­nek rendezését. Ha a látogatást csak az illetéjk tet­­szésére bízzuk, nem lehet biztosítani a javaslat cél­jait. Különben is a kényszer csak azokra szól, a­kik nem részesítik kellő gondozásban gyermekeiket; ezeknél pedig valóban szükséges ez az intézkedés, mert különben nem érjük el a javaslat célját. A törvényjavaslat ezek után általánosságban elfogad­tatván, a bizottság áttért a részletes tár­gyalásra. A 2. szakasznál Kovács Albert azt indít­ványozza, hogy­ a kisdedóvók egészen a nők vezeté­sére bízassanak, azt a feladatot, mely az óvóra vár, a nők sokkal jobban képesek megoldani, mint a férfiak, Kosaival hozzájárul ez indítványhoz. — Tors Kálmán is helyeselné a nők alkalmazását, ha elegendő számban lennének óvónők. C­s­á­k­y gróf miniszter maga is első sorba helyezte a törvényjavaslatban a nők alkalmazását s a­z csakis kivételként teszi lehetővé óvók alkalma­zását, ha nem lennének nők elegendő számmal s tekintettel arra, hogy tényleg vannak férfi óvók is alkalmazva. Berzeviczy államtitkár kiemelve, hogy bár a férfiak nem voltak eltiltva az alkalmaz­tatástól, jelenleg 125 nő és csakis 47 férfi van az óvóknál s az előző évvel szemben is apadt a fám óvók s szaporodott az óvónők száma, —­ama néze­tét fejezi ki, hogy a viszonyok természetes fejlődése legjobban fogja szabályozni e kérdés megoldását. Fenyvessy annak kimondását javasolja, hogy képesített kisdedóvónők, esetleg ilyenek hiányában óvók alkalmaztassanak. A bizottság e módosítással el­fogadja e szakaszt. A 3. szakasznál K­o­s­s­­­v a­­ magán­egyéneknek is megadná az engedélyt kisdedóvó felállítására, ha a törvényes kívánalmaknak megfelelnek. A mi­niszter felszólalása után a bizottság változat­lanul fogadta el a szakaszt. A 4. szakasznál (óvó­­látogatási kényszer) Sc­h­wicker a szakasz ki­hagyását indítványozta, de a bizottság változatlanul fogadta el a szakaszt. A 6—9. szakaszokat válto­zatlanul fogadják el. A közoktatásügyi bizottság m­a délelőtt folytatta a tárgyalást. A 13. szakasznál, mely a kisdedóvó­­nők, vagy dajkák minimális fizetését állapítja meg, Fenyvessy a magánszemélyek által felállított óvók fizetési minimumát is kéri meghatározni. C­s a­k­y miniszter ellenzi ez indítványt. Rossi­­v­a­l a néptanítók részére is ugyanolyan minimumot, 300 frtot kér megállapítani, a­minőt az óvónak kapnak. C­s­á­k­y miniszter nem fog késni erre vonatkozó javaslatának benyújtásával. A szakaszt változatlanul elfogadták. A 14. §-t hosszabb vita után több irányban módosítva, következőleg állapította meg a bizott­ság : „Minden törvényhatósági joggal felruházott város, úgyszintén minden vármegyei székhelyül szol­gáló község, tekintet nélkül egyenes állami adójá­nak mennyiségére és minden község, melynek úgy maga a község, mint a 17-ik §-ban említett adó­kötelesek által fizetett egyenes állami adója együt­tesen évenként 15.000 forintot meghalad, tartozik saját erejéből kisdedóvót, illetőleg kisdedóvókat állítani és a törvény rendeleteinek megfelelően fenntartani, ha a városban, vagy községben óvó em­el, vagy ha legalább 40 olyan gyerek van, kik a meglevő kisdedóvókban már el nem helyezhetők és állandó felügyeletben és gondozásban nem részesülhetnek. Ily kisdedóvó csak miniszteri enge­déllyel változtatható át gyerm­ekmenedékházzá.“ A Berzeviczy államtitkár által előterjesztett ada­tok szerint ama községek száma, melyek a 14. sza­kasz által érintettek, 1259-re megy. A 20. szakasznál Koséival ama nézetét fejezi ki, hogy semmiféle felekezet vagy jogi sze­mély sem kötelezhető arra, hogy esetleg ingyen ve­gyen fel m­ás felekezetű gyermekeket óvójába, ennek következtében a bizottság a szakasznak erre vonat­kozó részét így állapította meg: „Azon esetre, ha a községben állami vagy községi kisdedóvó, vagy menedékkép nem állittatotta, a felekezetek és jogi személyek által ott fentartott kisdedóvóba vagy me­nedékházba a gyermekek felekezeti és anyanyelvi különbség nélkül a viszonyokhoz mért mérsékelt díjért felveendők a törvényben megálla­pított szám határán belül. A szegénységüket igazoló szülők gyermekei ezen díj fizetése alól felmen­tetnek. A 22—30. szakaszokat vita nélkül elfo­gadják. A délutáni ülésen a 31. szakasz R­o­r­sival és a miniszter felszólalása után változatlanul elfogadtatott. A 32. §-nál Rossi­­v­a­­ túlságos korlátozásnak tartja azt, hogy 40 évnél idősebbek ne legyenek kisdedóvónőképző in­tézetekbe felvehetők, holott pl. tanítók özvegyei igen jó óvónők lehetnek. Csáky gróf miniszternek nincs­ kifogása azon dispozíció felvétele ellen, hogy 40 évnél idősebbek csakis külön miniszteri engedély mellett legyenek felvehetők. A bizottság a miniszter javaslata értelmében módosítva fogadja el a §-t. A 38. szakasznál R­o­s­s i­v­a­­ megadandónak tart­ja a felekezeti kisdedóvónő-képző intézeteknek azt a jo­got, hogy érvényes oklevelet adhassanak ki a nél­kül, hogy ahhoz szükséges lenne a tanfelügyelő alá­írása.­­ H­a­g­a­r­a előadó a­z utolsó rendelkezé­sét akként tartja módosítandónak, hogy a képesítő oklevél aláírását nemcsak megtagadhatja, de m­­e­g­­tagadni tartozik, ha a vizsgálat­­tevő a magyar nyelvet szóban és írásban kellően nem bírja. A bizottság az előbbi in­dítvány mellőzésével s az utóbbi indítványnak meg­felelően módosítva fogadja el a szakaszt. A 46. §-ból törölte a bizottság azt a rendelkezést, mely szerint e törvény 1891. jan. 1-én lép életbe, s a szakaszt egyszerűen akként állapította meg, hogy e törvény életbeléptetésével és végrehajtásával a vallás- és közoktatásügyi miniszter bizatik meg. A tárgyalás ezzel befejeztetvén, az ülés vé­get ért, bizonyítványaihoz nem volt szükség senki­­ ajánlatára. Csak folytassa így, a­hogy eddig. Bizonyosan előbbre fog menni. A hivatalban a szorgalmas és hűséges embert meg tudják be­csülni.“ Mégis csak megvoltam elégedve a sikerrel. Másnap este megint találkoztam a klubban Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsos bará­tommal. — Igen nyájas volt hozzám. ■— No, a protegédet ma reggel elfogták az utcán. — Valaki ráismert. — Hisz ez egy híres betörő szélhámos, — a­ki kurrentálva van. Nem volt annak se beteg anyja, se púpos hátú nénje, se törött lába, se hivatala soha. Hát az a nyolc bizonyítvány ? Az mind egytől egyig hamisított utánzat volt. Aláírás, pecsét, stampiglia, mind remekül utánozva. Az­ egészben az volt a legjobb ötlet tőle, hogy a rendőrséghez állt be hivatalnoknak, hogy majd ott nem találnak rá. A Brunswick gróf főkért esze. Egy délután, mikor az asszonyom a ren­des öreg társalkodónéjával egyedül volt ott­hon, beállít hozzá egy tisztességesen öltözött fiatal ember, miután előbb beküldte a névje­gyét, a mire a foglalkozása is fel volt írva : Brunswick gróf főkertésze Martonvásáron. Várjon mi hozzá ide. — Nem ismer rám, asszonyom, ugy­e ? De én annál jobban emlékezem önre. Hát nem jut eszébe az a vak kintornás, a­ki idejárt az udvarra muzsikálni, a­kinek rendesen egy ha­tost kegyeskedett adni azért, hogy ne muzsi­káljon. A kutyák mindig megugatták. (No ilyen vak kintornásra csakugyan le­hetett emlékezni). — Annak a vak muzsikusnak a vezetője volt egy nagy kamasz fiú , a­ki a pirulát a sipkájában felfogta. Az én voltam. A vak mu­zsikus volt az én apám. —­ Egyszer kegyes­kedett engemet, asszonyom, lepirongatni : mért nem látok valami mesterség után ? Mit kóbor­lok házról-házra, nagy kamasz létemre, kol­dulni, lebzselni ? — Én azt mondtam, hogy szívesen mennék én valami mesterséget ta­nulni, de ilyen rongyosan, szurtosan, senki sem fogad be. — Erre kegyed, jó asszonyom, bement az ur szobájába s kihozott nekem onnan egypár csizmát, meg egy kabátot, aztán meg egy fehér kalapot. Megajándékozott vele. (No ilyen eset is fordult elő legalább is minden esztendőben egyszer). — Hát ez az ajándék fordította meg az én sorsomat. Ekképpen tisztességesen felruházva megjelenhettem az itteni Weber műkertész ur­nál. A kertészethez volt nagy szenvedélyem. Ott kitanultam a virág- és diszkertészetet; azután elmentem praktizálni az alcsuthi főher­cegi uradalomba, ott is megkedveltek. A leg­magasabb ajánlat mellett aztán bejutottam Brunswick gróf martonvásári diszkertjébe elébb segédkertésznek. Ott megnyertem a fő­­kertész­ leányának a vonzalmát. Azt nőül vet­tem. És aztán a főkertész nyugdíjaztatásával én nyertem el az apa állását. Háromezer fo­rint fizetésem van, különféle deputátumokkal. És most nem ismerek nálamnál boldogabb em­bert a világon. — És mindezt annak köszön­hetem, hogy kegyed, tisztelt asszonyom, évek előtt úgy lepirongatott a csavargó életemért. No meg annak az ajándékba kapott öltö­zetnek. (No ez hát igen kellemetes látogató, a­ki a múltakért hálálkodni kerül vissza.) — Tessék helyet foglalni. — Köszönöm. Nem alkalmatlankodom to­vább. Vissza kell sietnem a déli vaspályához. — Hogy hálámat csak részben is kifejezhes­sem, engedje meg, tisztelt asszonyom, hogy tizenkét darab azalmát és tizenkét rhododen­­dront adhassak át ajándékba, a­melyeket ke­gyed számára hoztam; ott vannak a vasútnál. Tessék valakit elküldeni velem, a kinek át­adjam. A feleségemnek erre az első gondolatja az volt, hogy de szabad-e vájjon egy uradalmi főkertésznek a rábízott kert virágaiból ajándé­kokat adni. BUDAPESTI HÍRLAP. (SOL 32.) 1890. november 1. FŐVÁROSI ÜGYEK. Budapest, okt. 31. — A vásárcsarnokok ügyében a belügymi­niszter — mint értesülünk — leiratot intézett a fő­város közönségéhez, a­melyben felhívja, tegyen hozzá jelentést arról, hogy a vásárcsarnoki intéz­

Next