Budapesti Hírlap, 1891. március (11. évfolyam, 59-88. szám)

1891-03-01 / 59. szám

e­ tessé tehetné a mandátumok érvényét s visszariaszthatná a korteseket a hiva­talos visszaélésektől. A közigazgatási törvényt nem akarja a kormány, mert nem kinevezett hivatalnokokkal, hanem kinevezendőkkel akarja folytatni a vá­lasztási hadjáratot. Jól tudja, hogy min­den szolgabiró állását félti, ha az ellen­zéki jelöltnek kedvez, de biztosra veszi kineveztetését, ha egész erővel hozzá­járul, hogy kormánypárti képviselő le­gyen megválasztva, a törvényjavaslat­ban tehát a kormány a Damokles-kar­­dot kifüggeszti a megyei tisztviselők feje fölé, ott hagyja lógni, míg a válasz­tásoknak vége van, azután is ráér be­hozni az állami adminisztrációt. Míg ellenben ha most kerülne a tárgy sző­nyegre, bizonyosan a leghevesebb viták folynának felette, melyek a magyar kö­zönséget sokkal közvetetlenebbül érde­kelnék, mint a konzuli bíráskodás, tehát a politikai izgatásra alkalmas téma adatnék az ellenzéknek. Majd ha a nemzet e kérdés fölött is döntött, a reformot sokkal könnyebben keresztül lehet vinni. Úgy­szintén a többi refor­mokat. Harmadszor — és ez a fő — a Szapáry-kormány oly országgyűlést akar, mely öt esztendőre, 1896-ig, biztosítja a minisztérium életét, melyet a jelen több­ség egy esztendőre sem képes biztosí­tani. Mert ez nem kompakt egész, ha­nem konglomerátum: az érdek össze­tartja és szavazni kész mindenre, de folyton áskálódik egyik klik a másik ellen, a­mi kellemetlen a kormányra nézve és veszélyes is. Egy sűrü rostán keresztül megrostálni a szabadelvű pár­tot s csinálni magának megbízható többséget, Szapáryra nézve a legfonto­sabb érdek. S mint belügyminiszter és miniszterelnök ő vezetné e választáso­kat. Átnézi a képviselők névjegyzékét s kitörli a kormánypárton és az ellen­zéken azok neveit, a­kik nem kellenek neki s e kerületekre koncentrálja a kor­mány erejét. Fölhívja a főispánokat s egy hét alatt tájékozva van minden kerületre nézve s mindeniknek ad je­löltet. A hivatalos apparátus elvégzi a többit. A kormány programmja a kép­viselőjelölteknek is programmja. Szilágyi pedig tart kortesbeszédeket Apponyi ellen. Világos ezekből, hogy a kormány­nak érdekében áll a ház feloszlatása. Csak előbb a házszabályokat akarja módosítani s keresztül akarja vinni a bírói és ügyészi szervezésről szóló tör­vényjavaslatot, hogy Szilágyi folytat­hassa az igazságszolgáltatás újjászer­vezését. A közigazgatási reform pedig elmarad jövő esztendőre. Már most mit tegyenek az ellen­zéki pártok a feloszlatás veszedelmével­­szemben ? Ez létekben fenyegeti őket. Pénzük nincs, szervezve sincsenek, te­hát gyengék. Az ellenzék Magyarorszá­gon csak a választók lelkesedésével és jó szervezkedéssel arathat némi sikert. Első dolog volna, hogy a három ellenzéki párt paktumot kössön e vá­lasztásokra egymással az úti possidet­s alapján, azaz, hogy mindenki, ha akar és a választóknak is úgy tetszik, a sa­ját kerületében legyen ismét jelölt s egyik ellenzéki párt a másikat kerüle­teiben ne háborgassa. De ez távolról sem elég a boldog­ságra. Az ellenzéki pártoknak offenzív szövetséget kell kötni s kiosztani a szerepet a kormánypárti kerületek in­váziójára. Erdélyre külön, a Dunántúlra külön, a Felvidékre külön, az Alföldre külön terv szerint kell eljárni s min­denhová alkalmas embereket küldeni, kik a nép nyelvén tudnak beszélni. S még ez sem elég. Jelöltekről kell gondoskodni már most mindenütt az országban­­ összeköttetésbe kell lépni a központnak a vidékkel. A jelöltek lehetőleg legyenek helybeliek, de ha ilyen nincs, a központi jelölt siessen megismerkedni a neki szánt választó­­kerülettel. Nem szabad ezeket az utolsó percre hagyni. A­hol függetlenségi jelölt győzhet könnyebben, ott a nemzeti párt ezt támogassa. A­hol a nemzeti párti je­löltnek van nagyobb kilátása, ott a függetlenségi választók ehhez csatla­kozzanak. A központi pártbizottságok pedig egymással lojális bizalommal érintkezzenek. Ez az a mód, a­hogy Magyarországon az ellenzék a kormány­­hatalom túlsúlyával szemben megáll­hat. De a vidéki választó­közönség ne tekintse ezeket a dolgokat úgy, mintha rá nem tartoznának. Bármely párthoz tartozzék valaki, a­kinek elvét vallja, annak érdekében tegyen. A magyar nemzetnek legyen meg saját akarata, a nélkül nincs igaz alkotmány és sza­badság. Budapest, febr. 28. Minisztertanács volt ma délután 1 órakor a miniszterelnöki palotában. A tanácskozás több óráig tartott. Elkeresztelési ügy a király előtt. Mol­nár János komáromi apátplébános az elkeresztelé­­sek címe alatt reárótt bírságok elengedéséért egyenesen a királyhoz fordult Felségfolyamodványát, mely a legmagasabb kézjegy­­gyel volt ellátva, a belügyminisztérium levelezőnk értesülése szerint azzal az utasítással küldte le a város közönségének rögtönös tárgyalás végett, hogy elintézéséig tartsák függőben a végrehajtást. Új állami kisdedóvók és népiskolák. Az idei budgetben tudvalevőleg 45.000 frtnyi többlet szerepel népnevelési célokra. E kisded összegből a kormány, mint értesülünk, még az idén állami kis­­ded­óvókat létesít Piskitelepen, Türkösön, Krizván, Tatrangon, Zajzonban, Apácán, Bácsfalván ; állami elemi iskolákat pedig: Eötvösfalván, Ettyeken, Ágos­t­tó, felelt Szilágyi Sándor sötéten, de csak a szokott eskü letevése után. Bevittek egy Caraffa-divatú, kínzókam­­rába. Ott dolgozott a Történeti Életrajzok se­gédszerkesztője, pergamenre írva a szerkesz­tői üzeneteket. A segédszerkesztő elém tolta tintatartóját: halálfej volt. Rátettem a két ujjamat s borzasztó esküt tettem, hogy az unikumot se betegségében, se egészségében el nem hagyom s épkézláb hozom vissza a könyvtárba. Ezt az ígéretet kiadtam írásba is, melyet véremmel írtam alá. S. k. helyett azt kellett oda tenni s. v. saját vérével. Tanuk gya­nánt aláirták Szádeczky és id. Szinnyey Jó­zsef ; de Szinnyey (már csak elárulom róla) nem a maga, hanem az én erembe mártotta a kalamust és odasugott a fülembe, hogy neki unokái vannak. Tíz perc múlva az előcsarnokban álltam, hónom alatt az unikummal. Hogy vigyem én most haza ezt a veszedelmes könyvet ? Népes utcán menjek-e haza, vagy néptelenen ? Az előbbiben sötét van és elcsúszhatom, az utób­biban nekem jön valaki és kiüti kezemből a könyvet. E percben a nagy Kudora és a kis Máté jelentek meg mögöttem. — Uram ! szólt Kudora, minket Szilágyi bácsi küldött ön után, hogy, ügyeljünk önnek és az unikumnak lépteire. Én olyan nagy va­gyok, hogy ön nem mehet olyan helyre, a­hol eltéveszthetném szem elöl, Máté kartársam pe­dig olyan kicsi, hogy ön nem bújhatik el olyan helyre, a­hová ő utána ne tudna bújni. Gyerünk. Megvallom, hogy nagyon megörültem a szakemberek felügyeletének. Egész nyugodt lélekkel léptem az utcára. Máté vigyázott a kövezetre, Kudora taszigálta félre a járókelő­ket, én vittem az unikumot. Útközben szivarra akartam gyujtani. Kudora megfogott. — Mit gondol ? Az unikummal a kezében. Majd én. Ezt nem úgy értette, hogy majd ő viszi az unikumot, hanem hogy ő gyújt szivarra. Megkértem, hogy lehetőleg az orrom alá fújja a füstöt, de ő rosszul célzott s mindig a sze­mem közé fújta. Sírva ballagtam hazafelé, hó­nom alatt az unikummal. Otthon a szakácsné éppen a rostélyoshúst készült a lobogó tűzre tenni. Máté szó nélkül fogott egy dézsa vizet s leöntötte a remek lángokat. — Mit gondol ? — monda — tűz, az uni­kummal egy házban ? Soha. A szakácsné is elsírta magát. Most már ketten sírtunk. A kegyetlen Kudora kivette kezemből az unikumot, mert a sós könyek ár­tanak a kódexeknek. Szerencsémre volt az éléskamrában egy kis szalonna és sült kolbász hidegen. A sza­kácsné behozta s az asztalra rakta. Én őreim mindegyikének egy fehérvári bicskát nyúj­tottam, hogy majd úgy parasztosan fala­tozunk. — Mit gondol ? — kiáltott Kudora is­mét, — hisz elzsírozza az unikumot. Húzzon keztyüt. Felhúztam fehér báli keztyümet. Egy da­rab száraz kenyeret a kezembe nyomtak . Kudora és Máté felváltva egy darab szalonnát tettek a számba. Ez volt a vacsorám. Ekkor előhoztam a szamovárt s meg akar­tam gyújtani alatta a spirituszt. Kudora ki­vette kezemből a gyújtót s két darab fát adott, mondván, hogy ezt addig dörzsöljem, a­mig tüzet nem fog. Ez sokkal kevésbbé ve­szedelmes, mint a hirtelen felrobbanó gyújtó. Mielőtt azonban a keserves munkához hozzá­fogtam, Máté biztosított arról, hogy úgyis hiába teszem, mert nem engedik meg teát főz­nöm. Az unikummal egy födél alatt. Kudora ezalatt lecsavarta és elfújta a lámpást, nehogy bárminemű láng legyen a la­kásban. Egy darabig üldögéltünk a sötétben s mind a hárman fogtuk az unikumot. Egyszerre csak Kudora minden bevezetés nélkül kimondta a tub­iroát és pagát ultimét. Máté kontra ultimót mondott. Ebből láttam, hogy alusznak s azt álmodják, hogy az egye­temi könyvtárban vannak. Rekontrát mondtam s azzal megszöktem, hogy a legelső kávéház­ban megvacsoráljak. Sötét és ködös volt az éj, de én az éj­szakát, a világot, az életet szépnek találtam, mert nem zavart többé az unikum. Egész reg­gelig boldogan kávézgattam s azután bus só­hajjal megindultam lakásom felé, hogy újra martaléka legyek az unikumnak ; ez a könyv lassan kint az özönvíz előtti korszak szörnyete­gévé fejlődött képzeletemben, mely felfalja nyugalmamat, boldogságomat, életemet. A konyhában vígan pattogott a tűz : az unikum eltűnt, Mátéval és Kudorával egyetem­ben. De Kudorának hátrahagyott levele min­dent megmagyarázott. „A­ki az unikumtól megszökik, nem méltó rá, hogy elolvassa. A­kit igazi tudományszomj vezet, az nem riad vissza a nehézségektől. A visszaszállítottuk az egyetemi könyvtárba. Megkönnyebbültem. Először is megsüttet­­tem a tegnapi rostélyost és megettem, azután elővettem a szalonnát, kolbászt és megettem, azután teát főztem és megittam. Azután szi­varra gyújtottam, végül lefeküdtem aludni. Azt pedig mindennap lesem a lapokban, hogy Kudora és Máté kitüntetést kapjanak, mert az unikumot megmentették az egyetemi könyvtár számára s mert egy profán embert visszariasztottak attól, hogy a tudomány igazi titkaiba behatoljon. Sipulusz. BÜiDJÜffim­iJiHLAi*. (59. sz.) 1891. március 1

Next