Budapesti Hírlap, 1892. február (12. évfolyam, 32-60. szám)

1892-02-01 / 32. szám

m foglaljanak helyet, nem egy tanult és tehetséges szegény embernek kiszorítá­sával. Ha ebben csalódnánk, ha a ma­gyar arisztokrácia is részben miniszteri szubvencióval választatná meg magát népképviselőnek, ez a demoralizációnak oly foka lenne a legmagasabb körök társaságában, melytől elszörnyednénk. Midőn Szapáry mágnás-jelöltjeire -cé-, hózva monda, hogy „Apponyi pártjában nem lesz tisztességes ember“, — ezt csak* így érthette, hogy a kormánypárti mág­nások mind tisztességes választással, tehát semmi esetre sem kormánypén­zen nyerik el mandátumaikat. Fölteszszük, hogy a főúri jelöltek maguk viselték választási költségeiket, de azt m­á­r n­e­m h­i­s­z­s­z­ü­k, h­o­g­y a "kö­l­ni áffy p"a Tt­ól "k­a­s­z­­sz­á­lt­a ő­k ez oig áttatták a s­z­á­zezreke­t. Költöttek azonkívül a hivatalos je­löltekre a főpapok, apátságok és káp­talanok, ha nem is valamennyi. Költöt­tek az uradalmak nagy mértékben. Költöttek a nagy iparvállalatok, melyek­­ kormánynyal viszonyban vannak: bányák, cukorgyárak, szeszgyárak stb. Mindezek hozzájárultak a hivatalos jelöltek megválasztásához ama kerület­ben, melyben vannak. Nem hisz­­tzük, hogy ezek azonfölül a pártkasszába a százezre­ket szolgáltatták volna. Nem hiszszük, hogy rendjelek és nemességek elárusításával szerzett volna a kormány pénzt a választásokra, mert ennek megadta az árát Tisza s az ily visszaélésekre, miután kitudódtak, a ko­rona tiltakozással telelt. Nem hiszszük, hogy a ci­vil­­­i­s­táb­ó­l k­a­p­t­ír v­o­­­n­a­l—k'o'f m'TnT'"aT p­o­n*z £. Hzárja ezt a feltevést alkotmányos lojalitásunk. Nem hiszszük, hogy a minisztérium a kezelése alatt álló á­l­lam­i p­é­n­­zekhez, vagy alapítványok­­h­o­z nyúlt volna, m­ert ez sikkasztás lenne. Kizártnak tartjuk ennek lehető­ségét, annyira tiszteljük minisztereink egyéni Hiedsületességét... - Honnét vette a Szapáry Minisztérium a pénztávári riasztásokra? §. Nem tudjuk. Annyit hallottunk, hogy az országgyűlés feloszlatásakor kevés pénze volt. Négyszázezer forint­ról beszéltek, hogy van a pártkasszá­ban. Pletykabeszéd lehetett, hogy ez összeget az osztrák-magyar államvasút államosítása alkalmával adták a mi­nisztérium rendelkezésére. A kormány­­párti körök állítása szerint Szapáry a nyáron azért nem oszlatta föl az or­szággyűlést az obstrukció okából, mert akkor még semmi pénze nem volt. Most rengeteg volt. Soha még kor­mánynak ennyi. Ezt az utolsó hetek­ben szerezte be. De hoppét, azt nem tudja senki. Haber­ ezek tények . Ba­lross" Gab­or pr­ogr­ammb­eszédjében igy szólt: ,,A d­­u­n­a g­ő­z­h­a­j­ó­z­á­s­i t­ár­s­u­l­a­t ü­gyeinek ren­d­e­­z­é­s­­e foganatba vétetett és halad előre. Hiszem és várom, hogy e nagy társaság ismét biztosí­tani fogja a maga számára azt a helyet, melyet hajózás te­kintetében első­sorban megérdemel.“ Az osztrák dunagőzhajó­zási társaságról van­ szó, melylyel évek óta a kereskedelmi, minisztérium nem tudott megegyezni s­ mely most minden látható ok és szük­­­ség nélkül s a feltételek nem ismerése) mellett ígéretet kap a magyar kor­­­mánytól, hogy a magyar állam szerző­dést köt vele. Szilágyi Dezső program­beszédében­ kijelenté, hogy bár Magyarországnak joga van egy önálló jegybankr­a,­ a forgalom közös érdekei megkövete­l­­ik, nemcsak hogy az osztrák-magyar­ bank privilégiuma lejártáig jogaiban­­ megtartassák, hanem a valuta helyre-­­­állítása után is az osztrák-magyar jegy­bank közössége fentartassék. Ez ígére­tet az osztrák bankrészvény tabl­afiájának ,a minisztr.’vilim "a választások alattiját­­fiátó­­l? éS SBWEség nélkül tette." ‘­­ j­anuár fil8-án Bécsben járt, hol a ATUhitűi-szabá­lyozás iránt Rotschild Albert báróval és Hansemann berlini bankárral érte­kezett s mint félhivatalosan jelentették, úgy az osztrák pénzügyminiszterrel, mint a bankárokkal „elvileg teljes egyetértésre jutott, megvitatták a rész­leteket, úgy mint az alkotmányjogi, pénzügyi és banktechnikai kérdéseket is.“ Több száz millió áll árujegynek be­vonására több száz millió kölcsönnek felvétele szükséges, tehát ennek kibo­csátását s egyúttal a bankkérdést ha­tározták el. Mi indította a magyar pénzügyminisztert, hogy most, éppen a választások alatt, midőn senki sem tud­hatta ezek eredményét, az osztrák kor­mánynyal és bankárokkal százmilliós üzletekbe bocsátkozzék és az osztrák finánckörökre oly lényeges bankkérdés­ben a magyar kormányt lekösse ? Nagy osztrák kereskedelmi és finán­­politikai kérdéseket érintettünk, m­e­­lyekben a Szapáry kor­mány a választások alatt kötelező nyilatkozato­­kat tett.* Nem volna első eset, hogy osztrák finánckörök adják a magyar kormány­nak a pénzt a képviselőválasztásokra. Nem hazafiságból adják s nem teszik ingyen. Nem­ tudjuk a Szapáry-kormány honnan vette a választásokra a millió­kat, nem tudjuk, Bécsben szerezte-e ? Ha Magyarország pénzügyi és gazda­sági érdekeinek és önállóságának rová­sára osztrák bankárok adakozásából kerültek volna azok az összesek, mel­ y budapesti hírlap tárcája. Az uj emberek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — IV. Zmertich Iván. — Szénié városának képviselője. — Nyolc év előtt azt az érdekes sport­hírt közölték az újságok, hogy egy fiatal ember Párisba és vissza velocipében, Londonból pedig gyalog jött haza. E fiatal ember nem volt senki más, mint Zmertich Iván, Szenic városának most egyhan­gúlag megválasztott képviselője. Akkoriban mindenki kalandszomjas ifjú­nak tudta a rettenthetetlen előnévre érdemes Ivánt, s jó barátai siettek megjósolni, hogy leg­alább is valamelyik indiai tigrisvadászaton fogja életét és jogait hagyni. Erről azonban most már szó sem lehet. Zmertich Iván azóta sokkal jobban változott meg, mint a körülötte forgó világ. Csöndes, otthon ülő ember lett, ki rozsdafoltokkal elle­pett kerékpárját legföljebb arra használja, hogy csácsói kastélyából Szenioré beránduljon, a­mi jó háromnegyed kilométernyi út. A Zmertich név különben a Fehér-hegy­ségen túl a Morva mentén a legismertebbek közé tartozik. Az ott lakó pánszlávok sápadt félelemmel és sárga gyűlölettel említik azt ma is, mert soha sem tudják elfelejteni, hogy Zmertich Simon, Ivánnak nagybátyja, már 1848-ban nemcsak hatalmukat, de nimbuszu­kat is tönkre tette. Ő volt ugyanis az, ki kor­mánybiztosi minőségében, Hurbánt nem mint hazaárulót, hanem mint birkatolvajt vette ül­dözőbe, a mennyiben Hurbán csordái Schmert­­zing báró juhnyáját elhajtották. A gyűlölködést e két ember, kik alig egy órajárásnyira laktak egymástól, egész haláluk órájáig folytatta s mikor a mozgalmas idő­szaknak vége szakadt, sajtópörökkel vexálták egymást. Zmertich Iván ifjúkori sportszenvedé­lyének az lett a következése, hogy minden egyéb tanulmányt elhanyagolt. Édes­atyja, Zmertich Károly, a pozsonyi diétának egykori jegyzője, e fölötti elbusulásában Angliába kül­dötte fiát, hogy egy ottani farmernél a mező­gazdaságot gyakorlatilag tanulja meg. Iván csakugyan megtanult Angliában­­ boxolni. Két egymásután való ökölvívási ver­senyen lett champion, mit azonnal sietett meg­­telegrafálni édes atyjának, ki viszont rögtön sürgönyzött a farmernek, hogy pakkolja össze fiának cók-mókját s küldje azt haza hastól együtt. Így került a jeles bajvívó ismét szülővá­rosába, melynek korlátolt társadalmi pezsdülé­­sében sportszenvedélye is hülni kezdett, es­­annyira, hogy a közigazgatási pályára lépett. Szenb­en ugyanis szokás minden jó csa­ládból való fiatal embert megválasztani főszol­gabírónak s ha mint ilyen beválik, akkor nyomban megválasztják kormánypárti képvise­lőnek. Az utóbbit leginkább azok forszirozzák, a­kiknek szükségük van egy üresedésbe jövő főszolgabírói székre. Ennélfogva Zmertich Iván sem kerülhette el sorsát. Mikor először szóba hozták előtte kan­­didálását, nagyon mulatságosnak találta a tervet, később azonban h­ozzáfűződött, sőt az utóbbi időben annyira komolyan vette a leendő honatyaságot, hogy némileg sajnálni kezdte, hogy Londonban való tartózkodása alatt leg­alább egyszer meg nem tekintette az angol alsóházat. Hanem persze nagyon messze esik a boxoló helyiségektől. Egyébként családjának a pánszlávok iránti gyűlöletét ő is örökölte. Mint főszolgabíró en­nek igen emlékezetesen adott kifejezést. Egy szénnéi polgár ugyanis azzal a panaszszal lé­pett hivatalába, hogy őt egy másik polgár borozás közben pánszlávnak becsmérelte. Zmer­tich ezt becsületsértésnek minősítette s tiz forint pénzbírságra ítélte a pánszláv címezés­sel dobálózót. Ez ítéletet a belügyminisztérium is helybenhagyta. Zmertich Iván még alig harminckét éves s így valószínűleg ő lesz a megalakuló háznak egyik körjegyzője. Beszédet aligha fogunk tőle hallani, mert ösmeretes felőle, hogy csak női társaságban tud szpicselni. Hanem ott aztán ellenállhatatlan hévvel, minthogy Nyitra megyé­­ben őt tartják a legszebb embernek, ki férfias bájaival hivatva van elhomályosítani Köny­­vessy Ferencet és atléta izmaival Szilágyi Dezsőt. A szeniciek csak az iránt nincsenek tisz­tában, hogy vájjon az új képviselő biciklin, gyalog, vagy pedig mere patk­o­lóházon fog-e beállítani a Sándor­ utcába ? Az azonban több mint bizonyos, hogy Baross alkalmatosságai­nak egyikét sem fogja igénybe venni. Zmertich megválasztása leginkább a buda­pesti sport­körök érdeklődését keltette föl, de az is bizonyos, hogy ugyanoly mérvű lehan­­goltságot idézett elő Felső-Nyitramegye hölgy­köreiben. Ha jól vagyunk értesülve, számos epedő teremtés aggatta hárfáját távozásának hírére s gyászának jeléül a Morva vize mellett tenyésző fűzfákra. BUDAPESTI HÍRLAP, (32. sz.) 1892. február 1.

Next