Budapesti Hírlap, 1894. december (14. évfolyam, 332-361. szám)

1894-12-01 / 332. szám

n­ den régit kivet a sarkából, egy keve­redés, elegyedés indult meg, a mely­ből hivatva van mint a nemzeti nagy­ság alaptőkéje kikerülni a nemzeti pol­gárság, az uj elem, mely korlátolt szel­lemi helyzetéből, idegenes németségé­ből kibontakozva, vállára venni van hi­vatva, fölvéve magába a régi Magyar­­ország oszlopos elemeit,­­ az új ezerév Magyarországát. És nekünk nincsen sürgősebb dol­gunk ma, mint állami segítséggel visz­­szahonosítani a német múzsát, hogy, a mi rombolást rajtunk, szellemünkön, nyelvünkön, társadalmunkon az erősza­kos németesítés eddig is tett, azt meg­erősítse, a kibontakozást hátráltassa, a magyar művészettel egy szomszéd ide­gen versenyezzen itt helyben, államilag istápolva, a saját verejtékes adópén­­i­ünkön ? De Jókai Mór, mikor baráti szolgá­latot tesz azoknak, a­kik a nyakára mentek és kész üt a saját múltjába, nem is helyesen állítja föl a kérdést. Nem arról van szó, hogy minden nyel­ven lehessen-e, csak németül ne lehes­sen-e itt nálunk játszani. Hanem arról van a szó, hogy még meg is fizessük-e országos pénzből a német színészet visszatelepítését ? Tudom, hogy vannak gazemberek, a­kik a hármas­ szövetséges barátunk­hoz kiszaladnak, segítségért kiáltva, mert hogy mi soviniszták ide üldöz­zük a német művészetet és műveltsé­get. Mert ezeknek a gazoknak üldözés az is, hogyha nem adunk szubven­ciót a német művészetnek, a­miről ma szó van. Hegedűs Sándor úr leteszi nagy­lelkűen vígszínházi részvényeinek a jö­vedelmét a haza oltárára, hogy hábo­­rútlan lelkiismerettel megszavazhassa a hospiciumot a német színészetnek. Van — Kata, — hát nagyon szereted? — Nagyon szeretem! — Mondd meg, milyen az, ha az ember szerelmes ? — Én Istenem, hát különös ... Az em­ber mindig ő rrá gondol, aztán olyan édes szédülést érez és éjjel nem tud aludni . . . Olyan szomorú boldogság ez, hogy az ember szeretne sírni örömében . . . — És mikor ismerted meg? Hogy kezdő­dött? Tudni akarok mindent! Kata h­­ven elmondott mindent. Egy er­dei kiránduláson ismerte meg, aztán a hivatal­nokok bálján látta megint. Aztán az erdőben látták egymást, majd a kertben . . . — Irtatok egymásnak? — Irtunk egymásnak. — Szerelmes leveleket? — Hát persze — szerelmes leveleket.. . a­ hercegnő sokáig elgondolkozott, majd halkan mondta : — Kata, most valami nagy dolgot kér­dezek, — de füllentened nem szabad . . . Meg­csókolt ? Kata ajkaival némán szorongatta a her­cegnő kezét. A hercegnő pedig csillogó szem­mel hajolt hozzá: — Mindent el fogsz nekem mondani! Megcsókolt ? A homály bátorságot adott Katának. Be­vallott mindent. Megcsókolták egymást­, — egyszer, tízszer, százszor ... Ki tudná azt számon tartani ? Az erdőben, a kertben. A két leány még fél óráig együtt volt, némán és mozdulatlanul egymáshoz simulva. A tükör színes rózsái sötét tűzben csillogtak, de a szobát nem tudták megvilágítani. Katát egészen elkábította a boldogsága, Katalin hercegnőt pedig valami édes, bánatos sejtelem fogta el. Jogunk 400 írtnak ezt a kamatját a nemzet nevében visszautasítani. Magyar­­ország magyarságáért családok vérzet­tek el a haza oltárán. Mit keres ott azon a szent helyen Hegedűs úr évi 8—10 forintja? Sokkal több ízlést és valamivel nagyobb áldozatkészséget vártunk volna a részvényes úrtól. Magyarország egy óriási erőfeszí­téssel kimenekült H. József császár rendszerének kegyetlen vaskapcsaiból ; kimenekült ez évszáz elejének letargi­kus aléltságából ; kimenekült az ötve­nes évek német abszolutizmusának em­ber- és családirtó körmeiből. De hát már a tanulságait is elfelejtette ? Elfe­lejtette, hogy nem néhány részvény kamataira van a nemzetnek szüksége, hanem fiai nemzeti érzületének, gon­dolkozásának r épségére és öntudatos­ságára sorsa irányításában kicsi és nagy dolgok közül egyaránt. Mert van­nak idők, midőn a nagy dolog elveszti jelentőségét és nem érvényesül, és vannak idők, mikor az apró dolognak nagy hatása van. Sürgetjük a nemzeti szempontok érvényesülését az állami intézmények­ben. A hadsereg nyelvében, az ud­vartartásban, a katonai nevelésben. Ti a kiegyezés betűjére hivatkoztok. Jó, ne kockáztassuk a kiegyezést. — Mire hivatkoztok most ? A katonaságot, az udvart nem magyarosítjátok meg , el­lenben pajtásságból megszavaztok két­szer százezerét, hogy a társadalmat visszanémetesítsétek. é és odadobtok váltságul büszkén a nemzet lába elé 8 írt 50 kv részvény­­jövedelmet. Nem fogjuk-e joggal mon­dani, hogy részvénytársaság már a ha­­zafiságtok is? És nem fogunk meg­szűnni­­ezt mondani és ismételni és segítségül hívni ellenetek mindazokat, a kiknek nincsen részvényük, hogy ká­b­ét esztendő múlt el azóta. Farkas Sándor erdész ur egész nap künn veszekedett az erdőkerülőkkel és mikor alko­nyatkor hazaért a csetei erdészlakba, maga mondta, hogy fáradt, mint a kutya és éhes, mint a farkas. Kata — a­ki időközben szépen néfelgömbölyödött — csinos szabású háziruhá­ban jött eléje. — Fült, de elegántos vagy! mondta az erdész, megcsókolva felesége fehér nyakát. Kata előkelő tartózkodással fogadta a férje konfidenciáját. — Délután itt volt a fenség, — mondta később. — Ördögöt? — csodálkozott az erdész. — Azért vagy ma olyan finom? — Azért jött, hogy megcsókolja a kereszt­fiát és hogy elbúcsúzzék tőlem. Képzeld, engem is megcsókolt! — Be, kár, hogy nem voltam itthon! Ha már benne volt a csókolózásban, talán nekem is kijutott volna . . . Kata, a­ki az udvarnál nevelkedett, lojális megbotránykozással hallgattatta el a férjét. — Igazán szemtelen vagy ! Az erdész időközben elnyúlt karosszéké­ben és egy erélyes perdítéssel a térdére ültette feleségét. — Aztán miért búcsúzik a kis fenség? Kata most már végleg kilépett előkelő tartózkodásából és kényelmesen elhelyezkedett az ura ölében. — A jövő héten elviszik a Fridolin her­ceg székvárosába . . . Ott tartják meg a la­kodalmat . . . — Hát mégis elveszi a herceg ? Hiszen egy fél évig azt beszélték, hogy felbomlott az eljegyzésük . . . — Bolond beszéd ! Hogy bomlott volna fel ? Csak akadályok merültek fel, a­melyeket útból kellett hárítani . . . m ásáikból kifizessék a nemzetet,ha rúg­tak egyet legszentebbjén, drága kin­csén, nemzeti nyelvének szent ügyén. Budapest, nov. 80. Szilágyi és Csáky Pozsonyban. Szilágyi Dezső igazságügy miniszter és Csáky Albin gróf volt közoktatásügyi miniszter — mint levelezőnk jelenti — december 8-án Pozsonyba érkeznek a polgári kaszinó évi ünnepére. Csáky gróf azért megy, hogy megköszönje díszpolgárrá való megválasztását. A dunáninneni ág. h. ev. egyházkerület szervezése. A Nemzet jelenti: A dunáninneni ág. h. ev. egyházkerület szervezkedik. A zsinaton alko­tott s a király által szentesitett törvény a volt dunáninneni egyházkerületet régi alakjában felosz­latta. A minden kérdésben, de mindig hazafiatlan irányban hatalmaskodó öt­­ vármegyéből (Nyitra, Trencsén, Turóc, Liptó, Árva) csak Nyitra és Trencsén s egyelőre, m­ig a püspök Babtik Frigyes liptó-szent-miklósi lelkész, Liptó is hagyatott meg ott; ellenben hozzácsatoltattak Fehér, Komárom, Bars, Hont és Nógrád s azon kivül ott maradtak a régiekből Mosony, a pozsonyvárosi és pozsony­­megyei egyházmegye. Árva­i idővel Liptó a tiszai, Túróé a bányai kerületbe osztattak be. Az új be­osztás szerinti kerületek igazgatását a püspökök nov. 15-én vették át. Az újjáalakított dunáninneni kerület december 19-én s következő napjain Po­zsonyban tartja gyűlését, részint, hogy alakuljon, részint, hogy a Turóc-Szent-Mártonban feloszlatott augusztusi gyűlésben elintézetlenül maradt ügyeket elintézze. Az előértekezlet 18-án lesz d. e. 9 órakor. Az érdeklődés a kerületbe­n azt lehet mon­dani, az egész magyarhoni ev. egyházba új életet bevezető e gyűlés iránt általános s különösen az odacsatolt egyházmegyék tekintélyes számú kép­viselőket készülnek kiküldeni. Nem azért, mintha a tanácskozás sikeres eredménye kétes és veszélyez­tetett lenne, hisz a magyar érzelmű, megbízható egyházmegye áll szemben három hazafiatlan irányu­ egyházmegyével, hanem azért, hogy a szebb jövő, a már most békés, a haza és egyház javát célzó munka ünnepiesen inauguráltassék. A szabadelvű párt ma este rövid értekez­letet tartott, melyen a vallás- és közoktatásügyi tár­cának jövő évi költségelőirányzatát vette tanács­kozás alá. Mindössze egy felszólalás történt a költ­ségvetéshez, a Prileszky Tádéé, a­ki arra kérte a minisztert, hogy késedelem nélkül állítson magyar elemi iskolát, a­midőn idegen ajkú nép által lakott községek folyamodnak ezért, és hogy a jutalmak és segélyek osztogatásánál különös tekintettel legyen a BUDAPESTI HÍRLAP. (331­. sz.) 1894. december 1. Az asszonykán most már erőt vett a pletykázó kedve és töviről-hegyéről elmondott mindent a férjének. — A hercegnek van egy énekesnő szere­tője . . . Tavaly megígérte a szüleinek, hogy szakítani fog vele és eljött ide, hogy megkérje a Katalin hercegnő kezét . . . Otthon azonban megint meggondolta magát és visszatért éne­kesnőjéhez ... A herceg és apja közt akko­riban viharos jelenetek folytak le, de a jó Fridolin makacskodott és nem akart többet tudni a menyasszonyáról .... A két udvar akkor elhatározta, hogy az esküvőt bizonyta­lan időre elhalasztják, míg a herceg ráunt a kedvesére . . . Most, úgy látszik, ráunt . . . — És ismeri Katalin hercegnő ezt a szép históriát ? — Hogyne ismerné, mikor én is isme­rem . . . Az újságok is kiírták már . . . — És mégis hozzámegy Fridolin her­ceghez ? — Barátom, te kissé ostoba vagy ! Azt hiszed, a hercegeknél is úgy járja, hogy : sze­retlek — elveszlek ? Fridolin herceg királyi vérből való és rokonságot tart három nagy­hatalommal . . . Az erdész gondolkozni kezdett. — Ugyan melyik az a Fridolin herceg? Tavaly vadászott nálam egy egész csapat nagy úr . . . Volt köztük egy epés képű, hirtelen szőke, egyik cigarettát a másikon gyújtotta meg, a feje pedig olyan furán mozgott, mintha a Vitus-táncot járná . . . — Az, az! — mondta Kata. — És annak oda­adják ezt a mi orgona­­virágunkat? Kata nem válaszolt. — Mit szólt a hercegnő a porontyunk­­hoz ?­­— kérdezte később az erdész. — Mikor megcsókolta, a szeme tele volt a könynyel. Azt mondta: — A keresztfiamat sem

Next