Budapesti Hírlap, 1896. november (16. évfolyam, 301-330. szám)
1896-11-01 / 301. szám
Budapest, 1896. XVI. évfolyam 301. sz Vasárnap, november 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ntin való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIIL, Bökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szériát. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Ezer év alkonyán. Budapest, okt. SI. Legyen e nap a halottaknak szentelve, kik a magyar nemzetnek nagyjai valónak, a honszerző Árpád s a hadverő Hunyadi emlékezetének ; az országalapitó királyok : Szent István, IV. Béla, Nagy Lajos és Mátyás dicsőségének ; hős Szent Lászlónak, Kinizsynek, Zrínyinek, Dobónak ; a haza védelmében elesetteknek : Ulászlónak, Lajosnak, Szondynak, Losonczynak s az ezer csatákban elvérzett vitézeknek; legyenek áldva a haza szabadságáért küzdők: Bethlen, Bocskay, Rákóczy, Kossuth s híveiknek hamvai ; legyenek megszentelve a vértanuk : Hunyadi László, Frangepán, Nádasdy, az eperjesi vérpad, a budai vérmező, a pesti börtön s az aradi kálvária áldozatai, hogy neveik csillagként ragyogjanak Magyarország egén Örökké, nyugodjanak el nem felejtve öt világrészben, kik meghaltak a számkivetésben, Tököly, Zrínyi Ilonával, a rodoszlói hű magyarok, valamint a kiket a sors szétszórt az elfojtott szabadságharc után s vissza többé hazájukba nem térhettek ; a bölcs törvényhozók Kálmán, Werbőczy, Deák, kik igazságot szereztek a magyar népnek, tiszteltessenek, mig Magyarország áll s a költők : Zrínyi, Balassa, Kazinczy, Kölesez, Vörösmarty, Arany s a szerelemnek és szabadságnak jeltelen sirbán nyugvó elvérzett lantosa, dalaikban örökké éljenek s a tudásnak és vallásnak tanítói: Kapisztrán János, Vitéz, Pázmány s a nagy államférfiak: Fráter György, Esterházy nádor, Széchenyi István, Andrássy, legyenek áldva mindörökre. A mit ezer év nemzeti élete nemeset műveit, nagyot munkált, szépet alkotott, a mi történetünkben becsület, hírnév s példa vagyon, a nagy férfiaknak köszönjük, kiket az isteni gondviselés e nemzetnek adott. De kellett, hogy sokan ezrek, százezrek megértsék és kövessék őket s a nemzet milliói mindennapi fáradsággal, áldozattal és hazaszeretettel tartsák meg a hont. Annyi veszedelem, oly sok szerencsétlenség érte, nemzet többet nem szenvedett, mint a magyar s a szenvedésekben nagyobb volt, mint szerencséjében, honszerelmében a fájdalom könyvre öntötte a reményt, szerencséjében elbizakodása s pártoskodás hoztak rá bánatot és bünhödést. Szétdarabolva, porig alázva a legszebb honfierényeket nevelte. Isten csodája, hogy még áll hazánk! Pedig áll még s hiszi, hogy élni fog. Egy nagy nemzeti ünnep záródik be. Fél esztendeig országunk ünnepelt, méltó lett volna, hogy be ne sározzuk utolján az örömnek napjait. A lelkesedés örömárjai között dicsértük a királyt s neki hódoltunk. Kár volt, hogy a nemzet egységét és fenségét jobban ki nem fejeztük, mikor az egész világ ránk tekintett. A mi apáinktól ránk maradt, a mit az uj nemzedék művei, kiállítottuk s nagy gyönyörűségünk telt benne méltán. Az egész ország idesereglett nézni s megbámulta a külföld kiállításunk s a főváros szépségét. A tanácskozások hosszú sorban emelték nemzeti ünnepünk értékét s a vendégszeretet rokonszenvet keltett az idegeneknél népünk iránt. Azután emlékek is maradtak róla az utókornak, szobrok és templomok s az országháza, mint a magyar szabadság büszke vára. A kastély gyönyörű, melyben a magyar alkotmány fog lakni, várjon megtelik-e magyarsággal és szabadsággal? Ez tőlünk függ, legyünk eleinkhez méltók, úgy fogja csak Magyarország megszerezni jobb jövendőjét. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A nő a mai irodalomban. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A berlini nőkongresszus egyik ülésén Sch. asszony melankolikus fájdalommal siratta el a nőimádó-irodalmat, mely immár a múlt és kemény ítéletet látott a mai alkotásokon, melyek lerántották a nőt arról a magas piedesztálról, csak hódolva fogadta a toll legnagyobb szellemeinek imádását. Az irodalmi nőimádás napjai megszűntek, s mintha csak a ruganyos testek visszaverődésének fizikai szabálya helyet kérne magának a szellemi alkotások világában, a nőgyűlölet napjai következtek el. Minél inkább nyomott a nő, mint majoritás, annál kevésbbé érvényesült, mint egyéniség, minél inkább elnőiesítette nyugovóra készülő századunk szellemét, annál kevésbbé győzedelmeskedett, mint nem. A kor, amelyben a nőt a magasabb lénynek, a szeretetreméltóbb lénynek, a jobb lénynek, vagy legalább is oly lénynek tüntették föl, aki a erotikában a tettre termettebb és cselekvő, immár véget ért. A nő ma sokkal kevesebb, mint azelőtt, pedig ma sokkal nagyobbak az igényei. Ma tanulnak és írnak könyveket rengeteg mennyiségben, doktori diplomákat keresnek s beülnek az egyetem katedráiba, egyesületeket alkotnak s világkongresszusra gyűlnek össze, a nyilvános élet terén tevékenyebbek, mint valaha s a nyilvános élet mégis sokkal kevésbbé veszi számba őket, mint azelőtt. Hol vannak azok a nők, kérdi Marholm Laura, aki egyébként szintén írt regényeket és nem vált emancipálttá, alkotott tudományos munkákat s ellenzi a nők egyetemi kiképzésének engedélyezését, hol vannak azok a nők, akiknek szalonjai gyűjtőpontjai voltak a legnagyobb, a legkiválóbb szellemeknek? Sehol sem látom őket. Hol vannak azok az asszonyok, akiknek finomult okossága nagy, sőt igen fontos ügyekben irányított? A történelem szól csak immár róluk. Hol vannak azok az asszonyok, akiknek befolyása hatalmasabb volt, mint a minisztertanácsé ? Hol vannak azok a nők, akiknek szerelme a legnagyobb költők halhatatlan emlékműveiben maradt ránk? Hol vannak azok a nők, akiknek vonzalma a férfi életelemévé vált, segítő karrá, tápláló talajjá, szárnyakká, melyek nyílsebesen röpítették az ismeretlenbe s visszavették a szép, a nehéz, a gazdag életbe? Csak voltának. S az irodalom, melyet a való életből merített tapasztalások irányítanak, észreveszi a változást. Látja a nőt, a mint a gazdasági versenybe lépve szegletes könyökkel vág magának utat. Látja, mint rohan többi rohanókkal, nehogy elgázolják, mint nyomja a természettől jobban függő testével, könnyebben kifáradó agyával a tanfolyamokat, a felsőbb tanfolyamokat s a továbbképzőket, húsz éves koráig és azon fölül. Látja, hogy szeme fáradt, arca petyhüdt, bőre fonnyadt s a vérszegénységtől sárga. Látja, hogy beteges és kimerült ; a nő legédesebb ösztönei hallgatnak náluk, vagy egyenlőtlenül, kitörésszerüleg jelentkeznek. Munka, munka, kevés öröm és még a ritka öröm is kimeríti. De legalább szabad ! S akik fölszabadulásuk útját egyengették, megijednek a váratlan eredménytől s elfordulnak tőlük. Ibsen, akinek munkáit programul kiáltották ki, öreg napjaira Pauluszból Saulusra vedlett Kezdetben két irányzat volt munkáiban uralkodó, melyek élesen különváltan parallel haladtak egymás mellett; az egyik semleges pesszimisztikus, melyeket az uralkodó polgári osztály adósságkönyvéből irt ki, a mely polgári osztályt a megsemmisülésnek szánt, mert erkölcsi bukását vallotta; a másik pozitív: a nőnek, mint az összes jó tartályának, a társadalmi nemzőnek, a férfi lelkiismeretének dicsőítése. (Petra: A nép ellenségében, Gina, Hedvig: A vadkacsában, Nóra, Rebecca: Rosmersholmban, Solweig: Per Giuntben stb.) Mindenütt az erős nő és a gyönge férfi. Azután napvilágot látott A tenger asszonya A hisztérikus Ellida megdöbbentette az Ibsen imádók seregét. Ez az asszony, aki szüntelenül egy másikra vár, férjével platonikus házasságban él s mikor az, a kiről annyit álmodozott, megjelenik előtte, mikor megéri a nagy szerencsét, mely egyszersmind a nagy veszedelem is, akkor nem ismeri föl s megborzad tőle. Az alaptétel, melyen munkái felépültek, az, hogy a nő nemes. Nóra nemes, de Rebecca nem az. Egy másik alaptétel, hogy a nő merész és életképes, Rebecca merész, de Ellida gyáva. Azután sorra kerültek újabb munkái: Blal számunk 24 oldal. A negyedik nap, Budapest, okt. 31. Ma tíz kerületben választottak. Kilenc kerületből kormánypártit választottak, csak egy, a békési mandátum jutott ellenzéki kézbe, a Kossuth-párti Meskó Lászlóéba. A nap eseménye a Bartha Miklós bukása. Az Ugron-pártnak ilyképp nem csupán a vezére, másodelnöke és alelnökei maradtak ki a parlamentből, hanem a pártelnök is, a fényes tehetségű újságíró, aki nagy betegen leutazott Gyulára, hogy közelről hallja a hírt, amely egy sorba juttatta őt pártja hajótöröttjeivel.