Budapesti Hírlap, 1897. január (17. évfolyam, 1-31. szám)

1897-01-01 / 1. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (I sz.) 1897. január 1. mily tartalom van a cserépedényben. A németek oly kevéssé hisznek II. Vil­mos császár kormányának és ötletei­nek „Isten kegyelméből“ való maga­sabb szankciójában, mint a franciák nem bíznak „a nép akaratából“ válasz­tott elnök és kamarák uralkodásának abszolút jóságában. Az európai eszmeáramlatokat te­hát nem többé az államformák, hanem sokkal inkább a társadalmi kérdések indítják. Vagyonszerzés, vagyonfelosz­tás, munkarendszerek és munkabérek, felső-, középső- és alsó­ osztályok viszo­nya egymáshoz, s az állam feladata a kor és a polgárok igényeinek kielégí­tésében a szociális politika eme fel­adataival foglalkoznak a pártok. Ma minden párt szociális politikát csi­nál, a liberalizmus is társadalmi osztály­­politikává változott át, s ugyanezt cse­lekedte az egyház s folytatják a kleri­kális pártok, katolikusok és protestán­sok. A társadalmi bajok adtak erőt a vallásnak, hogy a­mit egy félszázaddal ezelőtt eldöntöttnek tekintett a köz­vélemény, ma ismét egész Európában a vallás és felekezeti pártok előtérbe nyomulnak s a XIX. században uralko­dott liberalizmussal szembeszállnak. A keleten is így, a nyugaton is igaz. A török birodalmat a sokféle vallás bontja meg, Magyarországon a felekezetiség befolyását érezzük mindenütt. Ausztriá­ban a választásoknál döntő ütközetre most készül, Németország császárja pietista, Belgium kormánya klerikális, Franciaországban a köztársaság a pá­pasággal versenyez a szavazó nép ke­gyéé­ , Olaszországban pedig a pápaság és a királyság hatalma eldöntetlen mér­kőzésben állanak egymással szemközt. A nemzetiségi eszme pedig, mely e század közepén uralkodni akart Euró­pában s államokat bontott és teremtett, varázserejéből sokat veszített, az inter­­nacionalizmus ártott neki. A szociál­demokrácia egyenesen tagadja a nem­zetiség és hazafiság jogosultságát, a nemzetközi tőke kereskedésével ugyan­ezt cselekszi, mert a börzéknek sincs nemzetisége. A vasutak összeboronál­ták a népeket s a modern civilizáció az embereket nivellálta s a nemzeti szokásokat irtja. Mégis a nemzeti föl­fogás meg nem szűnt s meg sem szűn­het, mig fajok és nyelvek lesznek e világon s a­hol egyik nemzetiség a másikat nyomja, kifejlődnek az ellen­tétek s nemzeti gyűlölségek. Franciák és németek, németek és csehek, ma­gyarok és oláhok, h­orvátok és szerbek között észlelhetők a nemzeti súrlódá­sok, melyek a fejlődést és haladást olykor előmozdítják, olykor gátolják. Hazánk politikai jövője ez új év­ben még bizonytalanabbnak tetszik előttünk, ha meggondoljuk, nem a kormány állását, vagy a parlament többségét és munkarendjét, hanem ama nagy kérdések lényegét, melyek egy évtizedre-.s­ talán örökre döntenek né­pünk anyagi jóléte, államunk pénz­ügyei, országunknak Ausztriához való viszonya s gazdasági és politikai ön­állósága fölött. Ez az az árnyék, mely uj év napján ráborul Magyarországra s melyet eloszlatni bölcs hazafiaknak föl­adata legyen. De legyen bár minden jövő kétsé­ges, dum spiro, spero, mig élünk, re­mélünk, mert mindenkinek adatott ész, erő és akarat saját javára törekedni s a világ bölcs törvény­ei úgy be vannak rendezve, hogy azokban mindenkiről van gondoskodva. A folyóban levő hal úszkál fel és alá a merre tetszik, keresi eledelét, a hol találja, kerüli a veszedel­met s követi ösztönét; de a folyó medrét el nem hagyhatja s folyója vizében megtalálja életének minden föltételét, így az ember az államban és a társa­dalomban halad az idővel s keresi bol­dogságát, melyből mindenkinek annyi jusson, a mennyi jussa van hozzá, magával ragadta. Hiába, Kasszandra alakja és szerepe végzetesen megragadta s a mint Priá­­mosz leánya Ilion minden nyomorúságának okát az idegen asszonyban, a bűbájos szép Helénában látta, úgy látja ő Franciaország ve­szedelmét Eugéniában. Napóleon meg akarja puhítani a legalább is alkalmatlan jóst. Meg­hívja a Tuileriákba, hol tanácsba, hol lakomára. Midőn testvére meghal s egy csomó árvát hagy hátra, Napoleon húszezer frankot küld nekik. Trochu — bár nagyon szegény, csupán zsold­­jából él — nem fogadja el ez ajándékot. Neki kötelessége a testvére árváit fölnevelni s mun­­kájával képes is arra. Ilyen erkölcsösei, ilyen merev, parasztos önérzettel nem csinálhatni karriert a királyok udvarában. És Trochu a francia-porosz hadjáratban — a­mikor pedig minden erős kézre és minden bátor szívre szükség volt — egyelőre nem is jutott sze­rephez. Trochu emlékiratai, bár igen körülmé­nyesen tárják föl a francia-porosz hadjárat okait, nem mentek az elfogultságtól. Hajlandó a szerencsétlen vállalat felelősségét nagyobb részében az Eugénia nyakába varrni. Pedig hát ezt a háborút elkerülni lehetetlenség volt. Szükség volt rá a német egységért és a po­rosz diplomácia úgy szcenírozta, hogy nem volt menekülés. Ez ma már kétségbevonhatatlan, bármint erősködjék is Trochu a mellett, hogy a háborún Eugénia kapva­ kapott a Napóleo­nok trónjának megszilárdításáért. A háború a két rossz közül a bizonytalanabb volt, a csá­szárság nélküle is megbukik, míg a győzelem megszilárdította volna és ezért választot­ták. Az ellenben igaz, hogy Franciaország egyáltalán nem volt készen a háborúra. Sőt még az is igaz, hogy Franciaor­szág nem ismerte azt az ellenséget, a­melylyel mérkőzni készült. Azt hitte, hogy Poroszország most is olyan, mint volt hatvan esztendővel előbb, a­mikor Napóleon összetörte és meg­alázta. Két emberöltőnek páratlan és példát­lan erőmegfeszítéséről Franciaországban nem tudtak semmit. Párisban a porosz államot és társadalmat szinte csak Heine szellemes para­­doxonaiból ismerték. Ez az ismertetés pedig inkább volt mulatságos, mint aggasztó. Hogyan is félt volna az a nemzet, a­mely hatvan év­vel előbb egész Európával mérkőzött a porosz képmutató katonásdi játéktól? Mulattak azon a katonás tartáson és fegyelmen, a­mely­nek mestere a szentelt vízbe mártott káp­lárbot. A folyton erősbülő teutománia, a­mely­nek visszhangja néha Párisig eljutott, csak szellemes élcfaragásra adott alkalmat. Volta­képpen lenézték és kicsinyelték azt az álla­mot, a­mely szigorú erkölcsökkel, kegyes­séggel, imával, szóval kartüffösködéssel akar helyet foglalni a nagyhatalmasságok tanácsá­ban. Íme az okok, a­melyek a nagy katasz­trófát, Franciaország példátlan vereségét elő­idézték és magyarázzák. A császár és császárné azonban nem vidáman, nem vérmes remények­kel, de igen­is sötét sejtelemmel néztek a halom szerencséje elé. Tudták, hogy mindent egyetlen kártyára tettek föl s hogy ez a kártya nem éppen biztos ütő. Trochu a háborúban nem kapott fölada­tot, Párisban maradt és várta jóslatainak meg­valósulását. A háború esélyei azonban még rosszabbak voltak, mint a minőknek ő rajzolta. Nemcsak készületlenebb, az ellenségnél gyön­gébb és fegyelmetlenebb volt a francia had­sereg, de fejletlenebb is. Nem volt igazi had­vezére, nem volt haditerve; a hadtesttáborno­­kok az elsőségen vitáztak és mindenik a maga kezére dolgozott. A francia tábornál fegyel­metlenebb talán csak a társadalom lehetett. Párisban minden a közeledő vihart, a pusztító orkánt hirdette. A politikai pártok dulakod­tak, rekrim­ináltak. Az első vesztett csaták megbuktatják a császári kormányt. Most már a gyanús elem­eket hívják a kormányra: Thiers-t és Trochut. Nem vállalják el. Thiers azt válaszolta, hogy már minden késő, Trochu, hogy ő pilla­nattal sem tudja megnyújtani a császárság éle­tét. Mindazáltal Trochu csak a hadü­gyminisz­­teri tárcát s a kabinetelnökséget nem fogadja el, de kész harcolni. A Chalons-ban augusztus derekán tartott császári haditanácsban részt vett. Ezzel kezdődik a Trochu rövid, végzetes pályája. A haditanács elfogadja tervét, hogy a védekezés alapja Páris legyen, hogy az összes francia hadi erő, Metz helyőrségeinek leszámí­tásával, húzódjék vissza Páris alá. A császár ekkor nevezte őt ki Páris helyőrségének főnö­kévé és ekkor bízta meg Páris erődítésével. A terv az volt, hogy Napóleon néhány órával Trochu után szintén Párisba megy és átveszi a kormányt, a­mely gyönge és megbízhatatlan kezekben volt. Hogy ez a terv mennyit ért, nehéz eldönteni, mert puszta tervnek maradt. Eugenia, a régens, udvari tanácsa, a pá­risi közvélemény határozottan tiltakozott, hogy a császár elhagyja a hadsereget, hogy az ellenséget Párisra vigye és követelte, hogy Mac-Mahon hadteste mentse fel az ostrom alól Metzet és a derék Bazaine-t. Ez a követelés, a­mely hangos és parancsoló volt, vezetett Szedánhoz és a császárság bukásához. Mint­­hogy pedig Eugénia volt a legkérlelhetetlenebb és leghajthatatlanabb ebben a kérdésben, köz­rejátszott a császárság bukásában. Kérdés azonban, hogy a Trochia által javasolt mód ki­bontakozásához vezetett volna-e ? vagy csak nyújtotta volna a Golgotára vezető utat? Trochu szerint a császárságot Eugenia buk­tatta meg, ő megpróbálta kapacitálni, bizo­nyára inkább terve kedvéért, mint szimpátiá­ból Eugenie, vagy a császárság iránt. A Tuil­­leriákban azonban nem látták még olyan két­­ségbeejtőnek a helyzetet, mint a chalensi tá­borban, hogy a Trochu karjai közé vessék magukat kegyelemre. Hiában bizonyította Trochu a császárnénak, hogy ő becsületes em- A magyar liturgia. Budapest, dec. 31. Régi az a törekvése a gör. katolikus ma­gyar híveknek, hogy a­mennyiben egyházuk nemzeti, egyúttal magyar is legyen. E törek­vés dolgában nemrég deputáció járt Budapes­ten : a prímásnál, a miniszterelnöknél, a kép­viselőház elnökénél s mindenütt biztató szóval fogadták a küldöttséget. Még magyar misét is mondottak az egyetemi templomban. Ugyanaz időtájt interpellációra válaszolván a miniszter­­elnök, kijelentette, hogy foglalkozik a kérdés­sel, de az ügy egy kissé komplikált — hiszen Rómáig sok az állomás, — és időt kíván. Most az a hír járja be az újságokat­­— a B. H. egy pár rövid sorban már hetekkel ez­előtt jelentette, hogy Rómából a pápa eltil­totta a magyar szent könyveket. A Magyar­­ország ma azt írja, hogy ez a tilalom enciklika formájában jött volna meg és elrendeli azt, hogy csak­is az egyháztól elismert szláv nyel­ven engedjék meg a püspökök az isteni tiszte­letet, s ez irányban utasítsák papjaikat, sőt szorítsák is engedelmességre és irtsák ki a visszaélést. Ez valóban a mi nemzetiségi politikánk­nak egy fenomenális epizódja. Akármily állást foglaljon el valaki a liturgia nyelve dolgában, mert hiszen tudnivaló, hogy Róma annak ide­jén csakis nagyobb érdekek megóvásáért és csakis egyelőre engedte meg a nem-latin nyel­vet az isteni tiszteletben, teh­át utolsó gon­dolata az volt, hogy végre is visszatéríti az összes katolikusokat Róma nyelvére,­­ de ismétlem, bármily nézetet valljon is akárki .

Next