Budapesti Hírlap, 1897. január (17. évfolyam, 1-31. szám)
1897-01-01 / 1. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (I sz.) 1897. január 1. mily tartalom van a cserépedényben. A németek oly kevéssé hisznek II. Vilmos császár kormányának és ötleteinek „Isten kegyelméből“ való magasabb szankciójában, mint a franciák nem bíznak „a nép akaratából“ választott elnök és kamarák uralkodásának abszolút jóságában. Az európai eszmeáramlatokat tehát nem többé az államformák, hanem sokkal inkább a társadalmi kérdések indítják. Vagyonszerzés, vagyonfelosztás, munkarendszerek és munkabérek, felső-, középső- és alsó osztályok viszonya egymáshoz, s az állam feladata a kor és a polgárok igényeinek kielégítésében a szociális politika eme feladataival foglalkoznak a pártok. Ma minden párt szociális politikát csinál, a liberalizmus is társadalmi osztálypolitikává változott át, s ugyanezt cselekedte az egyház s folytatják a klerikális pártok, katolikusok és protestánsok. A társadalmi bajok adtak erőt a vallásnak, hogy amit egy félszázaddal ezelőtt eldöntöttnek tekintett a közvélemény, ma ismét egész Európában a vallás és felekezeti pártok előtérbe nyomulnak s a XIX. században uralkodott liberalizmussal szembeszállnak. A keleten is így, a nyugaton is igaz. A török birodalmat a sokféle vallás bontja meg, Magyarországon a felekezetiség befolyását érezzük mindenütt. Ausztriában a választásoknál döntő ütközetre most készül, Németország császárja pietista, Belgium kormánya klerikális, Franciaországban a köztársaság a pápasággal versenyez a szavazó nép kegyéé , Olaszországban pedig a pápaság és a királyság hatalma eldöntetlen mérkőzésben állanak egymással szemközt. A nemzetiségi eszme pedig, mely e század közepén uralkodni akart Európában s államokat bontott és teremtett, varázserejéből sokat veszített, az internacionalizmus ártott neki. A szociáldemokrácia egyenesen tagadja a nemzetiség és hazafiság jogosultságát, a nemzetközi tőke kereskedésével ugyanezt cselekszi, mert a börzéknek sincs nemzetisége. A vasutak összeboronálták a népeket s a modern civilizáció az embereket nivellálta s a nemzeti szokásokat irtja. Mégis a nemzeti fölfogás meg nem szűnt s meg sem szűnhet, mig fajok és nyelvek lesznek e világon s ahol egyik nemzetiség a másikat nyomja, kifejlődnek az ellentétek s nemzeti gyűlölségek. Franciák és németek, németek és csehek, magyarok és oláhok, horvátok és szerbek között észlelhetők a nemzeti súrlódások, melyek a fejlődést és haladást olykor előmozdítják, olykor gátolják. Hazánk politikai jövője ez új évben még bizonytalanabbnak tetszik előttünk, ha meggondoljuk, nem a kormány állását, vagy a parlament többségét és munkarendjét, hanem ama nagy kérdések lényegét, melyek egy évtizedre-.s talán örökre döntenek népünk anyagi jóléte, államunk pénzügyei, országunknak Ausztriához való viszonya s gazdasági és politikai önállósága fölött. Ez az az árnyék, mely uj év napján ráborul Magyarországra s melyet eloszlatni bölcs hazafiaknak föladata legyen. De legyen bár minden jövő kétséges, dum spiro, spero, mig élünk, remélünk, mert mindenkinek adatott ész, erő és akarat saját javára törekedni s a világ bölcs törvényei úgy be vannak rendezve, hogy azokban mindenkiről van gondoskodva. A folyóban levő hal úszkál fel és alá a merre tetszik, keresi eledelét, a hol találja, kerüli a veszedelmet s követi ösztönét; de a folyó medrét el nem hagyhatja s folyója vizében megtalálja életének minden föltételét, így az ember az államban és a társadalomban halad az idővel s keresi boldogságát, melyből mindenkinek annyi jusson, a mennyi jussa van hozzá, magával ragadta. Hiába, Kasszandra alakja és szerepe végzetesen megragadta s a mint Priámosz leánya Ilion minden nyomorúságának okát az idegen asszonyban, a bűbájos szép Helénában látta, úgy látja ő Franciaország veszedelmét Eugéniában. Napóleon meg akarja puhítani a legalább is alkalmatlan jóst. Meghívja a Tuileriákba, hol tanácsba, hol lakomára. Midőn testvére meghal s egy csomó árvát hagy hátra, Napoleon húszezer frankot küld nekik. Trochu — bár nagyon szegény, csupán zsoldjából él — nem fogadja el ez ajándékot. Neki kötelessége a testvére árváit fölnevelni s munkájával képes is arra. Ilyen erkölcsösei, ilyen merev, parasztos önérzettel nem csinálhatni karriert a királyok udvarában. És Trochu a francia-porosz hadjáratban — amikor pedig minden erős kézre és minden bátor szívre szükség volt — egyelőre nem is jutott szerephez. Trochu emlékiratai, bár igen körülményesen tárják föl a francia-porosz hadjárat okait, nem mentek az elfogultságtól. Hajlandó a szerencsétlen vállalat felelősségét nagyobb részében az Eugénia nyakába varrni. Pedig hát ezt a háborút elkerülni lehetetlenség volt. Szükség volt rá a német egységért és a porosz diplomácia úgy szcenírozta, hogy nem volt menekülés. Ez ma már kétségbevonhatatlan, bármint erősködjék is Trochu a mellett, hogy a háborún Eugénia kapva kapott a Napóleonok trónjának megszilárdításáért. A háború a két rossz közül a bizonytalanabb volt, a császárság nélküle is megbukik, míg a győzelem megszilárdította volna és ezért választották. Az ellenben igaz, hogy Franciaország egyáltalán nem volt készen a háborúra. Sőt még az is igaz, hogy Franciaország nem ismerte azt az ellenséget, amelylyel mérkőzni készült. Azt hitte, hogy Poroszország most is olyan, mint volt hatvan esztendővel előbb, amikor Napóleon összetörte és megalázta. Két emberöltőnek páratlan és példátlan erőmegfeszítéséről Franciaországban nem tudtak semmit. Párisban a porosz államot és társadalmat szinte csak Heine szellemes paradoxonaiból ismerték. Ez az ismertetés pedig inkább volt mulatságos, mint aggasztó. Hogyan is félt volna az a nemzet, amely hatvan évvel előbb egész Európával mérkőzött a porosz képmutató katonásdi játéktól? Mulattak azon a katonás tartáson és fegyelmen, amelynek mestere a szentelt vízbe mártott káplárbot. A folyton erősbülő teutománia, amelynek visszhangja néha Párisig eljutott, csak szellemes élcfaragásra adott alkalmat. Voltaképpen lenézték és kicsinyelték azt az államot, amely szigorú erkölcsökkel, kegyességgel, imával, szóval kartüffösködéssel akar helyet foglalni a nagyhatalmasságok tanácsában. Íme az okok, amelyek a nagy katasztrófát, Franciaország példátlan vereségét előidézték és magyarázzák. A császár és császárné azonban nem vidáman, nem vérmes reményekkel, de igenis sötét sejtelemmel néztek a halom szerencséje elé. Tudták, hogy mindent egyetlen kártyára tettek föl s hogy ez a kártya nem éppen biztos ütő. Trochu a háborúban nem kapott föladatot, Párisban maradt és várta jóslatainak megvalósulását. A háború esélyei azonban még rosszabbak voltak, mint a minőknek ő rajzolta. Nemcsak készületlenebb, az ellenségnél gyöngébb és fegyelmetlenebb volt a francia hadsereg, de fejletlenebb is. Nem volt igazi hadvezére, nem volt haditerve; a hadtesttábornokok az elsőségen vitáztak és mindenik a maga kezére dolgozott. A francia tábornál fegyelmetlenebb talán csak a társadalom lehetett. Párisban minden a közeledő vihart, a pusztító orkánt hirdette. A politikai pártok dulakodtak, rekrimináltak. Az első vesztett csaták megbuktatják a császári kormányt. Most már a gyanús elemeket hívják a kormányra: Thiers-t és Trochut. Nem vállalják el. Thiers azt válaszolta, hogy már minden késő, Trochu, hogy ő pillanattal sem tudja megnyújtani a császárság életét. Mindazáltal Trochu csak a hadügyminiszteri tárcát s a kabinetelnökséget nem fogadja el, de kész harcolni. A Chalons-ban augusztus derekán tartott császári haditanácsban részt vett. Ezzel kezdődik a Trochu rövid, végzetes pályája. A haditanács elfogadja tervét, hogy a védekezés alapja Páris legyen, hogy az összes francia hadi erő, Metz helyőrségeinek leszámításával, húzódjék vissza Páris alá. A császár ekkor nevezte őt ki Páris helyőrségének főnökévé és ekkor bízta meg Páris erődítésével. A terv az volt, hogy Napóleon néhány órával Trochu után szintén Párisba megy és átveszi a kormányt, amely gyönge és megbízhatatlan kezekben volt. Hogy ez a terv mennyit ért, nehéz eldönteni, mert puszta tervnek maradt. Eugenia, a régens, udvari tanácsa, a párisi közvélemény határozottan tiltakozott, hogy a császár elhagyja a hadsereget, hogy az ellenséget Párisra vigye és követelte, hogy Mac-Mahon hadteste mentse fel az ostrom alól Metzet és a derék Bazaine-t. Ez a követelés, amely hangos és parancsoló volt, vezetett Szedánhoz és a császárság bukásához. Minthogy pedig Eugénia volt a legkérlelhetetlenebb és leghajthatatlanabb ebben a kérdésben, közrejátszott a császárság bukásában. Kérdés azonban, hogy a Trochia által javasolt mód kibontakozásához vezetett volna-e ? vagy csak nyújtotta volna a Golgotára vezető utat? Trochu szerint a császárságot Eugenia buktatta meg, ő megpróbálta kapacitálni, bizonyára inkább terve kedvéért, mint szimpátiából Eugenie, vagy a császárság iránt. A Tuilleriákban azonban nem látták még olyan kétségbeejtőnek a helyzetet, mint a chalensi táborban, hogy a Trochu karjai közé vessék magukat kegyelemre. Hiában bizonyította Trochu a császárnénak, hogy ő becsületes em- A magyar liturgia. Budapest, dec. 31. Régi az a törekvése a gör. katolikus magyar híveknek, hogy amennyiben egyházuk nemzeti, egyúttal magyar is legyen. E törekvés dolgában nemrég deputáció járt Budapesten : a prímásnál, a miniszterelnöknél, a képviselőház elnökénél s mindenütt biztató szóval fogadták a küldöttséget. Még magyar misét is mondottak az egyetemi templomban. Ugyanaz időtájt interpellációra válaszolván a miniszterelnök, kijelentette, hogy foglalkozik a kérdéssel, de az ügy egy kissé komplikált — hiszen Rómáig sok az állomás, — és időt kíván. Most az a hír járja be az újságokat— a B. H. egy pár rövid sorban már hetekkel ezelőtt jelentette, hogy Rómából a pápa eltiltotta a magyar szent könyveket. A Magyarország ma azt írja, hogy ez a tilalom enciklika formájában jött volna meg és elrendeli azt, hogy csakis az egyháztól elismert szláv nyelven engedjék meg a püspökök az isteni tiszteletet, s ez irányban utasítsák papjaikat, sőt szorítsák is engedelmességre és irtsák ki a visszaélést. Ez valóban a mi nemzetiségi politikánknak egy fenomenális epizódja. Akármily állást foglaljon el valaki a liturgia nyelve dolgában, mert hiszen tudnivaló, hogy Róma annak idején csakis nagyobb érdekek megóvásáért és csakis egyelőre engedte meg a nem-latin nyelvet az isteni tiszteletben, tehát utolsó gondolata az volt, hogy végre is visszatéríti az összes katolikusokat Róma nyelvére, de ismétlem, bármily nézetet valljon is akárki .