Budapesti Hírlap, 1897. február (17. évfolyam, 32-59. szám)

1897-02-01 / 32. szám

XV­­. évfolyam 32. sz. Budapest, 1887. Hétfő, február 1. _____ Előfizetési áruk: Egész évre 14 fit, félévre 7 fit, negyedévre 7 fit 20 kr., egy hónapra 1 fit 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep útin való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., flekk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparenle-számítással díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 0 te. Birodalmi minisztérium, Budapest, jan. 81. Az alkotmány nem ismer közös minisztertanácsot. Van Magyarország­nak és Ausztriának három közös mi­nisztere, kik ellátják a pragmatika szankcióból folyó közös ügyeket, kül­ügyi képviseletet — ezt a magyar miniszterelnök befolyásával — a közös hadsereget és ezeknek pénzügyeit. De ez a három miniszter sem alkot minisz­tertanácsot, vagy egy elnökség alatt álló szolidáris parlamenti kormányt, ha­nem mindenik miniszter független a másiktól és csak a királynak és a de­legációknak felelős. Ezt Deák Ferenc azért rendezte így, nehogy egy egy­séges kormánynyal az egységes biro­dalomra s talán valamely közös biro­dalmi gyűlésre térjünk át, nehogy a dualizmusból összmonarkia, a delegá­ciókból közös parlament s a közös minisztériumból felsőbb hatóság legyen, s az önálló Magyarországot provinciává lesüly­szszék. De hát Deák Ferenc régen meg­halt s Bánffy Dezső él és uralkodik. A Deák-párt nemcsak megszűnt, hanem ki is halt, helyette a szabadelvű párt korlátlanul bírja a törvényhozást. A kiegyezés sem olyan, mint volt, az er­kölcsök is mások, csak az osztrák po­litika ugyanaz, mint háromszázhetven év óta. On revient toujours a ses premiers amours, a birodalmi egység vágya ki nem veszett, s az idő alkalmasnak lát­szik a régi osztrák politikához vissza­térni. Miként a dikaszteriális rendszer alatt a nádor, az országbíró, a tárnok­­mester, a helytartótanács és Bécsben az udvari kancellár az udvari tanácsosok­kal a rendi Magyarországnak bizo­nyos korlátolt, külön kormányza­tot biztosított, mely azonban az állami minisztériumnak, Metternich kancellárnak, a hadügyminiszternek s pénzügyminiszternek alá volt vetve, azonképpen tervezték az idősebb Golu­­hovszki, a mostaninak atyja, az októ­beri diplomában és Schmerling a feb­­ruáriusi pátensben Magyarország autonó­miáját az összbirodalom keretében, kormányzási és törvényhozási közös­séggel. Sőt Beust is, midőn kancellár­nak kinevezték, ilyformán képzelte eleinte a kiegyezést, de Deák Ferenc sem 1861-ben, sem 1867-ben nem járult hozzá, hanem 1848-as alapon követelte a jogfolytonosságot. Any­­nyira féltékenyek és óvatosak voltak a magyarok, hogy csak közös miniszteri értekezleteket tartottak, de közös mi­nisztertanácsot, melyben a magyar mi­niszterek a közös miniszterekkel és az osztrák miniszterekkel együtt határo­zatokat hozzanak, nem tartottak. An­­drássy és Tisza Kálmán ezt a közjogi határvonalat jól ismerték és át nem lépték. De hogy most mi történik és mi fog még történni, meg nem fog­hatjuk. Mert azt olvassuk Bécsből, hogy ott a minap több ízben közös miniszteri tanácskozásokat tartottak Goluhovszki gróf elnöklésével, melyben résztvettek Krieg­­hammer és Kállay közös miniszterek, Badeni és Bilinszki osztrák, Bánffy és Lukács magyar miniszterek és Beck táborszernagy, a vezérkar főnöke. Mi­csoda dolog ez? Minő testület ez? Hét miniszter s nyolcadiknak egy hadve­zér. Kiktől kapják ezek mandátumai­kat, hogy közös tanácskozásban a monarkia legfontosabb ügyeiben hatá­rozzanak ? Kapják a közös fejedelem­től, meglehet, de a két államtól s kü­lönösen Magyarország törvényhozásá­tól ily törvényes megbízást nem nyer­tek, nem is nyerhettek, mert a magyar alkotmány semmiféle­­ birodalmi minisz­tériumot nem ismer. Hát nem is akar ez a tanácskozás parlamentáris lenni, sőt éppen az jel­lemzi, hogy a parlamentáris miniszté­riumoktól és a parlamentektől elvonják azokat az ügyeket, melyekben egy új, abszolutisztikus, közös kormánytanácsot létesítenek. Abúzus, melyből uzus vál­jék, ez a világos szándék, mert ilyen testületet a 67-i alkotmány nem ismer, éppen azért kell azt megcsinálni pre­­cedens esetekkel olyan időben, mikor Magyarországon nincs sem képviselő­­ház, sem főrendiház, mely ez ellen óvást tenne. A pénzen vásárolt parla­ment és az új bíróságok­kal agyonrefor­mált főrendiház ellentállásra képtelenek, a Bánffy-kormány pedig szolgálatra készséges. Még mielőtt az új kiegye­zést megalkotják, útját kell egyengetni a közös birodalmi kormánynak. Ez az első lépés, hogyha a kiegyezést kö­vetni fogja a cseh­ kérdés megoldása és az osztrák alkotmány revíziója, az egye­sítendő osztrák-magyar monarkia szá­mára is megtalálják a kormányzási formát, melyben egységesen politikára vezethető és igazgatása intézhető. Csöppet sem csodálkozunk ezen, sőt vártuk, s a választások alatt láttuk, hogy ez a cél. Nem ütközünk meg te­hát még azon sem, hogy a különböző miniszterek tanácskozásán, kik mégis legalább a papíron alkotmányos és fe­lelős hivatalnokok, a vezérkar főnöke is részt vesz, ki semminő alkotmányos jelleggel nem bír. Mert mi már semmin sem csodálkozunk. Egyen mégis és ez — Szilágyi Dezső. Miért éppen rajta? Hogy kerül ő a bécsi közös minisztertanácshoz ? Csak úgy, hogy ez a férfiú a magyar országgyűlés elnöki székét foglalja el. Ez a méltóság is jár némi alkotmányos felelősséggel. Elfelejtettük, hogy ifjú­ságában Szilágyi Dezső egy független­ségi napilap szerkesztője volt, hogy utóbb Deák-párti kodifikátor és kép­viselő lett, hogy a szabadelvű pártból kilépett és a mérsékelt ellenzéknek jön egyik vezére, hogy pártonkívülinek választhatta meg magát s a véderő­vitában a 67-es kiegyezésnek legszaba­­tosabb magyarázója s az alkotmányos jogoknak legerősebb védője volt. Elfe­lejtettük igazságügyi miniszterségét és bukását, csak azt látjuk, hogy Magyar­­ország képviselőházának elnöki széké­ben ül két esztendő óta, onnan nézi, tűri, pártolja és támogatja mindazt, mit Bánffy Dezső kormánya a válasz­tásoknál, a parlamentben s Bécsben a magyar alkotmánnyal elkövet. Habár nem miniszter, el­i­a­ltjuk őt fel a felelősség alól, meló­, alkotmányon őrködni kötelessége. A birodalmi minisztérium határo­zatairól a szárnyaló hírek nyomán azt tartjuk, hogy Magyarország legvitáli­­sabb érdekeiről döntöttek, pénzünkről, jogunkról, életünkről, — de nobis, sine nobis, rólunk, nélkülünk. Mai számmal’. 8 oldal. Szocialista földművesek kongresszusa. — Saját tudósítónktól. — Budapest, jan. 31. A magyarországi földműves munkásoknak va­sárnap kongresszusa nyílt meg a fővárosban. Ösz­­szesen negyven község küldötte el képviselőit a gyűlésre, mely a maga nemében az első kongresz­­szus az országban. A szocialista gyűlés a Vig­ utca egyik vendéglőjében folyt le. A terem közepén fel­állított s vörös posztóval bevont szószék is arról tanús­kodott, hogy itt ma szociáldemokraták üléseznek, a megszokott jelszavak, fölirások és díszítések azonban elmaradtak. A gyűlés első napja rendben folyt le, de az esti mulatságon már igyekeztek szembeállí­tani a rendőrséggel a jövevényeket a fővárosi szo­­cialista vezérek, kik tulajdonképpen való vezetői a kongresszusnak. A hatóság részéről Diner Ákos dr. kerületi kapitány és három rendőrfogalmazó volt jelen a gyűlésen. A szociáldemokrata pártvezetőség nevében Pfeiffer Sándor nyitotta meg a kongresszust reggel 8 órakor. Kiemelte a gyűlés fontosságát, mely ab­ban rejlik, hogy a magyarok, németek, tótok, szer­­bek és bunyevácok testvéri tanácskozásra jöttek össze s minden nemzetiségi tekintetet félretettek a közös cél érdekében. Ő nem tesz különbséget föld­­mivelő és ipari munkások között, csak egyféle szo­­cializmust ismer s ez a nemzetközi forradalmi szo­ciáldemokrácia. Ezután megválasztották a tisztikart és a kü­lönböző bizottságokat. Elnökök lettek: Rigó János (Szabadka), Urbán Pál (Cegléd), Aladssics Sza­­niszló (Szabadka), Kreuter Jakab (Tisza-Szt.­Mik­­lós), Leszl Jakab és Nyerges Mihály ; az egybehívó pártvezetőség részéről pedig Pfeiffer Sándor, Rády Sándor és Teszársz Károly. Jegyzők: Szemenyei Imre­­ (Orosháza), Fridrik Ferenc (Zenta), Benácsik Já­

Next