Budapesti Hírlap, 1897. augusztus (17. évfolyam, 212-242. szám)
1897-08-01 / 212. szám
Budapest, 1897. XVII. évfolyam 212. sz. Vasárnap, augusztus 1. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 4 kr. A szabadság biztosítékai. Budapest, jul. 31. Az a küzdelem, melyen a magyar parlament keresztülment, még ma is, a midőn lényegében elintézettnek tekinthető, sok anyagot ad a gondolkodásra. Az ilyen fölháborodások és viharok engednek igazán belepillantást a nemzeti élet mélyebben fekvő régióiba, nyújtanak alapot a jövő tekintetében fölállítandó következtetésekre. Válságban volt a parlamentarizmus, amelyre, a régi intézmények elkorhadván, rászállott a szabadságnak védelme. Ezt tudta és érezte mindenki, akinek ilyen dolgok iránt érzéke van. Minda mellett az ellenzéket és a sajtó egy részét leszámítva, nyugodt maradt jóformán minden. A nemzet nézte, nézte a küzdelmet, az érdekes mérkőzést, de alig több érdeklődéssel, mint nézni szoktunk színpadi játékot. Az a meggyőződés, hogy itt a múlt eredményeiről s a jövő irányáról látnak ítéletet, nagyobb megrázkódást, a nemzet fölháborodását nem idézte elő. Ettől tartani nem igen kellett volna talán akkor sem, ha behozzák a klotárt, a külsőleg is elismerésre vágyó parlamenti abszolutizmus első futárját. Bánffy báró, midőn erről volt szó, hívei körében mosolyogva beszélt a záptojás esőről, az ablakbezúzásokról, melyek az ide vonatkozó indítvány beterjesztését követni fogják, de aztán ez volt nézete, csöndes lesz minden és a megbénított parlament biztos kézzel fogja majd vezetni a nemzet hajóját napfényesebb tájékok és tisztább ideálok felé. • Az utca fölzúdulása, a bevert ablakok s eldobált záptojások váltak szabadságunk leghathatósabb biztosítékaivá. A parlament szónokainak támadásai veszélytelenek, a sajtó fölzúdulásai megszokottak és tulajdonképp csak is ott érnek valamit, hol a nemzet nem csupán a szabadság megszerzésére képes, hanem tudja azt is, hogy ennek ára az örökös őrködés. Éber figyelemmel kísérni folyton a szabadságnak ellenségeit, visszaszorítani őket az első lépésnél, megtorolni merényleteiket, szóval nyitva tartani szemünket mindig, ha a nemzeti érdekek védelméről van szó, ez az, ami ma erősebben hiányzik nálunk, mint harminc év előtt, amidőn még Tisza Kálmán is a szabadság őrének hirdette magát. Az okokat, melyek ezeket az eredményeket előidézték, föltalálni nem nehéz. Azt az osztályt, amelynek a nemzeti szabadság szívéhez nőtt, az új idők fejleményei alaposan szétmállasztották. Maradékai meg vannak ugyan ma is, de nem értik többé azt sem, hogyan lehetett ingyen, meg nem fizetve, sőt a megfizetésnek reménye nélkül kockára tenni, föláldozni mindent. Ők ilyenre tökéletesen képtelenek, csak arra valók, hogy azoknak a fáknak gyümölcseit, amelyeket a letűnt nemzedéknek köszönhetnek, élvezzék. Azt sem nagyon bánják, ha utóbb kiszáradnak e fák és az újabb nemzedéknek nem lesz, hol húzza meg magát a vihar ellen. De az a társadalom, melyből kivész az idealizmus és a melyben az egyén annyira józan, hogy rekompenzáció nélkül nem tesz semmit, nem való a szabadságra és azt előbb-utóbb el fogja veszteni. Svájcban, a britt szigeteken a munkás és mégis áldozatra kész polgárok politikai nevelésére oly gondot fordítanak, amiről a mi nagyjainknak, úgy látszik, fogalmuk sincs, a világért sem ölnék ki belőlük az idealizmust, hiszen tudják, hogy e nélkül nem hal meg Winkelried, nem lesz győztes seregek ura Cromwell és ma a Lac Lemans vierwaldstätti tó között, a britt szigetek hullámverte partjain nem emelkedő és boldog népek örülnének az életnek és a jövőnek. Mi a másik irányban indultunk el és ezért omlanak össze napról-napra nagyobb számban azok a biztosítékok, amelyek a jobb jövő alapja lehettek volna. Ezért száll alá a szabadság védelme a záptojások és az utca gyorsan változó népe közé. Ezért nincs olyan közszellemünk, mely elsöpörné azokat a bátor kezű és üres szívű Herosztrateszeket, akik ledönteni készülnek a régi oltárokat. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Gyorsvonaton. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Sóvártól Hámorig unalmas utazás esik. Iván báró, mikor utoljára megtette azt az utat, e körülmény helyes megítélésével Hámorig mélyen aludt. Az utóbbi állomáson, ahol a gyorsvonat gépét hegyi lokomotivval szokta fölcserélni, a kalauz fölköltötte az alvót. A fiatal úr aztán mérsékelt érdeklődéssel szemlélte a tájékot, amelynek furcsa bazalt-formációi ma Isten tudja hányadszor vonultak el szemei előtt. Különben Záporon, ahol a vonat eléri a vízválasztó hegylánc gerincét, tényleg szép a kilátás. Két meredek hegycsúcs között, mint egy óriás kapu oszlopai közül, messzire be lehet látni a csernői völgybe. A kéklő szemhatáron, egy magányos dombon áll a régi Csernő vára, alatta, lombos ezüstnyárfák között, a csernei kastély sokgerincű palateteje látszik. Alkonyatkor, ha a lehunyó nap párhuzamos sugárköveket hint a völgybe, az egész kép oly kedves, szinte édeskésen romantikus, mint egy Hiador-féle vers, vagy egy régi szépirodalmi lap címképe. Még három kis stáció, aztán erős ívben futva a felső-csernői kis pályaudvarba érkezik a vonat. Iván úr messzire kidugta a fejét az ablakon, majd hirtelen visszakapta megint. Mi ez?ó, akit várt, akivel találkozója volt, akinek kedvéért ezt a hosszú utat megtette. Cserneyné ott állott a perronon, — de vele volt az ura is. Semmi kétség benne, az öles nagy ember az asszony oldalán, aki lomha hidegvérrel nézi a berobogó vonatot, senki más, mint Cserney Péter. Iván nem tudta, hogy mit tegyen. Elrejtőzzék, vagy mutassa magát ? Ilyen eset még nem adta magát elő a praxisában. Ha lett is volna kedve bujkálni, Cserney csakhamar rátalált volna. Lassú léptekkel végigjárta a vonatot s megkopogtatta az első osztályú kocsik ablakát. — Hé, Iván, hol vagy? Az asszony azalatt nyugodtan állt a kijárat mellett, miközben egy kis kézitáskát lóbált a kezében. Ezt a táskát, amelyben ékszereit, leveleit és cigarettáit őrizte, soha nem adta ki a kezéből. Nem igen siettek Cserneyék; olyan nagy urak voltak ők ezen a vidéken, hogy még a gyosvonat sem ignorálhatta őket. Péter úr végre megtalálta az ő Iván barátját. — Hé, babus, ide szálljunk! Itt van az udvarlója! Iván azt hitte, hogy álmodik, mikor a házaspár bevonult a kupéjába. Persze, ő egész másképpen képzelte ezt az utazást, amelynek részleteit titkos levelekben állapították meg. A tárgyalások csak kettőjük közt folytak, Iván meg az asszony közt. — Péter úrról egyszer sem volt szó a levelekben. — Bolond az asszony! mondta Péter úr, mikor megrázta az Iván kezét. Egy héten kétszer Pestre menni! — Hiszen maga otthon is maradhatott volna! felelt vissza az asszony. Péter úr, aki a világ legjobb szivű és leggorombább beszédű embere volt, kitérően válaszolt. Azt mondta: Az eszed tokja! A kalauzzal kezdett valamit tárgyalni, miközben nagyon ravasz arcot csinált. — Várjon mit akarhat? kérdezte magától Iván. Hamar megtudta, Cserney a hóna alá vette a takaróját és meghajtotta magát. — A méltóságos asszony talán nem fogja rossz néven venni, ha magára hagyom az udvarlójával és aludni megyek . . . Alázatos szolgájuk! Bezárkózott a szomszédos fülkébe és a feleségét ott hagyta Ivánnak. — Mit jelent ez ? kérdezte Iván. — Micsoda ? kérdezte vissza nagy hidegvérrel az asszony, akinek akkor már cigaretta füstölgött a szájában. — Mert jött magával Péter ? Hiszen úgy volt, hogy ketten leszünk . . . — Igen, eleinten úgy volt, de aztán minden megváltozott . . . Eszembe jutott, hogy Pesten most lóvásár van és hogy talán akad negyedik a vasdereseimhez . . . Magammal kellett tehát vinnem Pétert, mert ő nagyon ért a lovakhoz . . . Iván úr elsápadt a dühtől, de nem válaszolt semmit. Világos, hogy az asszony megint a bolondját járatja vele. Az pedig, mintha megértette volna a gondolatait, hamar mentegetőzni próbált. — Nem kell azért haragudni, hiszen Péter nem alkalmatlan egy csöppet sem. Látja, most is magunkra hagyott, Budapesten mindig egye- Mai számunk 24 oldal.