Budapesti Hírlap, 1898. március (18. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-16 / 75. szám
2 volt a gépen, amely mellett a Petőfi szobrára szánt koszorúk virítottak, egymásra halmozottan. Tizenegy óra előtt már zsúfolásig megteltek a termek. A rendező bizottság tagjai fogadták és kalauzolták a közönséget a terembe. A széksorokat alig egy félóra alatt ellepte a legszebb asszonynak. Egyszerre nagy riadás hangzott föl: Jókai Mór érkezett meg. Éljenzéssel fogadták az előcsarnokban Bartók Lajost, Pósa Lajost, Rákosi Jenőt, Ábrányi Emilt, Feszty Árpádot, Zala Györgyöt. Rivalgó éljenzéssel üdvözölte a terem közönsége Szilágyi Dezsőt, a képviselőház elnökét és Károlyi Tibor grófot, a főrendiház alelnökét, nemkülönben az ünneplők egyik nagy ünnepeltjét, a szabadságharc legvakmerőbb hősének örök özvegyét, Damjanich Jánosnét. Az ünnep főképp a sajtószabadságnak, Petőfi emlékének és Jókai Mórnak volt szentelve. A törvényhozás tagjai és a hivatalbéli nagy urak azonban valószínűleg csak otthonaikban vagy hivatali aktáik közt áldozhattak a minden idők költője emlékezetének és csak bezárt szobáikból figyelhették a nemzet szivének verését s fölszálló fohászait. Ott láttuk az ünneplők közt Lipthay Béla bárót, Zsilinszky Mihály államtitkárt, Kaas Ivor bárót, Beöthy Zsolt egyetemi tanárt, Herczegh Mihály egyetemi rektort, Tóth Lőrincet, Gerlóczy Károlyt, Molnár Antal, Szentpály Jenő, Tuba János, Török Bertalan országgyűlési képviselőket, Emich Gusztávot, Glajthay Ferencet, Rákosi Viktort, Zala Györgyöt, Zilahi Simont, Bársony Istvánt, Bródy Sándort, Forgó Istvánt, Erődi Bélát és még többeket. Délelőtt tizenegy óra után Jókai Mór a Petőfi társaság elnöke, Bartók Lajos a társaság alelnöke és Szana Tamás titkár a keleti szőnyegekkel diszített emelvényre léptek. A közönség éljenzéssel fogadta őket. Bartók Lajos egészen rövid beszéddel megnyitottnak jelentette ki a gyűlést s bejelentette, hogy a Felvidéki Közművelődési Egyesületet Rákosi Jenő és Lőrinczy György képviselik. A szegedi Dugonics-társaság Pósa Lajost és Kemechey Jenőt bizta meg képviseletével. Bartók fölkérte Jókai Mórt emlékbeszédének elmondására. Jókai Mór beszéde. Mélységes csönd támadt, amint a koszorús költő fölállott helyéről, aztán az éljenzés harsogott. Jókai szelíd arcára árnyékot vetett egy hatalmas pálmaág, amely fölötte hajladozott. Aztán kilépett kissé és ezüstös fejét megvilágította a felső ablakokon beszűrődő márciusi derű. Ismét csönd lett és Jókai beszélni kezdett az Istenhez imádkozónak halk szavával, szinte foszladozó hangon, imigyen. Istennel kezdem. Felszállók lejtemmel a csillagok és a szellemek Urához, hálámat elsóhajtani azért, hogy ezt a napot megengedte érnem. Félszázad múlt el azóta, hogy az új korszak jelszavát elhangoztattuk: „Szabadság, egyenlőség, testvériség.“ Minő félszázad! Tele reményvel, küzdelemmel, sikerrel, aztán kétségbeeséssel, bukással, súlyos veszteséggel. De a mindenható csodákat tett értünk, visszaadva a reményt, a küzdelmet, a diadalt s most bánat nélkül tekinthetünk vissza a múltra. S én nyugodt lélekkel mondhatom el, hogy nincs egy tett az életemben, amit másodszor is meg ne tennék. S ezt mondhatja az egész magyar nemzet. Mi volt a március 15-dike ezelőtt, félszázaddal ? Mindenek előtt a sajtószabadság karácsonyünnepe. A sajtószabadság is jászolban született, ott üdvözölték a pásztorok, majd a bölcsek és királyok. A szabadságnak is három sátoros ünnepe van: a megszületés, a feltámadás, az égből alászállás. Mind a három ugyanama hívek seregét hívogatja oltárhoz. Az ünnepek nem versenyeznek egymással, de összefüggnek, együvé tartoznak. Valami csodálatos intézkedése a sorsnak, hogy még a csillagok is, az asztronómia, az időszámítás is ilyen ünnepnapokat jegyeznek elénk veres betűkkel a jelen évre. Március tizenötödikén nyújtják át az újszülött szabadságnak az eszményi világ csillagvezette királyai, az irodalom, a művészet és a nyomdászat hódolatuk aranyát, tömjénét és mirháját. April tizenegyedikén van husvét ünnepe, a midőn a népszabadság feltámadott, fölszálla a trón magas polcára s üle a koronás királynak jobbjára. Ezen a napon fogja az ország törvényhozása ünnepies tiszteletét, leróni elébb az Isten oltára, azután a király trónja előtt és május utolsó napjaira esik pünkösd három ünnepe, a midőn azelőtt ötven évvel Magyarország hadserege, katonaság és nemzetőrség egymás mellé sorakozva künn a szabad ég alatt, a tágas vérmezőn esküdött föl a háromszinti zászlók alatt a magyar alkotmányra. Ez örök emlékű napon, a pünkösdi zöld ágakkal diszített, zöld füves behintett utcákon lesz hivatva a magyar nép hódolatának pompáját, hűségének ereklyéit bemutatni királynak, nemzetnek, az egész világnak. A csillagok maguk parancsolják ránk az ünnepségeket. Naptárunk szentséges ünnepei az ötvenedik évfordulónál összetalálkoznak szabadságunk magasztos ünnepeivel. Nem Isten ujjmutatás-e ez? S az egyik ünnep csak emeli, de nem takarja el a másikat. A lélek ugyanaz, csak a zsolozsma különböző. Ma a mi ünnepünk Van, a szabad sajtó munkásaié. A sajtószabadság 1848 március 15-ikétől számítja a maga Hedzsiráját. Akkor lépett életbe, négy héttel előbb, mint törvénybe lett volna igtatva, kikiáltva, tettleg gyakorlatba véve egy csoport író és nyomdász által. Távol van tőlem minden dicsekedés: nem fogok idegen pávatollakat tüzködni egyszerű fekete holló-tollaim közé. Minő előkészítő munkát végeztek a népszabadság megalkotása nagy építményében nálunknál bölcsebb, hivatottabb nagy szellemek, hogyan érlelték meg a magyar nemzetet az új korszak eszméinek virágfakadására, milyen elévülhetetlen érdemekkel dicsőíték meg nagy neveiket , azt én mind megírtam, fölolvastam, nyomtatásban közrebocsátottam egy darab korrajzban. Azt is elmondtam ugyanabban, hogy azt a merész előretolását az idők óramutatójának, melyre a márciusi ifjak vállalkoztak, a világtörténet nagy eseményei sürgették, kényszerítettek ránk, a balsikerrel végződött 47 iki lengyel forradalom s a diadalmas februári francia forradalom, a bécsi népmozgalom. Azoktól jött az ébresztő szó, a mi érdemünk csak az, hogy fölébredtünk rá, — és hogy tettre ébredtünk. Mert az 1848-diki március 15-iki mozgalom megindítása bizonyára tett volt. Hiába gúnyolják azt „paraplui-revolucion“-nak. Igaz, hogy eső esett s a szavainkat hallgató értelmes közönség védte a kalapjait az embréteivel, de amint közülünk egy, ki talán most is jelen van, a nyomda ajtajából alákiáltotta: „Urak, ha az eső ellen is paraplét feszítünk ki, hát ha egy óra múlva golyók fognak hullani, akkor mivel fedezzük magunkat?“ S erre a szóra rögtön eltűnt minden esernyő s azontúl nem mutatkozott. És bizonyára az élettel leszámolás teljes tudatával lépett ki a piacra az a maroknyi csoport, a szellem harcosai, mely kész volt a népre appellálni ; mert a megelőző napon a hasonló szellemű népmozgalom zajálta odafenn Bécsben bizony sortűz ropogása végült s a menykövek a mi fejünk fölött is készen álltak a lecsapásra. A parlament csarnokában védi a merész szónokot a mentelmi jog , de aki a piacon szónokol, azt nem védi semmi. És azok az ifjak, kik március 15-ijeén merész szavaikkal visszhangra költötték a kéztért, a csatatéren is teljesítik kötelességüket, amelyet a népszabadságért magukra vállaltak ; Petőfi és Vasváry, a dalnok és szónok ifjú életét ott áldozta fel a szent háborúban. Hát ezeknek a vértanuknak az emléke ne legyen e megszentelve? Ahogy a sírjaikra nem találunk, a neveiket is elhagyjuk-e múlni? Pedig a nagy emberek, az államférfiak ezt mondják, hogy akik a nap mozgalmát indíták, vezették, mindannyian ismeretlen nevekként enyésztek el. Igaz, hogy neveiket nem őrzik sem gétai almának, sem hivatalos sematizmusok. De míg a világ világ lesz, ez a nap Petőfi napja marad. Tizenkét évig 48-tól kezdve nem ünnepelte meg senki a március 15 ike évfordulóját. Mikor 49-ben Debrecenben voltunk, magyar kormány és országgyűlés, a politikai körökben fölmerült az ötlet, hogy meg kellene ülni a március 15. egyéves jubileumát, mi módon? Erre egy tréfás honatya azt mondá: „Csukjuk be újra Táncsics Miskát a börtönbe“. Kezdett már alkalmatlanná válni szocialista cikkeivel. Ez meg is maradt röpke szónak mind a mai napig. És a tizenkét nehéz esztendő után még újabb hat esztendeig nem ünnepelte meg más Petőfi nagy napját, mint a lelkes magyar fiatalság, szabadban elhangzott dalaival , meg egy magyar hegedűművész, ki szerteszétjártában a Petőfi-szobor alapköltségeit összehegedülte. A nagy emberek, a politika oszlopos alakjai letűntek a látáshatárról, eldültek, eltemette őket a számuk homokja. A rostrumok, a tribünök üresen maradtak. Egyes egyedül a sajtó maradt itten : védelmezni a zászlóra kitűzött szent eszméket, jogot, igazságot, nemzetiséget, élesztgetni a nemzet lelkében a hitet, reménységet egy dicsőbb jövőben. Ki emlékezik még azokra a nehéz időkre, amidőn Magyarországon az egyetlen fegyver volt az iratoll s ugyan vigyázni kellett a vele harcolónak, hogy tükörből a célba találjon. Ha mások nem, ti fogtak tanúskodni róla nyomdász testvéreink, milyen veres plajbász, kék plajbász kaszabolásokkal kerültek kezeitek alá a cenzúrától visszafordult cikkek. S az előleges cenzúrán kívül még utólagos is volt: a katonai törvényszék, mely a sajtó képviselőjét nem azért idézte színe elé, hogy lefotografáltassa , a cikkíróval együtt, a szerkesztőt is becsukatta. Hanem azért esküdtszék ítélkezett fölöttünk : egyszer gyalog, másszor lovas, harmadszor tüzérezredekből, alakulva. És azok az írók, a sajtó emberei, mégis mertek tenni, szólni, ellentmondani és buzdítani, a nemzet érzelmének szavat adni, világnak hirdetni, midőn az ország minden bölcsei el voltak némitva. S az üldöztetés, a büntetés nem fájt annyira, mint a rájuk kényszerítői szerep : a bohóc álarc, a csörgő sipka, melynek szabadalma alatt (cuncta licent stultis) a bohóság tréfája alakjában az igazságot el lehetett mondani. A közönség megértette azokat s hallgatott rájuk, mint az oraculumra s kitalálta rejtett értelmüket. Ki ne emlékeznék az epokalis (F. K.) föliratú cikkükre, amiket minden magyar úgy olvasott, hogy Danié helyet Ausztriát, Schleswig Holstein helyett Magyarországot értette! Szép idők voltak azok ! jövedelmünk kevés volt, de becsületünk volt sok: közönségünk kicsiny, de lelkesedésünk nagy ! Most már a sajtó nagyhatalom : harcosainak sora egész tábor, pályája hivatás, jutalma vagyon , testületé élelműszeres egész, vándorainak kezében nincs többé koldusbot. Hajh de ez a hajdani koldusmankó fegyver volt a közben, s hogy nem támaszkodhatom rá többé, Örökre sajnálom. . . És hát most, amidőn arról van szó, h°gy is lenne megünnepelni a sajtószabadság félszázados évfordulóját ! Hogyan ? Mi módon ? Ismét fölhangzik a politikai bölcsek, az államférfiak ajkáról a debreceni bonmot: „Csukjuk be a börtönbe vissza Táncsics Miskát!“ Hiszen nem akarom eltagadni, hogy ebben a mi Dániánkban is van valami rohadt. De hisz az apostolok között is voltegy tudás (a revolverzsurnalisták őse), azért a szentirás marad szentirásnak. Nem ereszkedem e szép ünnepnapon unalmas értekezésbe, inkább elmondok egy adomát Deák Ferencről, melyet nagyon régen egy közelálló férfiútól hallottam. 1848 márciusában volt, hogy a pozsonyi országgyűlés elfogadta a nép, föld és sajtó fölszabadítására előterjesztett indítványokat. Ezek azonban csak mint kész paragrafusokra szedett törvényjavaslatok voltak a király elé felterjeszthetők. A törvényjavaslatok szövegezésére fölszólták a magyar kormányférfiak a legnagyobb jogtudóst, Deák Ferencet. — Szívesen elvállalom, mondá Deák, ha nem adjatok utasítást az iránt, hogy mit foglaljanak magukban ezek a törvények? A birtokfelszabadítás csak az úrbéres jobbágyokra értessék-e, vagy a telepítvényesekre, a felesekre is? Hát a zsellérekkel, a szakmánymunkásokkal mi történjék ? Aztán a sajtótörvényekben mi legyen az irányadó jogelv ? Csak a cikkíró legyen-e felelős vagy a szerkesztő és a kiadó is ? Köttessék-e a szerkesztői állás kvalifikációhoz ? A minisztertársak egymásra néztek, s aztán azt mondták Deáknak: „Hisz ezt te legjobban fogod tudni.“ Erre aztán azt mondta Deák : — Éppen így tett az egyszeri várparancsnok a hadsegédével, akinek napi parancsot diktált, írja ön : „Napi parancs !“ Leírta ön ? Olvassa föl! „Napi parancs." — „a dátumot hozzá! Leírta ön? Olvassa föl. — No a többit már úgy is tudja ön : nekem mennem kell a Wachtparádéra.“ — Ti is ide teszitek elém a törvények címeit: a többit aztán nekem kell tudnom. S ennek az adomának a következményeit látjuk most magunk előtt; a munkáskérdés s a sajtóügy, ahol meg nem oldatott, ott már gordi csomóvá bonyolult előttünk. De azért nem kell ezt a csomót karddal kettévágni, amíg türelemmel s kölcsönös jóakarattal szét lehet bontani. A mai örömnapnak aranykelyhébe egy ürömcsepp se vegyüljön. Cseréljük ki egymással, mi, a szellem munkásai, irók, művészek, nyomdászok s a minket föntartó magyar közönség a mi szeretetünk igaz üdvözletét. És azután menjünk el e nap hősének, Petőfinek szobrához, a ki központja, vezére a mi táborunknak , tegyük le a hála és emlékezet koszorúit annak talapzatára. Midőn ezt, a nemzeti kegyelet által emelt szobrot leleplezték, egyike Petőfi kortársainak emlékbeszédet tartott e szobor fölött. Lehetetlen, hogy ez emlékbeszéd végsorait ne idézzem e mai napon : „Magyarország elbukásával Petőfinek az élete be volt fejezve. Jól járt, hogy meghalt. Dicső halála volt, szép kezdete a halhatatlanságnak. Jól történt, hogy porait szétszórták a szelek , igy minden magyarnak jut belőle egy porszem s minden porszemében él a hazaszeretet és a szabadság. BUDAPESTI HÍRLAP. (76. re.) 1898. március 16.