Budapesti Hírlap, 1898. március (18. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-16 / 75. szám

l is azt kell ismételnem, hogy az újságírók is csak emberek. Azoktól nem szabad mást, mint emberi dolgot várnunk és azoknak is meg kell engednünk, sőt el kell viselnünk, hogy emberi hibák nélkül ne legyenek. A sajtó immár nem is tudom hányadik nagy­hatalom. Azt mondják a hetedik. Ne tessék hinni, mert a szabadsajtó az első nagyhatalom a világon. A többi nagyhatalmak egész biztossággal csak a népek zsebéhez férnek hozzá. A szabadsajtó hozzá­fér az emberek lelkiismeretéhez. (Zajos helyeslés és taps.) Micsoda rengeteg dolog, micsoda iszonyú be­folyás ez az újságíróra nézve, a­ki rendszerint nem olyan bölcsőben ringott, a­melyben a világura­lom örökösei pihennek. Mennyi jellem és köteles­ségérzet, lelkesedés és önzetlenség kell ahhoz, hogy e hatalommal a kezében, szerény és nagyobbrészt szegény polgári állásban meg ne tántorodjék az újságíró, hogy ne csak a hatalmát gyakorolja, ön­kénye, szeszélye és tetszés szerint, hanem a köte­lességét mások iránt is teljesítse. Le a kalappal uraim az újságírók zaklatott céhe előtt. Az újság, tisztelt közönség, a szabad újság az egyetemes emberiségnek a legelső és leghat­­hatósabb jótékony intézménye. Nem csak a gyámoltalanokon segít; nem csak a közjótékony­­ságot szolgálja; nem csak a könyöradományokra egyesíti az embereket; nem csak a humánus és hazafias célok megvalósításában vezérkedik , hanem az egyes, a város, a nemzet, az emberiség összes anyagi, erkölcsi és szellemi érdekeit munkálja. Az igét hirdeti, az eszmét kürtöli, a szabadságot védi és a végítélet trombitájának erejével rázza meg igazságával az embereket. A kalmár, a gazda, a mesterember,, a cseléd, a tudós, a családapa, mind én tőlem vár világosságot és útbaigazítást. A gaz­dag nálam keresi meg, hogy hova vigye a pénzét, a szegény én tőlem kérdezi, hol keresse meg a mindennapi kenyerét; az ingadozó én tőlem vár irányt és erőt, az érzület ítéletet és táplálékot; a politikus gondolatot és segítséget: ez irtóztató sokaság reggel a kezébe veszi a lapját és kiol­vassa belőle azt, a­mi az én agyvelőmön éjszaka keresztül szűrődött és mikor átolvassa, akkor meg­virradt neki, lát és tudja, hányadán van és biz­tosan megy a munkájára, tudja, hová menjen, hogyan szolgálja érdekét, családját és a hazát. A nemzet minden gondja, gondolata, téveteg érzülete mindennap mintegy rátámaszkodó botját keresi az én lelkiismeretem, az újságíró lelkiismerete szózatában és e lelkiismeretben megfürdik reggel és ezzel megy küzdelembe érdekeiért, hozzátartozóiért és hazájáért. Ez az újságíró manapság tisztelt ünneplő kö­zönség, de csak a szabadsajtó újságírója, mert nem az a nagy­obb rabság, mikor láncot csörget valaki a kezén, ha igazság van a szivében, nagyobb rabság az, mikor aranylánc, van a nyakán és hazugság a szivében. (Zajos helyeslés és taps.) Azért ezen a magasztos ünnepen, a szabad­sajtó ötvenedik­ születésnapján, kiáltsunk föl úgy, mint ma ötven éve a legmerészebb lelkű költő, kér­dezzük meg a szívünkbe tekintve: rabok legyünk vagy szabadok ? És az égre tekintve mondjuk : a magyarok istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk. (Viha­ros éljenzés és taps.) Bőségesen kijutott a tapsból az ünnep követ­kező szereplőjének, Ábrányi Emilnek, a­ki magasan szárnyaló, tűzben született ódáját szavalta el a márciusi nap két nagy alakjáról, Petőfiről és Jókairól. A közönség fölseb­esülten tapsolt s kiváltképp az ifjúság ünnepelte a megénekelt Jókait, a­ki meg­­hatottan köszöngette a szives ovációt, Ábrányit pedig megölelte és megcsókolta. Az ódából Ábrányi írta le számukra ezeket a sorokat : Egy-két forduló még s a szoborhoz érnek. Haliga ! Most egymással ők ketten beszélnek. Válaszol a szobor : „Üdvözlégy, barátom ! Érc-szemem kényezik, fejedet ha látom ! Én korán lehulltam, hamar odalettem, De te dolgoztál és szenvedtél helyettem ! Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája, S elkerült a jövő hosszú Golgotája . . . Egy seb­­ és gond, bánat mind, mind semmivé lett. Ó de téged hányszor döfött át az élet! Mint két testvércsillag a fekete égen Úgy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben ! S március azért lesz mindig szent és drága Mert ez a mi lelkünk örök ifjúsága ! Ez a nap azért lesz a napok legszebbje, Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje, A mit az időből nem lehet kitörni, Mert mi tettük azzá: — Jókai, Petőfit Feszty Árpád beszéde. A honfoglalás nagy képének megalkotója s a Népszabadság-ünnep végrehajtó-bizottságának el­nöke, Feszty Árpád lépett most az emelvényre. Tapssal fogadták és éljenzéssel jutalmazták az ő beszédét is, a melyet a magyar nép szeretete titze­­sített át. A népről szólott, a melyet elhagytak a föl­szabadítás óta, a mely belesüppedt a szegénységbe, a melyre ránehezedett a hatalom és a nyomorúság s a melyet kiszolgáltattak azoknak, a kik megtaní­tották őt a legnagyobb kincsnek, a hazaszeretetnek megtagadására. Minő pusztulás ! A kivándorlók menete minő fájdalmas látványosság! Ezt a földet majdnem ezer éven át nem tudta elvenni a magyar fajtól senki, még hódító hatalmak sem. A kereske­delmi gondolkozás eredményeként el fogja fújni a szél, mint elfújta a kizsarolt Szicília földjét és csak a kopár köveket hagyta ott ! Gondolunk-e, a sza­badságharc ötven éves fordulatján a sötét jöven­dőre. Pedig segíthetünk ! így folytatja : Nincs olyan hatalom, a­mely jobban lekösse a földet, mint a hármat. Nincs olyan hatalom, a­mely jobban a hazához kösse a népet, mint a szeretet!­ma. föld kevés ápolásért, a nép kevés szeretetért is hálás — de ha elhanyagoljuk,­­ kegyetlen bosszút áll. A nép hasonló India hatalmas állatjához. Erős, nagy, mint az elefánt, de mozdulatlan és szelíd.. Óriási munkát végez félelmes erejével és egy gyer­mek is elvezetheti, ha jól bánik vele s nem vonja el tőle a táplálékot. De jaj, ha felingerlik és el­hanyagolják! Vállánál, egyetlen dühös mozdulatától recsegve hull le a hátára épített cifra alkotmány s lábának egy mozdulata elég, hogy meggyűlölt veze­tője a porral egyenlő legyen. Addig kell ápolni ragaszkodását, a­mig ragaszkodik. Ezt megtartani csak szeretettel s jogos igényeinek kielégítésé­vel lehet. Bajaikon azonban sem a királyok, sem a kor­mányok nem segíthetnek, mig az egész műveit tár­sadalom meg nem ismeri s meg nem szereti saját népét. Fájdalom, a társadalmunk nagy része többet tud Amerika indiánjairól, mint Magyarország benn­szülött parasztjairól. A magyar irodalom föladata volna a magyar népet felfedezni s megismertetni a társadalommal. Mert megismerni és megszeretni egy’. És könnyen m­egismeri az, a­ki nyílt szívvel közeledik felé — mert úgy bánik a nép lelkével is, mint a bundájával — a milyen az idő, úgy fordítja a bundáját — hol a fürtös, hol a tulipántos részét mutatja. Lelkét is a szerint tárja ki, a milyen szívvel közeledünk mi felé. Én mindég csak a virágos oldalát láttam. Magyar írók, művészek, ösmerjétek meg a népet, hogy megösmertessétek! Törvényt tudok, ösmerjétek meg a népet, hogy megvédelmezzétek. A­hol a nép védő fedélt talált a vihar elöl, az alá menekül. Nemzetiség, valláskülönbség nélkül legyen a mi magyar alkotmányunk az a fedél. De siessünk azt betetőzni idejében, mielőtt a vihar ki­tör, látjuk már távoli villámát föl-föllobbanni. Jaj annak a háznak, a­melynek födelén rést talált, jaj annak az alkotmánynak, a­mely már betetőzve nincsen. S nem­ lehet elég ma­g­a­mi sok volt 50 év előtt. A magyar címerben van három halom. Épít­sünk minden halomra egy bástyát. Az egyik legyen az úrirend áldozatkészsége, a másik legyen a nép boldogsága, a harmadik legyen a korona tekintélye. A régi világ babonája volt, hogy a­mikor várat építettek, fiatal leányvért kevertek a köveket összetartó ragasztókba. Attól ledönthetetlen lett a bástya. Vegyítsük mi is bástyánk köveinek összetartó ragasztékába vérünk legnemesebb részét, a szerete­­tet. Őröltön álló erős várunk lesz akkor ez a hár­mas egység. S mig e három bástya egymást támo­gatja, nincs a világon olyan hatalom, a­mely erőt vegyen rajta. Milyen gyermekes játékszer minden szurony, ágyú, dinamit e világot összetartó hatalomhoz, a szeretethez képest. Hirdessétek úton-útfélen : Szeres­sétek a népet, hogy a nép is megszeressen benneteket. 50 év előtt, szabadságharcunk hősei három zászlót ajándékoztak a népnek. E három zászló az Egyen­lőség, Testvériség, Szabadság! De a mi sok volt 50 év előtt — az már ma nem elég — a népnek nem elég az Egyenlőség igazság nélkül — nem a Testvériség szeretet nélkül — nem elég a Sza­badság kenyér nélkül. Tűzzük föl a három zászlót a három bástya fokára s Írjuk rájuk az egyenlőség, testvériség, szabadság mellé még e három szót: Szeretet, Igazság, Kenyér. Most Gál Gyula, a Vígszínház tagja szavalta el hatásosan Jakab Ödönnek szép ódáját. Joanovics Ferenc betűszedő, egy sugár, derék ifjú ember állott ezután a negyvennyolcas sajtóhoz s rokonérzést keltő, meleg hangon mondotta el erről a sajtóról Eredrődi Sándornak itt követ­kező gyöngyszemeit: Tisztelt ünneplő gyülekezet! Egyszerű munkása vagyok a szabadság nagy műhelyének, — félig magam is gép a gépek között. Napról-napra szedem azokat a kis ólombetűket, a­melyek fölvértezik az eszmét és szárnyat adnak a gondolatnak. Mintha magot vetnék, mintha virágot ültetnék, ismeretlen­­ földbe, de az óhajtott jövendők reményében. Virul­jatok hát ti virágok, szálljatok világgá teremtő és termékenyítő gondolatok, — siess felénk, szabadabb jövendő! A Talpra magyar lelkes ritmusát immár régen fölváltotta a munka zugó prózája, — ha a mai ünnepen leszakítok egy kis ágat a remény fájáról s fölékesitelek vele téged, öreg gép, nagy idők pihenő sajtója, egykor nemzetem lelkiismereté­nek első lélegzetvétele, örömének első szabad ujon­­gása! Megilletődve állok előtted,­­ kegyelettel nézem alakod egyszerű szerkezetét s szinte álmél­­kodva látom, mennyire túlszárnyaltak utódaid! Egy mai rotációs tünemény csoda a te kezdetleges formádhoz, szövevény nélküli lényedhez. Rövid fél­század alatt mily óriási haladás a gépek terén ! Az uj ember ebben túlszárnyalta a régit, de a múltak erényeihez imádkozni és lelkesedni járunk s ez az ünnep, melyben az igazak és jók szive összeforr , nyílt bizonysága annak, hogy mi is magyarok aka­runk maradni. Félszázad előtt az egyszerű kézisajtó szabaddá tette a gondolatot, h isten segítségével és a magunk erejéből a rotációsoknak is meg lesz a maguk hivatása : szabaddá tenni Magyarországot ! Éljen a szabad gondolat! Éljen a szabad haza! A mai dalos verseny negyedik ódáját, Jakab Ödön, a szerző szavalta el, zajos tetszést keltve. Az egyetemi ifjúság részéről magyar díszben Tóth­ Ödön beszélt, biztosítván Jókait, az ötven év előtti ifjúság vezérét, hogy az akkor kimondott igék diadaláért a mostani ifjúság is követné őt minden poklokon keresztül. Végezetül a budai dalos egyesület énekelte el igen szépen a Talpra magyar-t. Az ünneplő közön­ség ezután meghatva távozott. A hölgyek a 48-as gép koszorújából babérleveleket téptek emlékül s az egész közönség éljenezte Jókai Mórt, Rákosi Jenőt s a mai nap többi szereplőjét. Künn az utcán is hangzott az éljen szó. A közönség jobbára férfi része ezután Petőfi szobrá­hoz vonult.* Az egész város, mint megütött méhkas nyü­zsög, zug, forrong. Mindenfelé ünneplő tömegek hömpölyögnek, reggel óta folyton zarándokol a nép a Dunapartra, Petőfi néma ércalakja köré ... és áhítattal tekint fel a megdicsőültre, kinek emléke ma elsuhan minden magyar ember szemei előtt. Lassan-lassan a szobor talapzata megtelik virággal. Egyesek és testületek jönnek, leteszik vi­rágjukat és csöndesen tovább haladnak. A délelőtti órákban a Magyar Színház is testületileg megjelent s koszorúval adózott a költő emlékének. A Vigadóbeli ünnep után déli egy órakor az irodalom és művészet jelent meg Petőfi előtt. Leg­elői állt Jókai Mór, gyönyörű babérkoszorújának szalagján ez olvasható: Sándornak — Jókai Mór. Az agg költőt, Petőfi kortársát a nép zajosan meg­éljenezte, mikor koszorúját a szobor lábához tette. A Petőfi-Társaság képviseletében ott voltak: Bartók Lajos, Jakab Ödön, Pósa Lajos, Rákosi Viktor s a Társaság nevében koszorút tettek le. Az Otthon képviseletében Rákosi Jenő, Gelléri Mór, Bródy Sándor és Márkus Miksa jelentek meg s ibolyával díszített koszorút helyeztek el. Ezen­kívül Bródy Sándor egy rapszodikus költeményét szavalta el nagy hatással, a­melyből a következő részletet adjuk: Költők valótok, koldusok tehát és egy szárny­­csapással egy mérhetetlen távolsággal előzitek meg a politika négyes fogatát. Gyalog, de szállva, a tűz­ben, de ázva, még vigyázva munkál a világ első szónoka ; könnyelmű szívvel, lángsugár-ívvel a hara­gos égre csillagot írtak : Most vagy soha! Petőfi Sándor a tavasz maga, a hajnal, ha kél, néked nem véthet az ötvenéves cenzúra. Petőfi Sándor s veled a többi lúdtollas győzök, tisztavért ontó hadvezérek: a legfőbb dicsőség a tiétek ! És mentek a harcba, mosolyogva mentek, vágyva rohantak, hol nyílnak a jeltelen sírok, a rajongás bére, a kora halál. Elöl legszebb virágunk, rozmaringszálunk, Petőfi Sándor megy a halálba, ötven évnek múló percen át, ime száguldnak vele és utána: a vakító, a végtelen, a diadalmas örökké­valóságba . . . A népszabadság ünnepét rendező bizottság nevében Feszty Árpád és Zala György egy zöld­­selyemszalagos szép koszorút tettek le. Ezután Pósa Lajos jelent meg az emelvényen s zajos tetszés közt szavalta el legújabb költe­ményét. A költő dicsőségét elzengve, igy fordul a mai korhoz: Fel a föld porából! Gondolatunk szálljon Szabadon, mint a sas, nagy suhogó szárnyon; Ne mint papírsárkány, szűkre szabott körben, Mit a gyönge kéz is visszarángat könnyen. BUDAPESTI HÍRLAP, (75. sz.) 1898. március 15.

Next