Budapesti Hírlap, 1898. november (18. évfolyam, 302-331. szám)

1898-11-01 / 302. szám

1898. november 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (302. sz.) Mik voltak a magyarok ezer év előtt. — Jókai Mór fölolvasása. — Budapest, okt. 31. A Magy. Tud. Akadémia I. osztályának mai illésén Jókai Mór, a Levente cimű­ drámájának disz­­kötetével jelent meg. Ennek az ősi magyar kor­szakban játszó drámának eszméje négy évtized óta foglalkoztatta a költőt s csak most lehelt életet a képzeletében kiszínezett alakokba. De mielőtt a dráma megírásába fogott, széles tanulmányokat tett a magyarság őskorának nyelvére, szokásaira vonatkozólag. E tanulmány eredményét függelék gyanánt adja a dráma után s e címmel. Mik voltak a magyarok ezer év előtt ? ma fölolvasta az Akadémián. Meggyőződésem — úgymond — mindenünnen elvont tanúságokból megerősült tudatom azt feleli erre a kérdésre, hogy a magyarok ezer év előtt is magyarok voltak, mások nem is lehettek. Mellemre tett kezekkel hajlok meg a nagy­becsű etnográfiai adathalmaz, az összehasonlító nyel­vészet szólajstromai előtt; néma bámulattal tekintek úgy a finn­ugor, mint az ural-altáji és türk nyelv­­csoportokat megállapító teóriákra, de minderre csak azt mondom, hogy: eppur si non muove! A magyarok nyelve mindig magyar volt és semmi irányban meg nem mozdítható. Azt állítják némelyek, hogy a törökök leszár­mazottai vagyunk, de hiszen a magyarok soha sem beszéltek törökül. Az az egy-két törökhangzásu helységnév a török hódoltság idejéből maradt meg s azóta ezek is magyaros hangzást nyertek. Több, mint két századon keresztül tanyásztak itt a törökök és elmentek a nélkül, hogy csak egyetlen török szó emlékét is itt hagyták volna. Aztán meg ha a magyarok eleinte törökök lettek volna, az izlám hitvallást kellett volna követniök , erre pedig éppen semmi bizonyíték sincsen. Hogy egy győztes honfoglaló erős nagy nemzet, a legyőzöttek kedvéért elhagyja a nyelvét, a vallását, a szokásait, az élet­módját és a kedélyhangulatát, ez a hihetetlen föl­tevések legmerészebbike. De nem talál alapot a török nyelvrokonság antagonistái, a finn-ugor nyelvtudósok föltevésére sem. Hisz a tót nyelvben több százra megy azok­nak a szavaknak a száma, melyek a magyar nyelv­ben otthonosak, azért semmi komoly tudós a ma­gyar nyelvet szláv idiómának nem tartja. Határo­zottan állítja, hogy a magyar és finn­ugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem volt soha. A magyar nyelv a jóhangzás és az összhang­zás elvei szerint alakult. Ugyanegy szóban magas és mély hangzók nem fordulnak elő ; így van ez a ragozásnál is. Az egész világon nincs példa arra, hogy az ékezésnek, az akcentusnak különböző elhelyezése, hosszú vagy rövid kiejtése egészen megváltoztatná az értelmet. Nálunk így van. A szláv nyelv dúskál az egymás mellé rakott mássalhang­zókban, a magyar nyelv nem tűri meg a mással­hangzók halmozását. A német nyelv is eltér a mienktől. Aztán egy és ugyanaz a fogalom kifeje­zérje sokat betegeskedett, Zsuzsi ott állt fol­ton ágya mellett, gondosan ápolta, enyhítette iszonyú fájdalmait. Ez idő alatt sok nyugha­­tatlanságot szenvedett el. Igazat kell adnunk Mikesnek, hogy „akkor látszik meg a jó fele­ség, mikor az ura beteg." Azonban Bercsényit sem­ az orvosok tudománya, sem a hű feleség ápoló keze nem menthette meg a haláltól. 1725. november 6-án végét szakasztván buj­­dosásának kimúlt e világból, „egy keresztyén­hez illendő halállal.“ Zsuzsi özvegyen ma­radt és elköltözött férje hív gondviseléséért végrendeletében ezer aranyat s holmi portékát hagyott neki, a mi abban az időben nagyon szép vagyon volt, még fogatra is telt a jöve­delméből Jaroszlávban. Bercsényi halála ismét szította az elhamvadt parázst Mikes szivében, a ki reménykedni kezdett. Mikor Zsuzsi asz­­szonynyá lett, jó két hónapig feléje sem nézett, de azután csak rá­szánta magát a lá­togatásra. A fejedelmet kellett elkísérnie, de megvallja, „hogy ez a kötelenség jól esett a kösz­vény­es szívnek". Zsuzsi szelíd pirongatás­­sal fogadta, hogy oly sokáig elmaradt a ház­tól. Az egykori szerelmesek kibékültek s vi­szonyuk mint tiszta önzetlen barátság folytató­dott tovább. A régi lánynak most, Bercsényi halála után, nem sok élesztés kellett megint, hogy lobogjon. A kétéves gyötrődés, a reménynek újra fölvillanó sugara türelmetlenné tette, másfél hét múlva Zsuzsival le akarja tétetni a feketét, de az özvegy grófnő nem áll reá. Kutatja Zsuzsi viselkedésének okait. „Attól zésére mennyi szava van a magyarnak! Ennyi még az osztráknak sincsen, tette hozzá derültség között. A magyar nyelv éppen úgy magában áll, mint maga a magyar, a­mely magában állott ezer évvel ezelőtt is. Minek is akarjuk fölvenni minden áron Ázsiában a mi őshazánkat. Ha már nem keres­hetjük Ninive romjain, legalább ne keressük Ázsia szemétdombjain. A nyelv, a kifejezések, a formák teknikájában magammal tisztába jővén, — úgymondja aztán — második feladatom volt az ősmagyarok ezer év előtti testi alakját, szellemi belsőjét, uralkodó jelle­mét, viseletét, közműveltségi fokát felfoghatóvá tenni. A történetírás, a hagyományok, a régészet elég kiindulási pontot nyújtottak e feladatnál. Tör­ténelmi alapú munkánál a fantázia csak kiszínezni tud, de alakokat rajzolni nem képes, mert a­mit a képzelem vázlatoz, az mese, nem­örténet. A törté­nelemben pedig még az írott adatnál is sulytvetőbb a valószinüség s ennek a megtalálásához az elvonás, abstrakció vezet. Hogy az ezer év előtti magyarok erőteljes, harcokban gyakorolt, a pusztázó élet viszontagságai­ban edzett alakok voltak, az bizonyos. Harcmódju­kat, taktikájukat híven adja elő az egykorú nagy­­hitelű történetíró. Hogy nemzetüket száznyolc nem­zetségre osztották fel, kétségtelenné teszi a családi élet, a pátriárkáiig rendtartás bevett szokását. A többnejűséget másokban kigúnyolták, ma­guk közt nem tűrték, a­mi világosságot vet erkölcsi életükre. Az idegen történetíró följegyezte róluk, hogy hadjárataik alatt az ostrommal elfoglalt váro­sokban a női erényt soha meg nem sértették. A magyyarok istene (a­hogy mi nevezzük) nem engedte, hogy ismétlődjék ugyan e hazában a hun nemzet katasztrófája, melyet világhódító diadalai után, az egymással versenyző Etele-fiak testvér­harca semmisített meg. Az istenhez letörölte mind a négynek a nevét a történelem lapjáról. Adott helyettük egy ötödiket, a­kit már e haza földje csókolt meg születésekor s választott számára rokonvérből való társat. Olyan momentuma ez a magyar nemzet tör­ténetének, mely egyfelől alapot vet a világtörténe­lembe játszó jövendőnek, másfelől a megragadó drámai és idilli jelenetek képét idézi képzeletünk elé, a­mit fölélénkítetnek a hajdankor tündérekkel együttélő mesealakjai. Fölolvasását a következőleg fejezte be: Legyen nekem megbocsátva, hogy ez a tüne­ményes korszak a nemzetünk életének engemet egész életemen át arra csábítgatott, hogy képzeletem segítségével láthatóvá tegyem s hogy e csábítás­nak életem alkonyán engedtem. Talán jön még utánam nagyobb idők szülte, jobban látó szellem, a ki azt, a mit én gyönge kézzel alkottam, meg­­teremti erősebb kézzel!* A fölolvasást zajosan megéljenezték. Jókai után Hegedűs István ült a fölolvasó­asztalhoz, hogy bemutassa trakkhülidesz egyiptomi sírokból előkerült busz költeményének és összes töredékeinek mű­fordítását. Az ü­léson jelen volt Wlassics kultusz­­miniszter és Zsilinszky Mihály államtitkár is, van-e, hogy a grófné titulust nem akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az arany ? Elég az, hogy nincsen kedve hozzá, noha a szeretet meg­­vagyon.“ Mikes másodszor ítélte meg igaztala­­nul Kőszeghy Zsuzsit. Arra nem is gondolt, hogy talán a Bercsényi névnek jótevője s a nagy szabadsághős nevének tisztelete nem engedi meg, hogy másképp határozzon. Pedig még több s nehezebb lemondás várt reá. Bercsényik­e elhatározta, hogy elhagyja Rodostót, a bujdosók, a fejedelem tanyáját s elköltözik Jaroszlávba, Lengyelországba, a­hol szintén hontalanok közt lesz ugyan, de legalább közel a hazához s a nagyon áhitott udvari élethez. Mikes eleget rajta volt, hogy maradjon, talán a szive is azt súgta Zsuzsinak, de ő nem a szívtől, hanem az elmétől kért tanácsot. Zsuzsi 1726 őszén hagyta el Rodostót Kajdacsinéval s Jaroszlávban telepedett le. Mikes az elválás előtt pár nappal szomorúan tépelődik: „Meglátom-e valaha vagy sem ? Isten tudja. Ugyan szép állapot, mikor az em­ber bujában meg nem hal, mert másként négy nap múlva el kellene engemet temetni.“ Nem láthatták egymást többé, de még jó ideig le­veleztek ; hosszú idő múltán kialudt szivükből a láng, csak édes emléke maradt meg. Zsuzsi 1750-ben hunyt el Jaroszlávban, mint a ma­gyar kolónia s a vidék legjótékonyabb asszo­nya. Szemeit a hű Kajdacsiné fogta be, a ki Jávorkát s a Krucsay párt is eltemette. Ugyan ő irta meg a szomorú hirt Rodostóba. Mikes tizenegy évvel tovább élt, de végre ő Temesvár városa, melynek országgyűlési man­dátumát 1884-től 1890 végéig viselte Horváth Bol­dizsár — ez volt utolsó parlamenti működése — kegyeletes módon tanusította gyászát a kiváló férfiú elhunyta alkalmából. A városházán gyászlobogó leng, Telbisz polgármester pedig következő táv­iratot intézte Horváth Jenő táblai tanácselnökhöz, a volt miniszter fiához: Mély megilletődéssel és igaz honfiúi bánattal fejezem ki a magam és a város közönsége nevében a legőszintébb részvét érzelmeit dicsőült atyád elha­lálozása alkalmából. Temesvár örök büszkesége, hogy áldásos közpályája alkonyán a város polgár­ságát az ország tanácsában ő képviselte és hogy fényes neve a város történetének lapjait ékesíti. Magasztos szellemének, hazafias lelkének fensége előtt a polgárság mindenkor osztatlan tisztelettel hajolt meg, emlékét igaz kegyelettel fogja ápolni Temesvár hálás közönsége. A város nevében koszorút is tettek a rava­is elhagyta a bujdosásnak e völgyét 1761 októ­berében, ő maradt meg legutolsónak azok kö­zül, a kik a nagy fejedelemmel vándoroltak ki a hazából. Ilyen szomorú, megható vége lett a rodostói regénynek. A szerető szivek az élet­ben nem egyesülhettek s a halálban is — távol porladoznak egymástól. De másképp nem is végződhetett. Az a kor, a mely föbb tör­vényt nem ismert, mint az egyén akaratának, vágyának föltétlen érvényesülését, a mely lobogó szenvedélylyel, vég nélkül tudott sze­retni, a mely kíméletlen kézzel tördelt s rombolt, a mit útjában akadályul talált, letűnt végképp. A régi idők követelésben, odaadás­ban egyiránt telhetetlen szerelmét a föltűnt század szelleme, mit valami elavultat, a jó ízlést sértőt kizárta a paloták életé­ből, melynek gyöngédebb, mérsékelt hevü s mindenekfölött észszerű szerelem az ideálja. A harmadik Bercsényi grófné már ebben a világban él, Mikes lelkét még a le­tűnt század eszményei bírják. Ez az érzésein uralkodni tudó, a jelent­és jövendőt mérlegelő, kis körnek élő asszony fogadja a házi tűzhely­nél a majthényi síkról, csalódástól vérző szív­vel, zászló és tárogató nélkül hazatérő kurucot; ez az asszony van hivatva arra, hogy kárpót­lást adjon férjének a családban a közélet vesz­teségeiért, hogy megértesse vele: Szatmárnál nem veszett el minden s otthon, csöndben, békességben lehet még dolgozni a jövőért. 3 Horváth Boldizsár emlékezete. Budapest, okt. 31. Ma délelőtt a belvárosi főplébánia-templomban rekviem volt Horváth Boldizsár lelki üdvéért. A templomban ott volt Dániel Ernő báró kereskedelmi miniszter, Szabó Miklós a kúria elnöke, Eötvös Lóránt báró a feleségével, Láng Lajos és Láng Lajosné, Márkus József főpolgármester, felesége és leánya, özv. Márkus Józsefné, Radisics Jenő és neje, Horváth József és még sok rokon. Ott volt: Szombathely város küldöttsége Éhen Gyula polgár­­mester és Kaffler Béla városi képviselő vezetésével és Vasvármegye küldöttsége, a­melyet Reissig Ede főispán, Károlyi Antal alispán és Förster Ottó országgyűlési képviselő vezettek. A gyászmisét Kimer Károly apátplébános mondotta. * Szülővárosa, Szombathely — mint jelentik — szobrot készül állítani elhunyt nagy fiának. A moz­galom élén Károlyi Antal alispán, Éhen Gyula polgármester és Kővári Kaffler Béla szombathelyi lapszerkesztő állnak. A szobrot, melyre jelentékeny összeget ad a megye és város törvényhatósága, Szombathelyen állítják föl a Horváth Boldizsár­­téren. A napokban gyászünnepet rendeznek ott az elhunyt emlékére.* Horváth Boldizsár, a­mint értesülünk, végren­deletében számos hagyományt tett a hozzá közel álló jótékony és közhasznú intézmények javára; különösen meleg érdeklődéssel gondoskodott szülő­városa emberbaráti intézeteiről. A család már leg­közelebb rendeltetési helyükre óhajtja juttatni a hagyományozott összegeket. *

Next