Budapesti Hírlap, 1899. december (19. évfolyam, 333-362. szám)

1899-12-01 / 333. szám

k következtében talán még visszavonulni is kénytelen lesz. De bár a hadjáratról és a dél­­afrikai állapotokról semmit sem talá­lunk Balfour és Chamberlain beszéd­jeiben, e beszédek mégis igen érdekesek. Ezek az urak csinálták a háborút. Akkor is beszéltek, mikor megindí­tották. A békeszerető angolokat a par­lamentben és népgyűléseken úgy kellett belehajszolni a háborúba. Mindenféle frázisokkal és szidalmakkal iparkodtak elhitetni, hogy Krüger feltételei elfo­gadhatatlanok és a háború elkerülhe­tetlen. Akkor fenyegetőztek. Ma men­tegetőznek. Azt mondja Chamberlain, hogy a külföld kritikája hamis, „a­mely rabló­­hadjáratról beszél.“ Azelőtt a külföl­det és közvéleményét semmibe sem vették. Nincs köze senkinek ahhoz, hogy mit csinál Anglia Transzvállal, a büszke Albion nem tűr beavatkozást. Most pedig már diplomáciailag is noti­­fikált­ák a háborút a hatalmaknak, tehát elismerték, hogy Európának van köze ahhoz, hogy Dél-Afrikában mi történik. Az angol kormány minden egyezséget, melylyel Transzvál meg­kínálta, elutasított, mindig újabb felté­teleket szabott, katonaságot küldött, otthon mozgósított, a parlamentet ösz­­szehívta s harmincmillió forintot ki­adott, még mielőtt az országgyűlés a nyolcvanötmilliót megszavazta. Most már ez nem lesz elég s a moz­gósított hatvanezer ember sem elég. Már jelenti Chamberlain, hogy kilenc­venezer ember fog kelleni, vagyis Anglia minden katonája, hogy a gyar­matot megtarthassa. Természetesen, pénz is sokkal több fog kelleni s a parlamentet egybe kell majd hívni. S melyet oly könnyelműen kezdettek, azt hívén, hogy a tizennégyezer főnyi hely­őrség és harmincezer katona,­­az első szállítás, elegendő lesz a hadjárat győ­kocsiajtóig, ott kézen fogva segítette le a ko-­­­csibét s csupa mosolygó nyájaskodások között kísérte föl a méltóságos asszonyt. Az barátságosan köszöntött mindenkit.­­ Nem győztek neki gratulálni. Milyen pompás színben van! Hja a tengerparti levegő, a tengeri fürdő, a tengerparti séták! Min­denki a tengerről, csak a tengerről be­szélt ; a nagy csodálatos, titokzatos tenger­ről, a­mit egyik sem látott még, de a­miről azért mindegyik úgy igyekezett beszélni mintha jól ismerné. Végre a méltóságos asszony az ajtó felé tekintett. — Tehát, megkezdhetjük, ugy­e ? — Oh, igen. Hiszen csak méltóságodat vártak. Ha parancsolni méltóztatik . . . — Csak kérem, kedves testvér, csak kérem. A terem szinültig tele volt. Lehetett vagy száz árva gyerek. A nyomorúság elég szapora. Nagyobbrészt az intézet meggyszin­taszomántos, sötétszürke posztó egyenruhájá­ban s egy pár mezítlábas, vékony karton­szoknyás leányka és foltos nadrágban néhány sápadt, vézna gyerek. Csoportokban álltak, egyik oldalon a fiuk, másikon a leányok s bámészan nézték végig az érkezőket. A kiváncsi gyermekszemek fürkészően vették sorra az ismeretlen, ragyogó, óriás hatalmasságokat, a­kik az ő nyomorúságukhoz leereszkednek. Juhász Taddaeus úr a harmonium elé ült. Fölnézett a falra, a­hol Szent Alajos arcképe függött, a testben járó angyalé, a­ki barát­csuhában, tonzurás szép ifjú fejét alázatosan meghajtva, koldul Róma utcáin. A harmonium lassan, áhitatosan megszólalt az ujjai alatt ér­zelmes vezetésére, arról most azt mondja Chamberlain, hogy „ez a leg­nagyobb háború ebben a generációban.“ A krimi hadjárat óta nem volt ilyen há­borúja Angliának. Ilyen roszul ismerték Transzvált, a búrokat és a helyzetet Dél- Afrikában. Sem katonailag, sem politikailag nem voltak elkészülve a háborúra, mégis vakmerően kihívták. Most már — nehogy az angol nemzet elcsüggedjen — a minisztere mondja, hogy „készen kell lenniök vereségekre“, nyugalomra int és biztat a jövővel, hogy a hatalmas Anglia utoljára is di­adalmaskodni fog a hollandus parasztok seregén. „Nem tudom, meddig tarthat ez a viszály, mondja a másik, Balfour, de tudom, mi lehet a vége. Olyan, mely hozzánk, mint győztesekhez illik.“ Hiszen Angliának joga van büsz­kélkedni. De még a győzelemről ne beszéljen s a béke föltételeit ne szab­ják meg a háború apostolai. Még kár Chamberlainnek hirdetni, hogy a hábo­rúval a burok „széttépték az egyezmé­nyeket (nem is ők tépték szét) s üres táblát adtak a kezünkbe, a melyre ráírhatunk akármit, a­mit akarunk.“ Majd ha nem lesz búr sereg, sem föl­kelés, sem búr kormány, sem törvény­hozás, akkor diktálhat az angol az üres táblára, a­mit akar. De hisz éppen ezért folyik a háború, ezért áldozzák föl a burok apraja-nagyja, életüket, hogy szabadságukat és hazájukat megment­sék azoktól a törvényektől, melyeket Anglia kardjával akar diktálni Dél- Afrikának. Budapest, nov. 30. A képviselőház ülése. A képviselőházi­­ak ma délelőtt tíz órakor, Perezd Dezső elnöklésével­­ tartott ülésében Neményi Ambrus előadó bemutatta a pénzügyi bizottság jelentését a kvóta­javaslatról. Az elnök indítványozta, hogy tárgyalását a hétfői ülés napirendjére tűzzék ki. Komjáthy ezzel szem­ben a csütörtöki ülésre kérte kitűzni, hogy így elegendő ideje legyen mindenkinek az iratok ot­t az üde, csengő gyermekhangok zsolozsmája­­ fölzendült . . . Majd előállt Tarba! Mari. Kerek, kék­­­ szemű, angyalarcu barna leányka. Nem volt­­ több hét esztendősnél. Félénken nézett körül, mig meghajolt a társaság előtt s reszketeg, meg-megcsukló hangon mondta el a versét, a jótékonyság angyaláról, a kinek a nemes szivé­ben az igazi, a legfényesebb csillagkereszt lángol, az emberszeretet. Juhász Taddaeus úr kipirulva hallgatta. A főispánná megsimogatta a gyermek arcát. — Nagyon szép volt, kis­lányom, nagyon szép ! Hogy hívnak ? — Tarbai Mari . . . A főispánná elgondolkozva, vizsgálva nézegette végig. Aztán bizalmasan, titkolózva intett az uraknak és a hölgyeknek, mintha valamit akarna mondani. Azok várakozóan körülfogták. — Milyen különös, — szólt susogva,, — én itt nőttem föl, ezen a vidéken, de sohasem hallottam ezt a Tarbai nevet. A főszolgabíró sietett megmagyarázni. — Annak története van, méltóságos asz­­szonyom. Ez a gyermek, lelenc. Én magam találtam, hivatalos utamban, künn, a Tarba felé vezető úton, a­hova kitették. Arról is neveztük el, mert semmi nyomára sem akad­tunk a származásának. Két-három hónapos lehetett, szegény, én hoztam be ide magam, azóta itt nőtt föl. — Különös, igazán különös, töprengett a főispánná. És minél tovább nézem, annál jobban emlékeztet egy szegény, szerencsétlen francia leányra. Főbíró úr, talán ismerte is? BUDAPESTI HÍRLAP. (333. sz.) 1899. december 1. tanulására. Madarász József pártolta ezt az indít­ványt, már csak azért is, mert a kvótajavaslat a közromlottság forrásából, a közös ügyből ered. Az elnök erre figyelmeztette a Házat, hogy a javaslat letárgyalása rövid időhöz van kötve s elrendelte a szavazást. Hentaller Laj­os ezt nem tartotta meg­engedhetőnek, mert a Ház nem volt együtt határo­zathozatalhoz szükséges számban. Félórás szünet alatt összetelefonozták a későn kelő urakat s az ülés folytatható volt. A többség ezután elfogadta az elnök javaslatát. A hazai ipar állami támogatásáról szóló törvényjavaslatot harmadszor való olva­sásban elfogadták. Ugyancsak harmadik olvasás­ban elfogadták a szatmár-erdődi vicinális engedel­­mezéséről szóló törvényjavaslatot. Tudomásul vet­ték a kereskedelmi miniszter jelentését a cinkota­­kerepesi és a zágráb-szamobori vicinális engedel­­mezéséről. Felfüggesztették Lepsényi Miklós (rágal­mazás, becsületsértés, Rohonczy Gedeon, Bónis Ist­ván, Károlyi Sándor gróf, Gajári Ödön, Vészi József mentelmi jogát, az utóbbi öt képviselőét párbaj vétsége miatt. Továbbá hat esetben felfüg­­függesztették Sima Ferenc mentelmi jogát, mely esetekben a vádak az izgatás, a sikkasztás, csalás, okirathamisítás közt variálnak. Hétfőig nem lesz ülés. Hétfőn tíz órakor kezdődik az ülés és a kvóta-javaslatot tárgyalják, azonkívül a miniszter­­elnök felel azokra az interpellációkra, melyekre már a múlt ülésen kellett volna felelnie. A kvóta-javaslat. Ma mutatta be a kép­viselőháznak Neményi Ambrus a pénzügyi bizottság jelentését a kvóta-javaslatról. A jelentés számot ad a bizottság tárgyalásáról s hangoztatja, hogy a kvótafölemelés által elkövetkező tőhetnagyobbodást nagy okokból s abban a reményben fogadta el, hogy a közös költségek nem fognak szertelenül emelkedni és államháztartásunk egyensúlyát nem fogják megzavarni. Nyomasztó gazdasági viszonyaink közt ugyan minden megterhelés kétszeres súlylyal nehezedik ránk, de a tíz évre való megegyezés mégis lehetővé teszi a függő kérdések elintézését, lehetővé tette az átutalásból és a kiviteli jutalmak­hoz való igazságosabb hozzájárulásból eredhető hasznaink biztosítását, valamint a valuta rendezé­sét. Befejező része a jelentésnek így hangzik: Az államháztartási egyensúly megzavarásától tartanunk nem kell és mondhatjuk, hogy — a kvótát beleértve — a kiegyezésnek teljes mérlege ránk hátránynyal nem záródik. Ha tehát a közös kiadá­soknak főösszege jövőre szertelenül nem emeltetik — minek meggátlása mindig a törvényhozástól függ — bizton elvárható, hogy a javasolt megegyezés Itt Kereszttúron volt nevelőnő a gyermekek mellett, báró Rétalapyéknál ? — Hogyne, hogyne, méltóságos asszo­nyom! Nagyon jól emlékszem! Pompás, víg­kedvű leány volt, sokat mulattunk együtt a báróéknél. Mademoiselle Louise. Csak úgy hív­tuk mindig, a keresztnevéről. — Igen, igen. Egyszer csak minden ok nélkül otthagyta a báróékat , azok bizonyosan most sem tudják, hogy miért. Én találkoztam vele, Istenem, de hol ! Harmadéve, őszszel, egy szomorú alkonyatkor, künn üldögéltünk az abbaziai park egyik terraszán. Megvallom, szörnyű unalmas társaságban. Csupa vén asz­­szonynyal meg egy hektikus számtanácsossal, a­ki örökké a termométert nézegette. Bor­zasztó az olyan társaság, a­melyiknek nincsen beszélni valója ! Már éppen ott akartam hagyni őket, mikor lihegve futott felénk az igazgató­­sági irodától az a kis riporter, a­ki rendesen ott ólálkodott a közelünkben, különösen míg Zádory gróf, a delegáció tagja is ott volt. Hogy is hívták? Ejnye, bizony a nevét elfelejtettem. — Szenzáció, szenzáció ! — kiabálta messziről. Elébe siettünk, hamarosan közrekaptuk. — Mi az, mi az ? — Képzeljék : egy szép fiatal francia leány a tengerbe ugrott ! — Francia ? A tengerbe ugrott ? Meg­halt ? Ezer kérdéssel ostromoltuk. — Igen — referált tovább szokott tele­gram-stílusában a kis riporter — beleugrott egy kis parti gőzösnek a fedélzetéről, a­mi Vegliába igyekezett. Rögtön elmerült. Chersoi halászok cirkáltak a közelben, azok húzták ki, de már holtan.

Next