Budapesti Hírlap, 1901. február (21. évfolyam, 32-59. szám)

1901-02-01 / 32. szám

a föderalizmus diadala esetében mire kell törekedni. Alig két éve, hogy meg­jelent Teznernek, a bécsi egyetem pro­fesszorának Der oesterreichische Kaiser­titel című pamfletje, a­mely ugyancsak magyar törvényekre is támaszkodva neki megy a dualizmusnak és — fájda­lom — némi sikerrel kimutatja, hogy fontos külügyi vonatkozásokban a dua­lizmus csak a magyar törvényhozásban létezik, kifelé pedig az osztrák császár­ság egysége érvényesül. Vannak na­gyon is komolyan veendő osztrák politikai körök, a­melyek remélik, hogy egyebek között e tényleg fönnálló formai hibák se­gítségével is zavaros politikai időkben még valaha megbuktathatják a dualiz­must. E viszonyoknak és törekvések­nek — minálunk régebben még irány­adó körökben is hiányos — ismerete megadta annak idején a nemzeti követelé­sek néven ismert politikai párttörekvé­seknek nem csekély részben azt a mély államférfit és politikai értéket, a­míte­­lyet, mert azt a tömeg politikai értel­mének hozzáférhetővé tenni nehezen sikerült, könnyű volt részint csekély jóhiszeműségű, részint csekély belátású elemeknek értéktelennek feltüntetni. Még csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy az osztrák császári címről meg­jelent és idézett munka egyebek között a horvátokat is szerepelteti némely ál­lításainak igazolására. A monarkia dualisztikus szerveze­tének a föderalizmussal való helyette­sítésére s a magyar államnak e föde­rális keretbe való beszorítására csak­ugyan alkalmasabb eszköz nem létezik,­­ mint első­sorban az egységes magyar államnak megbontása. A megbontás pedig tagadhatatlanul abban a pillanat­ban kezdődik, midőn a Horvátországra is érvényes magyar birodalmi törvények s a horvát — szintén királyi szentesí­tésben részesült — törvények között kiegyenlíthetetlen ellentétek állanak fönn. Ezekből a diszparát horvát tör­vényekből alkalomadtán horvát jog­szokás alapján ki lehetne magyarázni külön horvát közjogot, külön horvát államiságot és — külön horvát királyt! Nem lehetetlen úgy okoskodni, hogy a magyar birodalmi törvényhozás, igaz, így meg amúgy rendelkezett, de a horvát törvényhozás a Tarálylyal egyet­értve ismételten másként határozott, a magyar törvényhozás pedig ezt következetesen tűrte! Tehát meg­van a külön horvát jogszokás! Ne mondja senki sem rólunk, hogy rém­képeket látunk. Hiszen alig múlt két esztendeje, hogy úgy hallatszott, hogy az akkori miniszterelnök Magyarországnak már utolsó alkotmányos miniszter­­elnöke ! És ki tudja, lesz-e mindig olyan férfiunk, mint a mostani kor­mányelnök, a­ki megmenti az országot attól az állapottól, a­melyet­­a volt nemzeti pártnak egy vezérférfia jóval azelőtt, hogy a válság külső jelei meg­­foghatólag jelentkeztek volna, úgy jel­lemzett, hogy abszolutizmus vagy for­radalom lesz a vége. De nem is azért említjük ezeket a mai nap — hála Istennek — tárgytalan aggodalmakat, mintha azt hinlék, hogy e veszélyek ellen megvédhetne bennünket a közjogi korrektség, de azért, mert midőn már ily nagymélységű örvényhez közel állott az ország, akkor csakugyan nem fölös­leges, kisebb veszedelmek ellen véde­kezni s egyáltalában fölösleges oly köz­jogi kétértelműségeket megtűrnünk, a­melyeknek kikerülése saját hatalmunk­ban van. 1 .­­ A múltra nézve azt s­­zeretnők, ha lehetséges volna a régebben elkövetett hibáknak egy horvát novella utján való kiküszöbölése. Jövőre pedig abban bízunk, hogy oly törvényjavaslat, a­mely közjogi inkorrektségeket tartal­maz, sem az úgynevezett előleges, sem az utólagos legfelsőbb szentesítést nem fogja elnyerni. Már e körülménynek a tudata gátolni fogja a horvát tarto­mánygyűlést abban, hogy szecessziós közjogi tételeket iktasson az ott tár­gyalt törvényjavaslatokba. De nemcsak a fönnálló bajoknak a jövőben való kikerülését várjuk a kormánytól, hanem várjuk a magyar parlamentnek ez ügyekre nézve is foko­zottabb mértékben való figyelmét és ellenőrzését. S e szempontból szükséges­nek tartanók, hogy a minisztérium műkö­déséről évenként előterj­esztett j­elentésben Horvátország belügyi kormányzatának eredményei is intenzívebb módon táras­­sanak föl, annál is inkább, mert már az 1868. XXX. törvénycikk 23. és 28. §-ai is rendelik, hogy a horvát önkor­­­mányzatra vonatkozó zárószámadások a törvényhozás elé terjesztendők. Ez adatoknak az önkormányzati kormány­­működés ismerete nélkül csekély értékük van s a miniszterelnök politi­kai felelőssége szempontjából alig mér­legelhetőb­­bán tudná elfogadni. Ezért érezte azt annyira igazinak, annyira jogosultnak. És ezért ment volt arra a tavaszi ünnepségre örömmel és biza­lommal, jóformán biztossággal. Pedig nem kellett volna oda mennie! Hiszen nem történt odáig semmi döntő dolog , se kérdés, se felelet, sőt még csak egy árva célzás sem­. De a Hanna hite szerint úgy­szólván már megegyeztek és most ime az egyez­ség szentesítése kerül sorra. Egyedül jött az Alppila-ba, a­hová a tár­saság javarészben már ő előtte összegyüleke­zett. Lind úr is éppen akkor jöhetett meg, szemmel láthatólag hölgyek társaságában, a­kik­ről éppen javában segítette le a köpenyeiket. Bizalmasan, de hidegen s szemében a titkos megegyezésnek minden nyoma nélkül kö­szöntötte Hannát és aztán a többiekkel együtt a terembe ment. És innen kezdődtek a csaló­dások. Hanna előtt úgy rémlett, mintha ő a világon sem volna. Csoportokba verődve üldö­géltek, ki-ki az ismerősei körében, a teremnek más-más részén, a gyűlés kezdete előtt és folyama alatt. Hanna a Lind­ur társaságának közelébe került, de mivel a társaságot nem ismerte, magától nem szegődhetett hozzá. Lind­ur pedig nem mutatta be ismerőseinek, bár akadt üres hely az asztaluknál. Akkor egyszerre, talán a hideg reggeli szellő leh­elletére, tovaröppentek a csalóka álomképek, melyeknek tündérvilágában képze­letének rózsás bábuját dédelgette. És fagyos, rikító fényben eléje tárta mindazt, a­mi azon az estén történt. Bizony nem kellett volna oda mennie ! A tanácskozás elkezdődött: megvitatták a legalkalmasabb kirándulásokat és szóba kerültek a legmegfelelőbb turista­ruhák is. Kinek-kinek kilátszott a beszédjéből, hogy buzgón készülődnek, ki erre, ki arra. Lind­er csónakon szándékozott nyakába venni az országot. Az évi közgyűlésen kellett választani a társaságnak igazgatóságát is, a­mitől mindenki húzódozott, kiváltképpen mivel valamelyik tag­jának a városban kellett maradnia a levélvál­tás és a folyó ügyek miatt. Ennek vitatása közben Lind­er egyszerre csak Hannához jött s melléje telepedve kérdezte, hogy hol szándé­kozik a nyarat tölteni. Öröm dobbantotta meg szivét, a csalódás mintha tovarebbent volna s kirítt a szavából, hogy maga se hiszi, a mit mond : — Hát csak itt Helsingfors-ban, mint máskor is. — Pompás! kiáltotta Lind ar örömmel. Éppen akartam . . . — Mi pompás ? Mit akart ? Lind ur szót kért és miután előrebocsá­totta, hogy az imént hallotta, hogy Holm Hanna kisasszony a nyarat a fővárosban tölti, azt indítványozta, hogy válaszszák be az igaz­gatóságba. Hanna a kínos meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni, s ezt beleegyezésnek vették, köz­­fölkiáltással beválasztották és Lind­er fölkelt mellőle, s a saját társaságához csatlakozott, melyből egyesek a neve hallatára hátrafordul­tak s feléje tekintettek. Ott kellett maradnia a közvacsorán, a melyre már a tanácskozás ideje alatt készülőd­tek. És nem Lind kérte, hogy maradjon, hanem a társaság elnöke, a­ki nyilván kötelességének tartotta, hogy udvarias legyen iránta a szolgá­latért, a­melyet az egyesületnek tett. Lind úr hölgyeivel az asztal túlsó végén ült, meglehe­tősen zajos vigság közepett. Mindegyre kocint­­gatott s divaskodott a mellette ülő takaros ifjú leányzóval. Hanna ott ült a vig és egyre zajosabb társaság közepett, hallott hangokat, beszédeket s pohárköszöntőket, egy közülük neki is szólt, az igazgatóság újdonsült tagjának. Miért is volt ő ott, honnan jött, ki volt ő és kik vol­tak azok ottan? Ki volt az a férfiú, a­kiről ő valami ábrándot szőtt, a­kivel ő már jóformán egyesült is valamikor életében . . . múltjában-e vagy jövendőjében? Pedig hát voltaképpen a legtávolibb célzás sem történt rá, a leghal­ványabb sejtelem sem volt­amott róla. „A ma­gamfajták ingyen sem az ő eszményképei. Egészen közönséges az ő, miben sem üt el azoktól, a­kik csak az ifjú, kecses és víg pipere-bábukat szeretik.“ Fölkelt az asztaltól, a megsértett büszke­ségnek és önbecsnek keserű érzetével keblében, de még­sem volt ereje megválni,bár a vacsora alatt sokszor eltökélte. Az asztalt csakhamar elszed­ték s a tánc elkezdődött. Még utoljára én is táncolok! gondolta, magát gúnyolva. Csak­ugyan, Lind­er odajött, hogy táncra kérje s ő elfogadta, folyvást mintegy magát gúnyolva. Úgy érezte, hogy nehézkes és szerfölött hosszú lépéseket tett. Lind egy-két forduló után szó nélkül letette s odább állott. Miért is nem indul már, miért áll még mindig ottan, mit vár voltaképpen ? Azt várta, hogy Lind úr talán mégis hozzászegődik. Vagy tán azt várta, hogy lássa, kinek teszi komolyan a szépet?­­ Hanem úgy látszott, hogy a mulatságnak se vége, se hossza. Csak egy kis szünet állott be a táncban és a társaság szétoszlott a vén- BUDAPESTI HÍRLAP. (82. sz.) 1901. február 1. A bárdolatSan Reichsrath. Budapest, jan. 31. Megnyílt a boldogtalan Ausztriában az uj parlament, friss botrányokkal. Megalakult ordítozó veszekedés közt és felségsértő tünte­tésekkel. A remények pedig, hogy a választás útján munkaképes képviselőház kerüljön ki, megszűntek, mielőtt a császár trónbeszéddel a törvényhozást megnyitotta volna. Hétfőn lesz csak a trónbeszéd, melynek tartalmáról oly sokat vitatkoztak a miniszter­tanácsban, hogy majdnem kormányválság lett belőle. Tartalmára miért legyünk kiváncsiak, mikor előre látható, hogy az a hatása nem lesz, melyet a Körber-kormány tőle várt. Szá­mított a császári tekintélyre, hogy a trónról mondott szavak lecsillapítják a szenvedélyeket s kötelességtudásra tanítják a népképviselőket. De micsoda elvadulása az ennekelőtte oly lojális osztrákoknak, hogy egyenesen a császár személye ellen intézik sértő tüntetésüket, mi­kor a korelnök az öreg uralkodót dicsőíti és élteti. A német radikálisok húszán és a szó­

Next