Budapesti Hírlap, 1902. március (22. évfolyam, 59-88. szám)

1902-03-01 / 59. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP, (59. sz.) 1902. március 1. Tudjuk, hogy az 1867. évi kiegye­zés után alakult kormány mily szerető gonddal foglalkozott e kérdéssel. Hogy a magyarság szempontjából annak ide­jén mily megoldását találta e kérdés­nek, arra elég Rónay Jácint nevét emlí­tenünk, a kinek ismeretes érzelmei min­den nevelő programnál ékesebben hir­dették a célt, a­melyet az akkori kor­­­­mány a trónörökös nevelése dolgában maga elé tűzött volt. Azóta pedig, a­mióta a Rónay Jácint személyétől el­választhatatlan remények Rudolf trón­örökössel sírba szállottak, igen sok tör­tént, a­mi fokozott értéket adott a trónörökös magyar nevelésének, nem­csak a nemzet, hanem­­ a dinasztia szempontjából is! Azóta kitűnt, hogy Bismarck mondása, a­mely arra utalta a Habsburg-házat, hogy hatalmának súlypontját Magyarországban keresse, nem volt egy dilettánsnak a pillanat­nyi helyzethez alkalmazott ötlete, hanem a mélyen gondolkozó államférfinak meg­győződése, a­ki prófétai szemmel meg­látta a történelem forrongó üstjében véghezmenő események jövendőbeli ala­kulását. Ma már bizonyos, hogy a Habs­burgok politikájának imponáló irányt és erős tartalmat csak az egységes ma­gyar nemzetnek céltudatos törekvései adhatnak meg. A Habsburgokra nézve a jövő záloga: csak a magyar nemzetnek önálló állami létéhez való tántorítha­tatlan ragaszkodása, létfeltételei állandó megtartására és gyarapítására irá­nyuló szilárd akarata s ez akaratához mért ereje. Uj fölfogás szolgálatában meg kell teremteni a nemzet s a dinasztia érzelemvilágának egységét! Nem vagyunk benne bizonyosak, hogy a dinasztia összes tagjai már ilyen értelemben fogják föl a helyzetet. Min­denesetre teljesíteni akarták kötelessé­g, az erdei szűznél keres segítséget Mátyás el­len, találkozik Kinizsivel, és Kinizsit is meg­hívja a várába éjszakára. Kern hiszi, hogy Kinizsi nem lovag és igaza is lesz, mert még ebben a föl­vonásban üti a király Kinizsit lovaggá és nevezi ki temesi gróffá és három megye főispánjává. Ebben a fölvonásban nem értettünk mindenben egyet a szerzővel. Azt a jelenetet, melyben a ki­rály próbára teszi Kinizsi hűségét, inkább el­hagytuk volna. De ez a fölvonás is bővelkedik kedves jelenetekben, csak nem éri el az elsőt. A főalakok reliefje laposabbá válik, de a várnagy kedves Falstaff-alakja mulattatta a közönséget, mely a szerzőt most is kitapsolta. A harmadik fölvonás hozza a király nagy felsülését. Sió a király gyűrűjével nemcsak a papot hivatta a várba, hanem a szomszédokat is, kik mind összegyülekeztek, hogy tanúi le­gyenek az éjféli esküvőnek, melyről külön­ben Benigna és Kinizsi is csak most értesülnek. Mikor együtt van a násznép, jő a király, tolvaj­­lámpással a kezében, óvatosan belopózkodva Benigna szobájába. Hatalmas éljen fogadja. Mátyás persze nem érti, mi történt és csak lassan-lassan deríti föl az igazságot. Elég jó képet mutat és elég enyhe büntetéseket osztogat, csak Siót akarja börtönbe csukatni. De Sió most megelégelte a szárazföldi mulatságot és mint a­ki jól végezte dolgát, oda tér, a­honnét jött, a Balatonba. Ebben a fölvonásban is elhagytuk volna az árnyék­játékot, ámbár elmés. De a ki­rályt már eléggé megbüntették, miért tetézi a költő büntetését? A negyedik fölvonás nekünk nagyon tet­szett. A költő itt már levetette a „cselekvény“ nyűgét és féket ereszthet jókedvének, fantáziá­jának, kedves szeszélyének. Hangulat, poézis és humor van ebben a fölvonásban. Elbeszélni valót nem igen ad. A darab komikus személyei, a mester, a várnagy, a bohóc és még egy kedves kis apród bor mellett mulatnak és a mest­­­ter egy varázskönyv segítségével idézi a Ba-­­­günket, mint a nemzeti közvélemény­nek legjobb meggyőződésünk szerinti tol­mácsosok midőn figyelmeztetünk arra, hogy a valaha uralkodásra hivatott Ká­roly királyi herceget csak néhány év vá­lasztja már el tizennyolcadik életévé­től, a­mely évben az uralkodó gyakor­lat szerint nagykorúságát eléri. A her­ceg meg nem cáfolt hírek szerint a bécsi úgynevezett skót bencések gimná­ziumában tanul vagy ott teszi vizsgá­latait. Eddigi neveléséhez és tanításához a magyar szempontoknak vajmi kevés közük volt. Pedig az idő, a­melyben a zsenge lélekre legjobban hatni lehet, már nagyon rövid. Tudjuk, hogy az egyébként jeles pedagógusok vezetésével dicsekedő bécsi skót gimnáziumban az osztrák történelem tanításának körülbe­lül azt az irányát ápolják, a­mely az osztrák katonai intézetekben dívik. Ép­pen ez iskola egyik értesítőjéből tudjuk, hogy Kolonich kardinálisnak hazafias és szimpatikus alakja ott nem­csak az intézet történettanításában, hanem a német nyelv pallérozását célzó gyakorlatokban is helyet foglal. Távol áll tőlünk, hogy e tényt vala­kinek szemére hányjuk. Az osztrák tör­ténelmi múltat utoljára meg nem tör­téntté tenni nem lehet. Hanem hogy ily tényekkel szemben nekünk is vannak kötelességeink, sőt igen komoly és sürgős kötelességeink, azt nem igen lehet el­tagadni. Épp azért melegen ajánljuk a trónörökös nevelésének ügyét minden illetékes tényezőnek figyelmébe és sze­rető gondjába­ Beöthy Ákos és a kassaiak. A minap mi is hírt adtunk arról a zavaró hatásról, a­melyet Beöthy Ákos minapi beszéde választókerületében, Kassán tett. A közgyűlésen történtekről azonban ma hitelesen nyilatkoznak, a kassai függetlenségi és 48-as párt nevében, Stekker Károly elnök és Szán­talon vizi lakóit. Mily különösnek hangzik ez az olvasónak, és mily pompás a szín­padon ! A főbb szereplőket is látjuk, Mátyás ki­rályt, ki levetette a diáköltözetet és történeti út­jára indul, Benignát és Kinizsit, kikkel a király kibékült. Azután csönd lesz, És előbújnak a Ba­laton tündérei. Most ismét egészen az övék a magyar tenger. Korlátlanul uralkodnak, táncol­hatnak a nádszál kisasszonyokkal, pajkoskodhat­nak a Balaton királyával. A történeti játék el­vonult, a tündérmonda aranyos köde ereszkedik a vidékre. És a költő gondolja magában: Mi a történet? Múlékony árnyék. De örök igazság és szépség van a mondában, mely örökké él az em­ber vágyában és képzeletében. Meglehet, hogy a darab három szála, a történet, a monda és a rege nem egyaránt fényes és összeszövésük sem mindig sikerült. Ily dara­bok különben is, finom filigrán voltukká), nehe­zen tűrik a színpad rikító világosságát. Kern minden ötlete a költőnek szerencsés és találó. Az a kedves irónia, melyről szóltunk, sem színpadia­san hatásos. De a darab oly gazdag, hogy min­den fajta ízlés szépet talál benne. És mennyi hang van a dialógusban, mennyi pajkosság, szel­lem, szatíra és poézis! Az előadásnak voltak fogyatkozásai. Feny­vesi Emil (Mátyás) igen értelmes és sokféle hanggal rendelkező színész, de humora kevés és Mátyás ábrázolására főleg ez kellett volna. Pethes Kinizsije megáll, de ő benne is van vala­mi kenetesség, mely nem ide való. Varsányi Irén Siója igen friss és kedves volt és Csillag Teréz Benignája mindenképpen hódító. Nagyon mulatságosak voltak Rónaszéki, Vendrei, Sze­­rémy, igen jó humoros trifólium, mely folyton megkacagtatta, a közönséget. Slavaszthy Hennik egy komikus molnárnő alakját jól érvényesí­tette. A közönség az egész estén át ovációkkal halmozta el a költőt­ Alfa­­ her­er Béla dr. pártjegyző, elmondván, hogy a köz­gyűlés ugyan napirendre tért a benyújtott indítvány fölött, mely feliratot javasolt a koronához az udvari méltóságok magatartása ellen, de ennél többet a köz­gyűlés nem határozott. Bizalmi manifesztáció Szeli Kálmán iránt nem történt. Hozzáteszik még a nyi­latkozók a következőket: „Elég tehát Beöthy Ákos­nak annyit tudnia, hogy őt Kassa város közönsége közbizalomból választotta meg s a mivel akkor pél­dátlan kitüntetések között elárasztva volt, megbizó levelének becsét, tiszteletünket és bizalmunkat nem vesztette el.“ A nemzetiségi törvény revíziója. A Pol. Ért. Írja: A költségvetés általános vitája során el­hangzott fölszólaló­k egynémelyike, különösen Rá­kosi Viktoré és Pichler Győzőé nem valami kellemes pil­lanatokat okozott a nemzetiségi képviselőknek. Ú­gy látszik, hogy az elmondott parlamenti beszédek hatása alatt keletkezett az a mozgalom, a­melyről Brassóból értesítenek bennünket. Az erdélyi részekben a szászok közé ékelt magyarság körében mozgalom indult meg, a mely a nemzetiségi törvény revíziójára törekszik. Legközelebb tömeges aláirással föliratot küldenek a k­épviselőházhoz s e föliratban az 1868. évi XLIV. tör­vénycikknek, a mely a nemzetiségeknek velünk szemben veszedelmes kiváltságokat biztosít, gyökeres revideálását fogják kérni. A kérvény benyújtására ama képviselők egyikét fogják fölkérni, a­kik a költ­ségvetési vita során érdekeinket hathatós védelembe vették a nemzetiségekkel szemben. A képviselőház zárószámadási bizottsága ma délután hatodfél órakor Benke Gyula elnöklésé­­vel ülést tartott, a­melyben, mint félhivatalosan je­lentik, Plusz igazságügyi miniszter, Rakovszky szám­széki elnök és Dárday alelnök fölvilágosításai és Nagy Sándor referálása alapján elintézte az igazságügy­minisztérium 1900-dik évi zárószámadásait. A bizott­ság szerdán tartandó ülésének napirendjére a vallás- és közoktatásügyi tárca zárószámadásainak tárgyalá­sát tűzte ki. A katolikus kongresszus után. Budapest, febr. 28. Az autonómiai kongresszus ma befejezte a részletes tárgyalást. Megállapította a szervezeti, szabályzatot második olvasásban. Eleget tett a­ legfőbb kegyúr parancsának, hogy a hetvenegye­­dik évi munkálatot az illetékes tényezőkkel való megegyezés után a változott viszonyokhoz képest dolgozza át. 1895-ben hívta össze a kongresszust a király, s az 1897. év végén alakult meg. A bíboros hercegprímás fáradozott az összehívás és megalakulás nehézségeivel. 1898-ban kiküldöt­tek a javaslat kidolgozására huszonhét tagból egy bizottságot, a­melynek elnöke Szapáry Gyula gróf, egyszersmind a kongresszus fáradhatatlan világi elnöke és buzgó előadója Hoványi Gyula lett. Ez a bizottság egy kilences bizottságot bí­zott meg az élőmunkákkal. Ez a bizottság dolgát végezvén, 1901-ben a huszonhetes bizottság meg­szövegezte javaslatát és egyúttal e bizottság ki­sebbsége is dolgozott ki javaslatot. 1900-ban a kongresszus a tárgyalás alapjául a huszonhetes bizottság munkáját elfogadta, de célszerűség okából, Horánszky indítványára megbízást adott, hogy az illetékes tényezőkkel, a püspöki karral és a kultuszminiszterrel, a vitás kérdéseket vi­tassa meg. Ezt cselekedte a tizenkettes bizottság és a hármas bizottság. Ez utóbbiban Szapáry Gyula, Apponyi Albert és Kajner Lajos fárad­tak. A püspöki kar nevében Schlauch Lőrinc bí­boros, Hornig Károly báró és Szmrecsányi Pál püspökök, a kormány nevében Wlassics mi­niszter, Toszt Gyula, Csorba Ferenc, Madács és Fináczy tanácsosok tárgyaltak. A tárgyalás ered­ménye az volt, hogy a huszonhetes bizottság 1901-ben egy újabb javaslatot dolgozott ki, a­mely a folyó évben a kongresszus elé került. Ezt a ja­vaslatot Apponyi Albert védte és képviselte. Nagy harcot vívott ellene a kisebbség Zichy Nán­dor gróf és Ugrón Gábor fáradhatatlan vezér­lete alatt. A többség azonban az uj javaslatot is elfogadta a tárgyalás alapjául. De a kisebbség küzdelme nem volt hiábavaló, mert a püspöki kart arra kényszerítette, hogy a vezérletet át­vegye és a részleteknél, a vagyonkezelésnél, az

Next