Budapesti Hírlap, 1903. május (23. évfolyam, 119-148. szám)
1903-05-01 / 119. szám
2 az is, hogy a németországi pártvezetőség Berlinből, az osztrákok, horvátok, a svájciak és az olaszok hozzá küldötték megbízottaikat és üdvözleteiket. A budapesti szocialista vezetőség több pénzzel dolgozik s nagyobb tüntetéseket rendezhet a fővárosban. De a nagyszalontai gyűlés hatását már kimutatják azok a mozgalmak, a melyek Békés városában a városi és megyei hatóságoktól követelnek pénzt s a Wenckheim gróf uradalmától munkát és földet s fenyegető föllépésükkövetkeztében a hatóságok védelmére karhatalmat kellett kirendelni. Ugyanúgy Kis-Jenőn József királyi herceg uradalmával szemben foglaltak követelő állást az ottani szocialista munkások. Előjelei a közelgő zavaroknak. Bizonyára nagy hibát követett el mulasztásával a magyar állam és társadalom, hogy annyira elhanyagolta a gazdasági kérdéseket s nem törődött a kisemberek és a munkások helyzetével. Mert a szocializmus talaja a nyomor, és igazolása az ínség. Magyarországon nem virágzik a jólét, nincs ipar és ami van, az pang, a mezőgazdaságból nincs jövedelem s a termést elviszi az adó és adósság, a megélhetés viszonyai súlyosak lettek, a munkakeresők nem találnak foglalkozást, a bérek leszállnak, az állami költségek emelkednek s minden héten a szegényebb polgárok ezrei kérnek útlevelet, hogy elhagyják hazájukat. De a legszegényebbek, akiknek útiköltségük se futja ki, ha mindenüket eladják, hogy Amerikába kivándorolhassanak, itthon maradnak és szaporítják az éhséggel küzködő ínségesek számét. Ez csinálja a szocialistáknak a legnagyobb propagandát. Ha veszekésznek is egymással, abban megegyeznek mindnyájan, hogy izgatnak az állam, a parlament, a nagybirtokosok, a vagyonos polgárság és a papok ellen. Legutóbb különösen a papság s ebben a római katolikus egyház ellen törnék, nemcsak azért, mert a francia szocialisták is így tesznek, hanem azért is, mert ebben a radikálisok szövetségét szerzik meg maguknak, s mert a vallásnak és a papoknak a népre való befolyásában találják a legnagyobb akadályt terveik keresztülvitelében. A szociáldemokráciát hatalmi erőszakkal elfojtani nem lehet. Ezt tiltja az emberi jog, a közszabadság, a törvény és az az igazság, hogy eszméket és a közélet fejlődéséből számlázó szociális mozgalmakat külső erőszakkal megölni hiábavaló törekvés. Itt társadalmi reformok kellenek és azoknak az intézményelmek gondos ápolása, amelyek gazdaságilag, közművelődésileg és nemzeti intézményeinkben a polgárok nagy tömegének s legkivált az alsó osztályoknak és a gyöngéknek biztosítják a megélhetést, az erkölcsöt és a közjogok élvezetét. Hieronymi Károly Berlinben, Berlinből jelentik: Hieronymi Károly magyar és Baernreither dr. osztrák képviselők ide érkeztek. Szügyény-Marich László nagykövet tegnap mutatta be a két képviselőt Bülow kancellárnak. Azt mondják, hogy Hieronymi és Baernreither Magyarország és Ausztria megbízottjai a Németországgal kötendő új kereskedelmi szerződés tárgyalásánál. — Bécsből ezt jelentik nekünk: Hieronymi Károly volt magyar belügyminiszter és Baernreither volt osztrák kereskedelmi miniszter Berlinbe utaztak, hogy a szerződéses államok cukoradótörvényeinek megvizsgálása végett kiküldött brüsszeli bizottság összeülése előtt a német birodalmi kormánynyal érintkezésbe lépjenek. Arról van szó, hogy milyen álláspontot foglaljanak el azoknál a kérdéseknél, amelyek e bizottság ülésein föl fognak merülni. Ez az érintkezés Ausztria-Magyarország és Németország szövetségi viszonyánál fogva csak természetes.- A félhivatalos Távirati Iroda jelenti: A Magyar Távirati Irodát illetékes oldalról felhatalmazták annak kijelentésére, hogy az a hír, mintha Hieronymi belső titkos tanácsos hivatalos küldetésben Berlinbe utazott volna, hogy a német kormánynyal a kereskedelmi szerződésre vonatkozó tárgyalásokat indítson, teljesen téves és minden alapot nélkülöz. Az ifijur. Irta: Malonyay Dezső. Nagy, ricsaj volt, hajnalodott, mire eligazítottuk. A főhadnagy, Szirmay Pityu fogadást tartott az ősz végén, hogy mire tavaszodik, az ő intelligens, kis foxterrierje, a Sróf, egy füttyentésére fölugrik a nyeregbe s megkerüli lóháton a tejcsul. Ahányszor megkerüli, annyi kosár Heidschick. Az igaz, vesződött is egész télen a kis bestiával. Valami ketrecet eszelt ki, a ketrecet a nyereghez csatolták és a Szóf abban kuksolt négy hétig vagy másfél óra hosszat minden délután. Körtelmesen vonított eleinte, lefogyott belé, kedvetlen lett, mint a regrutáink novemberben, s olyan panaszosan pislogott ránk a kávéházban, mintha az édesapját mi gyilkoltuk volna meg, a hetes huszárok tisztjei. Apránkint mégis csak beletörődött sorsába barátunk, az intelligens kis gzóf, decemberben már ketrec nélkül kuporgott a nyeregben s olyanformán billegette a derekát, mint ezredorvos ur Müller, —s csak éppen a pápaszem hiányzott az orráról s vergenia kellett volna az agyarára. Uj esztendő után ugratásra fogta a Srófot Pityu. Előbb csak a nyeregkamrában, a nyeregre s igy lassan-lassan úgy, hogy februárban már fölpattant Sróf az álló paripa hátára is. Ezután mi is segítettünk Pityunak s érdeklődött az óbester is. És ugratta Srófot az egész regiment székre, asztalra, egymás vállára a huszárok. Pityu dolga holt bizonyos volt: a Sróf nagyszerűen ugrott s márciusban gyönyörűen megült az ügető ló hátán. Ezredorvos ur, Müller, gyakran prédikált nekünk tavaszi rukkolásaink sziesztái, alkalmával általában az állat, specialiter pedig a kutya csodálatos tanulékonyságáról: azt állította, hogy Szófban az egyensúly ösztönszerű érzése fejlődött ki az adott körülmények között bámulatos módon; többször megígérte, hogy megírja az esetet valami szaklapnak. Április tizenötödikén lejárt a terminus. Pityu pejkéján, Azlánon, az intelligens kis Szóf háromszor kerülte meg a rejcsult. Ott voltunk valamennyien, az óbester is, a negyedik fordulónál Aztán megugrott, mire Sréf úgy belecsimpaszkodott a ló nyakába, hogy mindnyájan az ezredorvos úr Müllerre néztünk. Három kosár Heidschick, és mondom, hajnalodott, mire eligazítottuk az ügyet. Ballagtunk hazafelé. Előttünk bosztonozott a Sróf. Pityu szüntelen azt dúdolta: „Ha meghalok, ki ne mondd a nevemet . . .“ Én, meg Tógyer (Begovich Tódor, főhadnagy) szinte ríttunk és mi is azt fütyültük. A kaszárnyától vagy három puskalövésnyire laktunk egy régi módi földszintes házban, mi hárman: a Három Szentek. Két-két szoba mindenikünknek, de a Tógyernek olyan kazai fotográfiája volt, hogy nem fért velük a két szobájában, jutott néhány formás fehérnép a mi szobáinkba is. A kertünk egy elhagyott régi temetőre nyílott.A kelő nap piros sipkája éppen akkor bukkant elő a kaszárnya mögül, amikor hazaértünk. Az udvarunkon virágzott a barackfa. De bolond szép is az a barokvirág ... . Mintha szeme is volna, meg ajka is, meg mintha mosolyogna is... Bene tudja, de én ahányszor szerelmes voltam, nekem örökké a barackvirág járt az eszemből. Hanem a Szóf valamit érzett. Olyan infámisan vonított az udvaron, mint amikor a ketrecben ült az Azlán hátán. A vonításra kikukkantott a legényem. A Balezsán s utána a másik kettő, Galambos és Pataj. Megálltak haptákban az ambitusom Galambos, a Pityu embere, mintha egy pólyás gyereket tartana a karján. A Széf veszekedetten vonitott. — Hát az mi ? — támadt rá Pityu. Galambos összependitette sarkantyúját s azon az ő jó törkölypálinkás hangján szavalta a szűz reggeli csöndben: — főhadnagy urnák alá van jelentem, egy gyerek! — és nyújtotta felénk a gyereket, mintha tálcán, konyakkal kínált bennünket. — Aztán miféle szerzet, te? — kérdezte Tógyer, s mintha paripa curukkolna alatta, inkább hátrált a gyerektől. — Főhadnagy urnák alásan jelentem, —« vigyorgott a sunyi Pataj, — biz’ Isten fiú. — Aztán mit keres itt ? — tudakoltam, nem minden lelkifurdalás nélkül, a virágzó barackfa alól. — Az ablakban volt, — jelentette az én Balazsánom. — Visított egész éccaka. — Tán csak nem ott termett? — kérdezte Pityu. Nem. Hanem az este, takarodó litán, tehette oda valaki, éppen a Pityu ablakába. Abba se lehetett beleakadnunk, hogy zárva volt az ablak, magunk hagytuk meg, hogy az ablak nyitva álljon, amikor nem vagyunk otthon. Az emberek álltak kemény kaptákban. A gyerek ordítani kezdett, olyanformán, mint az asztmás őrnagy, amikor rozsdás karabélyra bukkan. .Valahogyan kiszabadult a pólyából egyik kacsója a kis bitangnak s azzal kapkodott felénk ... A világért se mozdultam volna a barackfa alól. —• Bizonyosan szomjas szegényke, — morgott Galambos. Magamat nem láttam., de Pityu meg az BUDAPESTI HÍRLAP. (119. sz.) 1903. május 1. A német birodalmi gyűlés berekesztése. Berlinből jelentik. A birodalmi gyűlés második olvasásban elfogadta a bizottság szövegezésében a betegbiztosítási novellát és egy második ülésen harmadik olvasásban is megszavazta a javaslatot. Azután Bülow gróf birodalmi kancellár fölolvasta a császári üzenetet, mely a birodalmi gyűlést berekeszti. Az elnök éltette a császárt, amit lelkesedéssel fogadtak. Külföldi események. (A német császárné és a pápa. — Pinnetti bosznja. — A köztársasági eszmék terjedése Spanyolországban. — A macedón reformok és az orosz közvélemény. —■ Háborús kedv Szerbiában.) Budapest, ápr. 30. A német sajtóban nagy vita folyt arról, hogy a császárt római útjára várjon elkiséri-e a császárné is ? A félhivatalos lapok véget vetettek a vitának azzal a hírrel, hogy a császárné betegeskedése miatt nem kisérheti el a császárt. Ez azonban, mint a német evangélikusok sajtóinformáló lapja írja, nem az igazi oka annak, hogy a császárné nem megy Rómába; a császárné a pápa miatt nem kísérheti Olaszországba a császárt. „A császár, írja az evangélikus lap, úgy látogatja meg a pápát, mint egy uralkodó, s látogatása politikai és diplomáciai cselekedet. A császárné azonban, — nem is szólva arról, hogy nő létére joggal elvárhatja, hogy előbb őt látogassa meg a pápa, s ő csak azután mehetne a pápához, — csak mint nő áll a pápával szemben, még pedig mint evangélikus nő, s ha valaha, úgy a pápa láttára kell mindenkiben az evangélikus karakternek megnyilatkoznia.“ Hogy ennek a megnyilatkozásnak hogyan kell megtörténnie, és miért kell éppen a pápa előtt megtörténnie, azt nem magyarázza meg a lap, mely a porosz evangélikus egyháznak hivatalos újságja. . Az olasz kamara a Húsvéti szünet után újra megkezdte tanácskozásait. A közel napokban, a költségvetés tárgyalása alkalmával nagyon érdekes lesz Prinettinek a beszéde. Prinettinek nagyon fáj, hogy meg kellett válnia a külügyminiszteri állástól,s fölszólalásával egyrészt igazolni akarja, hogy a szélütés, melytől még most is beteg, nem ártott elméje épségének, másrészt pedig támadást akar intézni a kormány ellen, mely őt azért távolította el, hogy új irányt adhasson Olaszország külügyi politikájának. Pinnettit tehát a bosszú készteti a fölszólalásra, s mivel az olasz kamarában az osztrák és német-