Budapesti Hírlap, 1905. január (25. évfolyam, 1-31. szám)

1905-01-14 / 14. szám

„ Klánokka] kötött volna, de azt jogosult vádnak véljük mégis, hogy a miniszter­­elnök, nem lévén határozott és öntudatos nemzetiségi politikája, a nemzetiségi mozgalmakkal szemben a köteles ellen­őrzést elmulasztotta, mikor megengedte, hogy Nagyszebenben a román nemzeti ,komité ismét feltámadjon, Újvidéken szerb, Turócszentmártonban pedig tót politikai pártvezetőségek alakulhas­sanak. Tíz évvel ezelőtt Hieronymi fel­oszlatta a román nemzeti komitét. Bánffy Dezső pedig kihágásnak minősítve, bün­tetéssel fenyegetett minden kísérletet, a­mely célba vette nemzetiségi alapon való politikai párt szervezését. E két rendelet nem hatalmi önkényen, hanem törvényen és pedig egyenesen a sokat emlegetett nemzetiségi törvényen alapult, a­mely kimondván, hogy ez állam polgárai fele­kezeti és anyanyelvi különbség nélkül egyetlen, egységes politikai magyar nem­zetet alkotnak, a priori lehetetlenné tette, hogy ebben az országban nemzetiségi alapon politikai pártok alakulhassanak. E törvény nincs eltörölve s a Hieronymi és Bánffy-féle rendeletek, melyek e tör­vényben gyökereztek, nincsenek vissza­vonva, de azért az utolsó héten három politikai párt szervezkedett nemzetiségi alapon, három állandó végrehajtó bizott­sággal, Tisza István miniszterelnöknek és belügyminiszternek le­galább is nyilván­való vétkes gondatlanságából. Tiszának egyetlen tollvonásába ke­rült volna, egyszerű figyelmeztetésbe arra vonatkozóan, hogy a Hieronymi- és Bánffy-féle rendeletek érvényben vannak és ma a szövetkezett nemzetiségi pártok nem dörömbölnének bebocsátásért a ma­gyar parlament kapuján. De neki előbb való volt a hazafias ellenzéki pártok ellen­ megindított irtó harc, mint a figyelmes őrállás az állambontó nemzetiségi törek­vések ellen. Hogy a nemzetiségi pártok szervezkedésének és a különféle nemze­tiségi komitó feltámasztásának közve­­tetlen romboló hatása mekkora lesz, ar­ról ma még határozott ítéletet mondani lehetetlen. Az az egy azonban feltétlenül bizonyos, hogy a miniszterelnök ké­­nyelmű és rövidlátó nemzetiségi politi­kájának áldozatául esett mindaz, a­mit az élet természetes fejlődése az utolsó tíz év alatt a magyarság javára és a nemze­tiségi törekvések kárára létrehozott. Evek nehéz munkájára lesz szüksége Tisza utódának, hogy a nemzetiségi poli­tikai törekvések árját visszaszorítsa oda,­­ a­hol akkor állott, mikor Tisza az ország kormányzatát kezébe vette. Még súlyo­sabb, még terhelőül­ lesz ítéletünk, ha meggondoljuk, hogy Tisza mindezt iga­zán ok és belátható cél nélkül tette, űzve csupán politikai vérmérsékletének ama fátumától, a­mely meggyöngít és meg­károsít mindent, a­mi becses és értékes birtoka volt a nemzeti életnek, elvesztették értéküket, viszont, új tényezők rend­kívüli fontosságra tetek szert. A tudatlan köz­­igazgatás ma tönkreteheti az országot, mert al­kalma van oly dolgokba beavatkozni, melyek az­előtt nem is léteztek. Mennyi bajt okoz az or­szágnak, hogy például az ipari közigazgatás oly kezdetleges és nem tudja, mire van szüksége az iparnak, úgy, hogy lépten-nyomon megolvasztja útjában! De ma is, az erkölcsi tényezők legalább is épp oly fontosak, mint az értelmiek. Mert az értelmi haladást siettetni lehet, sőt csinálni; de a­mely népnek erkölcsi ereje van megtámadva, ott hiába való minden tanulás, és eredménytelen minden külső beavatkozás. De akár szű­kebb, akár tágabb értelmében vesszük a kultúrát, mi a megítélésének a mér­téke? A népiskolába járás? A középiskolák? Az írni, olvasni tudók száma ? Az idevágó adatok így alárendelt értékűek. Ezekre az adatokra az adminisztrációnak van szüksége, hogy intézked­­hessék. Különben csak óvatosan fölhasználan­­dók. Mert hátha az iskolák rosszak? Hátha az emberek, kik megtanultak írni, olvasni, egyéb­ként erkölcsileg züllöttek és értelmileg tehetet­lenek ? A kultúrát csak műveiből ítélhetjük meg, abból, a­mit alkotott, véghez vitt. A magyar nép szellemével a legújabb korig nagyon meg lehe­tünk elégedve, mert nagy dolgot alkotott, meg­alkotta a magyar államot. Megalkotta, úgy lát­szik, igen kedvezőtlen körülmények közt, sok ellenségtől környezve, folytonos küzdelmek kö­­zepett. Megalkotta és ellátta mindazokkal az or­gánumokkal, melyek fentartásához szükségesek; azzal a nagy ellentálló erővel, mely a létért való küzdelemben támogatta. Csak egy nagy kérdés mered elénk: Megalkotta-e fejlődésre alkalmas­nak ? Megalkotta-e úgy, hogy a megváltozott vi­szonyok közt is meg tudjon élni ? Minthogy itt nem országgyűlési, vagy kortesbeszédet írunk, hanem az igazságot keres­sük, az egyenlő és biztató körülményeket egy­aránt kell figyelembe vennünk. Nagyon aggasztó körülmények merültek föl. Az első az: nem bírtunk még teljesen h­ozzá­­simulni az új viszonyokhoz, holott az egész or­ganikus világban az életrevalóságnak ez a fő­ismertető jele. Az az organizmus számíthat fön­­nmaradásra, a­mely alkalmazkodni tud a viszo­nyokhoz. Tudunk-e majd mink is ? Ez a mi lét­kérdésünk. Az állatnál az alkalmazkodás orga­nikus, öntudatlan. Mi az ész segítségével irá­nyozhatjuk az alkalmazkodást. Itt tehát fontos az iskola, de csak a jó, a szoros értelemben vett praktikus iskola. Aggasztó a közérzés hanyatlása, mely itt-­­ott mutatkozik. Nem tudunk úgy összetartani, mint annak előtte. Most is hangoztatjuk ugyan, hogy veszély idejében megint együtt le­szünk mind, csak elfelejtjük, hogy a veszélyek most nem jönnek villám és dörgés kíséretében és meglehet, akkor akarunk majd összetartani, mikor már késő lesz. Itt nem segít, vagy keveset segíthet az iskola, ez tisztán erkölcsi tényező. Baj az, hogy nem tudtuk egész országun­kat­ meghódítani. Nem vagyunk gyarmatosító nemzet, azaz nem tudtuk gyarmatainkat úgy magunkba olvasztani, hogy egészen egyesültek volna velünk. Ez annál különösebb, mert el van ismerve, hogy személyes tulajdonságaink igen­is hódítók, vonzók. Ebben nyilván része van a mi büszkeségünknek. Nagyon nagy becsben tartot­tuk magunkat, nagyon önérzetesek voltunk. Ez bizonyára meglévő erkölcsi erő bennünk, csak­hogy nem jó célra éltünk vele. Ez erényünk fé­nyének az árnyéka. Ezt minden pillanatban ja­vunkra fordíthatjuk, csak akarnunk kell. Még egy bajra gondolhatunk. A XIX. század második felében gyorsan ki kellett épí­tenünk egész államunkat. Meg kellett csinálni a kereteket halogatás nélkül. Ez­által kultúránk bizonyos részei potemkinszerű jelleget kaptak. Ez nem­ lett volna baj, mert nem is tehettünk másképp. Meg kellett szervezni­ az államot. De miután a keretek megvoltak, elfelejtettük, hogy csak a keretek vannak meg és eldicsekedtünk, hogy ime, megvan már minden, mint akármely más modern államnak. Hiúk és dicsekedők let­tünk és magunkkal nagyon megelégedettek. Port hintettünk a saját szemünkbe. Ez sok bajt okozott és okoz most is. De ezt talán szükséges gyermekbetegségnek tekinthetjük, melyen túl kell esnünk. Most­­ nézzük azokat a műveket, melyek kultúránk javára szólnak. A legfontosabb a XIX. századnak óriási szellemi föllendülése. Az a nép, mely így tudott fejlődni, mint mi a század első felében fejlőd­tünk, az úgy látszik, az értelmi és erkölcsi ener­gia oly kincseit rejtheti magában, melyek nem fogyhatnak ki egyhamar. Széchenyi, Deák, Eöt­vös, Kossuth, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai ezek a mi kultúránk pozitív mértékei. Ezeket a magyar lélek termette. Megjegyzendő pedig, hogy ezek nem állanak elszigetelve, ezek nem­ meteorok, melyek szabálytalanul keringtek egünkön, ezek egy természetes, folytonos, inten- BUDAPESTI HÍRLAP. (14. sz.) 1905. január 14. Esterházy János gróf nyilt levele Tiszához. Budapest, Jan. 13. Az Országos Magyar Szövetség elnöke. Esterházy János gróf, az egyre nagyobb hullá­mokat vető nemzetiségi mozgalmakra vonatko­zóan, a következő nyilt levéllel fordult Tisza lst­ván miniszterelnökhöz. Tisztelt barátom! Az utolsó napokban mind állhatatosabban tartja magát az a hír, hogy te a többséged fentartásának érdekében, kvázi kénytelen voltál a nemzetiségekkel bizonyos kérdésekben megegyezni, hogy támogatásukat biztosítsad a szabadelvű pártnak. Erre látszik rámutatni: 1. Az Indrc dr. vezetése alatt levő kolozs­vári oláh csoport keletkezése, mely az oláh akti­vista nemzetiségi párt ellen igyekezik ugyan szabadelvű párti alapon szervezni az oláh válasz­tókat, de bizonyos oláh nemzetiségi rezerváták és posztulátumok világos hangoztatása mellett. Ezzel a mozgalommal összefüggésben lát­szik lenni: a) A Janku-szoboralap kiadása a román közművelődési egyesületnek (mint a­mi kultu­rális szempontból a jövőre nézve, biztatásszámba mehet) ; b) A tény, hogy Hangra Huzamosabb időn át mint szabadelvű párti jelölt kombiná­cióba volt véve — a­nélkül, hogy múltja ellenére ez a kombináció határozott cáfolatban részesült volna (biztatás a jövőre nézve Mangrának és azoknak, kik Hangra politikai elismerésében mintegy garanciát látnak a jövőre). 2. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a nagyszebeni szász középponti bizottság Határo­zatának vissza nem utasítása, melyben a szász választóknak oly képviselőjelöltek ajánlatnak, a­kik a szabadelvű párt kötelékében küzdjenek az obst­rukció ellen, „ha oly intézkedések, melyek a szász, népet veszedelembe sodorják, a milyen a népoktatási javaslat, nem teszik lehetetlenné megmaradásukat a pártban.“ Szükségtelen mon­dani ugyebár, hogy ily „feltételes“ gyarapodása a pártnak magyar szempontból abszolúte káros­nak tekintendő ? 3. Az a tény, hogy megengedtetett a január 10-én Pap György és Lukács dr. által Nagysze­benire egybehívott oláh aktivista gyűlés, noha a Mihályi dr. és Vajda dr. urak által közzétett programnak több pontja egyenesen törvénybe ütközik. Ily program alapján gyülekezést tarthatni Magyarországon nem szabad, egy ily gyűlés megtartása egyértelmű a román nemzeti komitó feléledésével, Hieronymi feloszlató rendeletének hatályvesztésével. 4. Ugyanily elbírálás alá esik az a tény, hogy Újvidéken a szerbek és Turócszentmárton­ban a tótok is tarthattak hasonnemű gyűlést. E 3. és 4. pont alatt felhozott tények al­kalmasak azt dokumentálni, hogy Magyarorszá­gon ezentúl szabad lesz oly pártok alakítása, me­lyek az egységes magyar politikai nemzet fogal­mával ellenkeznek, mivel külön nemzetiségi alapon állanak. Kisebbrendűek ezekkel a tényekkel szem­ben azok, a különbe­ő igen aggályos tünetek, me­lyek la) és lb) alatt fel vannak sorolva. Ha ezeket a jelenségeket egybevetem az­zal a rendíthetetlen érzésemmel, melyet felőled táplálok, hogy tudniillik derék és becsületes magyar ember vagy, akkor arra a következte­tésre kell jutnom, hogy ama nagy feladatok tuda­tában, melyeknek megoldása reád vár — és a melyekhez többséget a mai körülmények között másként szerezni nem tudsz, tehát k kénytelenség­­ből megy bizonyos kompromisszumokba azzal a föltevéssel, hogy a­mennyiben te a hatalmon ma­radsz, fogsz utat és módot találni, hogy a ma­gyarság hegemóniája ne csorbuljon. He ki garantálja neked, hogy a hatalmon maradsz? — és ki fogja aztán kezelni tudni azokat, a­kikről azt véled, hogy egyszer fölszaba­dítva, mégis markodban fognak maradni . Ezért azt mondom, hogy ez az út veszedel­mes, sokkal veszedelmesebb, mint november ti­­zennyolcadika és a vele összefüggő dolgok és neked nem szabadna erre reátérni, hanem 1. kijelenteni, hogy a szabadelvű pártba

Next