Budapesti Hírlap, 1905. január (25. évfolyam, 1-31. szám)
1905-01-14 / 14. szám
„ Klánokka] kötött volna, de azt jogosult vádnak véljük mégis, hogy a miniszterelnök, nem lévén határozott és öntudatos nemzetiségi politikája, a nemzetiségi mozgalmakkal szemben a köteles ellenőrzést elmulasztotta, mikor megengedte, hogy Nagyszebenben a román nemzeti ,komité ismét feltámadjon, Újvidéken szerb, Turócszentmártonban pedig tót politikai pártvezetőségek alakulhassanak. Tíz évvel ezelőtt Hieronymi feloszlatta a román nemzeti komitét. Bánffy Dezső pedig kihágásnak minősítve, büntetéssel fenyegetett minden kísérletet, amely célba vette nemzetiségi alapon való politikai párt szervezését. E két rendelet nem hatalmi önkényen, hanem törvényen és pedig egyenesen a sokat emlegetett nemzetiségi törvényen alapult, amely kimondván, hogy ez állam polgárai felekezeti és anyanyelvi különbség nélkül egyetlen, egységes politikai magyar nemzetet alkotnak, a priori lehetetlenné tette, hogy ebben az országban nemzetiségi alapon politikai pártok alakulhassanak. E törvény nincs eltörölve s a Hieronymi és Bánffy-féle rendeletek, melyek e törvényben gyökereztek, nincsenek visszavonva, de azért az utolsó héten három politikai párt szervezkedett nemzetiségi alapon, három állandó végrehajtó bizottsággal, Tisza István miniszterelnöknek és belügyminiszternek legalább is nyilvánvaló vétkes gondatlanságából. Tiszának egyetlen tollvonásába került volna, egyszerű figyelmeztetésbe arra vonatkozóan, hogy a Hieronymi- és Bánffy-féle rendeletek érvényben vannak és ma a szövetkezett nemzetiségi pártok nem dörömbölnének bebocsátásért a magyar parlament kapuján. De neki előbb való volt a hazafias ellenzéki pártok ellen megindított irtó harc, mint a figyelmes őrállás az állambontó nemzetiségi törekvések ellen. Hogy a nemzetiségi pártok szervezkedésének és a különféle nemzetiségi komitó feltámasztásának közvetetlen romboló hatása mekkora lesz, arról ma még határozott ítéletet mondani lehetetlen. Az az egy azonban feltétlenül bizonyos, hogy a miniszterelnök kényelmű és rövidlátó nemzetiségi politikájának áldozatául esett mindaz, amit az élet természetes fejlődése az utolsó tíz év alatt a magyarság javára és a nemzetiségi törekvések kárára létrehozott. Evek nehéz munkájára lesz szüksége Tisza utódának, hogy a nemzetiségi politikai törekvések árját visszaszorítsa oda, ahol akkor állott, mikor Tisza az ország kormányzatát kezébe vette. Még súlyosabb, még terhelőül lesz ítéletünk, ha meggondoljuk, hogy Tisza mindezt igazán ok és belátható cél nélkül tette, űzve csupán politikai vérmérsékletének ama fátumától, amely meggyöngít és megkárosít mindent, ami becses és értékes birtoka volt a nemzeti életnek, elvesztették értéküket, viszont, új tényezők rendkívüli fontosságra tetek szert. A tudatlan közigazgatás ma tönkreteheti az országot, mert alkalma van oly dolgokba beavatkozni, melyek azelőtt nem is léteztek. Mennyi bajt okoz az országnak, hogy például az ipari közigazgatás oly kezdetleges és nem tudja, mire van szüksége az iparnak, úgy, hogy lépten-nyomon megolvasztja útjában! De ma is, az erkölcsi tényezők legalább is épp oly fontosak, mint az értelmiek. Mert az értelmi haladást siettetni lehet, sőt csinálni; de amely népnek erkölcsi ereje van megtámadva, ott hiába való minden tanulás, és eredménytelen minden külső beavatkozás. De akár szűkebb, akár tágabb értelmében vesszük a kultúrát, mi a megítélésének a mértéke? A népiskolába járás? A középiskolák? Az írni, olvasni tudók száma ? Az idevágó adatok így alárendelt értékűek. Ezekre az adatokra az adminisztrációnak van szüksége, hogy intézkedhessék. Különben csak óvatosan fölhasználandók. Mert hátha az iskolák rosszak? Hátha az emberek, kik megtanultak írni, olvasni, egyébként erkölcsileg züllöttek és értelmileg tehetetlenek ? A kultúrát csak műveiből ítélhetjük meg, abból, amit alkotott, véghez vitt. A magyar nép szellemével a legújabb korig nagyon meg lehetünk elégedve, mert nagy dolgot alkotott, megalkotta a magyar államot. Megalkotta, úgy látszik, igen kedvezőtlen körülmények közt, sok ellenségtől környezve, folytonos küzdelmek közepett. Megalkotta és ellátta mindazokkal az orgánumokkal, melyek fentartásához szükségesek; azzal a nagy ellentálló erővel, mely a létért való küzdelemben támogatta. Csak egy nagy kérdés mered elénk: Megalkotta-e fejlődésre alkalmasnak ? Megalkotta-e úgy, hogy a megváltozott viszonyok közt is meg tudjon élni ? Minthogy itt nem országgyűlési, vagy kortesbeszédet írunk, hanem az igazságot keressük, az egyenlő és biztató körülményeket egyaránt kell figyelembe vennünk. Nagyon aggasztó körülmények merültek föl. Az első az: nem bírtunk még teljesen hozzásimulni az új viszonyokhoz, holott az egész organikus világban az életrevalóságnak ez a főismertető jele. Az az organizmus számíthat fönnmaradásra, amely alkalmazkodni tud a viszonyokhoz. Tudunk-e majd mink is ? Ez a mi létkérdésünk. Az állatnál az alkalmazkodás organikus, öntudatlan. Mi az ész segítségével irányozhatjuk az alkalmazkodást. Itt tehát fontos az iskola, de csak a jó, a szoros értelemben vett praktikus iskola. Aggasztó a közérzés hanyatlása, mely itt-ott mutatkozik. Nem tudunk úgy összetartani, mint annak előtte. Most is hangoztatjuk ugyan, hogy veszély idejében megint együtt leszünk mind, csak elfelejtjük, hogy a veszélyek most nem jönnek villám és dörgés kíséretében és meglehet, akkor akarunk majd összetartani, mikor már késő lesz. Itt nem segít, vagy keveset segíthet az iskola, ez tisztán erkölcsi tényező. Baj az, hogy nem tudtuk egész országunkat meghódítani. Nem vagyunk gyarmatosító nemzet, azaz nem tudtuk gyarmatainkat úgy magunkba olvasztani, hogy egészen egyesültek volna velünk. Ez annál különösebb, mert el van ismerve, hogy személyes tulajdonságaink igenis hódítók, vonzók. Ebben nyilván része van a mi büszkeségünknek. Nagyon nagy becsben tartottuk magunkat, nagyon önérzetesek voltunk. Ez bizonyára meglévő erkölcsi erő bennünk, csakhogy nem jó célra éltünk vele. Ez erényünk fényének az árnyéka. Ezt minden pillanatban javunkra fordíthatjuk, csak akarnunk kell. Még egy bajra gondolhatunk. A XIX. század második felében gyorsan ki kellett építenünk egész államunkat. Meg kellett csinálni a kereteket halogatás nélkül. Ezáltal kultúránk bizonyos részei potemkinszerű jelleget kaptak. Ez nem lett volna baj, mert nem is tehettünk másképp. Meg kellett szervezni az államot. De miután a keretek megvoltak, elfelejtettük, hogy csak a keretek vannak meg és eldicsekedtünk, hogy ime, megvan már minden, mint akármely más modern államnak. Hiúk és dicsekedők lettünk és magunkkal nagyon megelégedettek. Port hintettünk a saját szemünkbe. Ez sok bajt okozott és okoz most is. De ezt talán szükséges gyermekbetegségnek tekinthetjük, melyen túl kell esnünk. Most nézzük azokat a műveket, melyek kultúránk javára szólnak. A legfontosabb a XIX. századnak óriási szellemi föllendülése. Az a nép, mely így tudott fejlődni, mint mi a század első felében fejlődtünk, az úgy látszik, az értelmi és erkölcsi energia oly kincseit rejtheti magában, melyek nem fogyhatnak ki egyhamar. Széchenyi, Deák, Eötvös, Kossuth, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai ezek a mi kultúránk pozitív mértékei. Ezeket a magyar lélek termette. Megjegyzendő pedig, hogy ezek nem állanak elszigetelve, ezek nem meteorok, melyek szabálytalanul keringtek egünkön, ezek egy természetes, folytonos, inten- BUDAPESTI HÍRLAP. (14. sz.) 1905. január 14. Esterházy János gróf nyilt levele Tiszához. Budapest, Jan. 13. Az Országos Magyar Szövetség elnöke. Esterházy János gróf, az egyre nagyobb hullámokat vető nemzetiségi mozgalmakra vonatkozóan, a következő nyilt levéllel fordult Tisza lstván miniszterelnökhöz. Tisztelt barátom! Az utolsó napokban mind állhatatosabban tartja magát az a hír, hogy te a többséged fentartásának érdekében, kvázi kénytelen voltál a nemzetiségekkel bizonyos kérdésekben megegyezni, hogy támogatásukat biztosítsad a szabadelvű pártnak. Erre látszik rámutatni: 1. Az Indrc dr. vezetése alatt levő kolozsvári oláh csoport keletkezése, mely az oláh aktivista nemzetiségi párt ellen igyekezik ugyan szabadelvű párti alapon szervezni az oláh választókat, de bizonyos oláh nemzetiségi rezerváták és posztulátumok világos hangoztatása mellett. Ezzel a mozgalommal összefüggésben látszik lenni: a) A Janku-szoboralap kiadása a román közművelődési egyesületnek (mint ami kulturális szempontból a jövőre nézve, biztatásszámba mehet) ; b) A tény, hogy Hangra Huzamosabb időn át mint szabadelvű párti jelölt kombinációba volt véve — anélkül, hogy múltja ellenére ez a kombináció határozott cáfolatban részesült volna (biztatás a jövőre nézve Mangrának és azoknak, kik Hangra politikai elismerésében mintegy garanciát látnak a jövőre). 2. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a nagyszebeni szász középponti bizottság Határozatának vissza nem utasítása, melyben a szász választóknak oly képviselőjelöltek ajánlatnak, akik a szabadelvű párt kötelékében küzdjenek az obstrukció ellen, „ha oly intézkedések, melyek a szász, népet veszedelembe sodorják, a milyen a népoktatási javaslat, nem teszik lehetetlenné megmaradásukat a pártban.“ Szükségtelen mondani ugyebár, hogy ily „feltételes“ gyarapodása a pártnak magyar szempontból abszolúte károsnak tekintendő ? 3. Az a tény, hogy megengedtetett a január 10-én Pap György és Lukács dr. által Nagyszebenire egybehívott oláh aktivista gyűlés, noha a Mihályi dr. és Vajda dr. urak által közzétett programnak több pontja egyenesen törvénybe ütközik. Ily program alapján gyülekezést tarthatni Magyarországon nem szabad, egy ily gyűlés megtartása egyértelmű a román nemzeti komitó feléledésével, Hieronymi feloszlató rendeletének hatályvesztésével. 4. Ugyanily elbírálás alá esik az a tény, hogy Újvidéken a szerbek és Turócszentmártonban a tótok is tarthattak hasonnemű gyűlést. E 3. és 4. pont alatt felhozott tények alkalmasak azt dokumentálni, hogy Magyarországon ezentúl szabad lesz oly pártok alakítása, melyek az egységes magyar politikai nemzet fogalmával ellenkeznek, mivel külön nemzetiségi alapon állanak. Kisebbrendűek ezekkel a tényekkel szemben azok, a különbeő igen aggályos tünetek, melyek la) és lb) alatt fel vannak sorolva. Ha ezeket a jelenségeket egybevetem azzal a rendíthetetlen érzésemmel, melyet felőled táplálok, hogy tudniillik derék és becsületes magyar ember vagy, akkor arra a következtetésre kell jutnom, hogy ama nagy feladatok tudatában, melyeknek megoldása reád vár — és a melyekhez többséget a mai körülmények között másként szerezni nem tudsz, tehát k kénytelenségből megy bizonyos kompromisszumokba azzal a föltevéssel, hogy amennyiben te a hatalmon maradsz, fogsz utat és módot találni, hogy a magyarság hegemóniája ne csorbuljon. He ki garantálja neked, hogy a hatalmon maradsz? — és ki fogja aztán kezelni tudni azokat, akikről azt véled, hogy egyszer fölszabadítva, mégis markodban fognak maradni . Ezért azt mondom, hogy ez az út veszedelmes, sokkal veszedelmesebb, mint november tizennyolcadika és a vele összefüggő dolgok és neked nem szabadna erre reátérni, hanem 1. kijelenteni, hogy a szabadelvű pártba