Budapesti Hírlap, 1905. január (25. évfolyam, 1-31. szám)

1905-01-28 / 28. szám

1905. január 28. BUDAPESTI HÍRLAP. (28. sz.) a mely a tagokra jogokat ruház és kötelességeket ró, vagy a mely a tagok körén kivül a társadalomra is ki­­­ható célok elérésére irányul, — az egyesületek felügye­­­letére vonatkozó miniszteri körrend­eletek rendelkezései alkalmazandók. Csak röviden megjegyezve tehát azt, hogy a ke­rületi elöljáróságok az egyesületi ügyekben, tehát föl­­­téve, hogy az asztaltársaságok egyesületi felügyelet­e alá kerülnének, ebben az ügyben is, semmiféle önálló­­hatáskörrel nem bírnak, térjünk át az asztaltársaságok mivoltának a kérdésére. Az asztaltársaság rendesen 50—100 tag társas alakulata. Működésének helye többnyire valamelyik kis korcsma, célja összejövetelek, esték rendezése, e mellett a tagok közt a takarékosság szellemének ápo­lása, esetleg a tagért kisebb hitelszükségletének kielé­gítése a tag, vagy tagtársainak betéteiből, végül néha az utóbb említett céloknak csak egyike. A társaság többnyire csak ideiglenesen alakul. Működése egy évig tart, a­melynek lejártával a társaság feloszlik; ha a tagoknak heti befizetéseikből bizonyos megtakarított pénzük van, azt kiadják, a támadt tőkejövedelmet néha jótékony célra fordítják,­­ aztán újból megalakulnak egy évre. Alapszabályaik nincsenek. Az a barátságos megállapodás, vagy házirend, a­melyen a befizetés ala­pul, nem kötelesség, mert ha az asztaltársaság tagja egyszerre csak abbahgyja a szolgáltatást, semmiféle módon nem kötelezhető arra, hogy a befizetést foly­tassa, hanem kilépettnek tekintetik és a befizetett pén­zét visszakapja. A kölcsönözésnél, vagyis ha az asztal­­társaság tagja a befizetett pénzét visszakéri, nincs sem­miféle más joga neki, mint az átadott pénzének a visz­­szakapásához, — ha pedig a kölcsön a befizetett ösz­­szegnél nagyobb, akkor egy, vagy több tagtársnak k­ü­­­lön-külön adósává válik. Világos, hogy az az asztaltársaság, a­melyiknek az itt vázolt alakja és működési köre van, — már pe­dig ritka kivétel az, a melyik nem ilyen, — tagjaira jogokat és kötelességedet meg nem állapit, szervezet­tel nem bir, az néhány ember társas érintkezésének te­kintendő, de egyesületnek semmi esetre sem, — kivé­­vék­ mégis, ha jótékonysággal is foglalkozik, mert ez esetiben „a tagok körén kívül, a társadalomra is ki­ható célok elérésére irányul“. Kétségtelen, hogy a miniszteri rendeletnek ez az intézkedése célszerűtlen, újításra, illetve megvál­toztatásra szorul. De erről egyelőre nem beszélek, mert most csak az a célom, hogy kimutassam, vál­jon az érvényben lévő jogforrások alapján meg­maradhatnak-e az asztaltársaságok szervezetlenül, eddigi működési módjuk és körük mellett. Az eddi­giekből már látható, hogy egyesületté nem kell ala­­kulniok. Szövetkezetté azonban még kevésbbé, mert a kereskedelmi törvény 223. szakasza szerint szövet­kezet az az előlegezés­, vagy hitelegyesület, a­mely tagjai hitelének előmozdítására közös üzletkezelés mellett, illetőleg kölcsönösszeg alapján alakul. A szövetkezet tehát kétségtelenül üzlet, vagy legalább állandó, gazdálkodási forma,­­ a­mit az asztaltársa­ságokról állítani nevetséges. Helyesen mondja egy belügyminiszteri­­ rendelet, hogy a­mennyiben . . . az asztaltársaság baráti körben, komolyabb cél nél­kül, többnyire ideiglenesen alakul, . . . itt oly tisz­tán magánjellegű baráti alakulatról van szó, mely­nek működése általános forgalmi szempontból azt a baráti kört, a­mely létesítette, egyáltalán nem lépi túl, ezen körön kívül semmiféle hatással, vagy vonatkozással, mem­bir, a­melynek egész létezése az azt alapí­tó tagok baráti összeköttetésén alapszik és ez azt létesített baráti körön belül is csak bizonyos, jogilag azonban,­ egyáltalán nem kötelező, kölcsönös barátságos megállapodások szerint igazodik, „s így az ezen alakulatok körében előforduló — takarék­­,és kölcsönügyletek — kereskedelmi jogi szempontok alá egyáltalán nem esnek.“ Határozottan mondhatjuk tehát, hogy az itt vázolt asztaltársaságok, a jótékonyságot gyakorlók kivételével nyugodtak lehetnek a­felől, hogy az érvényben lévő jogforrások alapján őket sem egye­sületté, sem szövetkezetté átalakíttatni nem lehet. A már többször említett kivételt helytelennek kell tartanunk azért, mert ha a jótékony asztaltársa­ság egyesületté alakul, ak­kor a fölötte érvényesülő ha­tósági felügyelet annak megakadályozásá­ra van hi­vatva, hogy az egyesület ne működjék az állam, vagy a tagok magánérdekei ellen. A jótékonyság térin való visszaélés azonban a kettő közül akármelyik szempont­ból látszik veszélyesnek, a veszély az asztaltársaságok­nál olyan csekély, hogy annak a megelőzésére törekedni nem lehet helyes. Ennek az ellenőrzésnek ugyanis, mint minden közigazgatási teendőnek az alapja, csakis közérdek lehet, ez teszi csak megokolttá, hogy többek bizonyos törvényellenes cselekvéseit, a­melyeket a bírósági igazgatás volna hivatva megtorolni, a köz­­igazgatás már terv, szándék alakjában megkeresi, föl­kutatja és megakadályozza. Föltétlenül úgy az állam érdekének, mint a polgárok magánérdekének bizonyos súlya kell hogy legyen ahhoz, hogy az az érdek köz­érdeknek tekintessék, az asztaltársaságok jótékonyko­dása azonban oly kis jelentőségű, hogy annak ellenőr­zésére közigazgatási teendőket pazarolni, közérdek nem lehet. Talán helyes volna az asztaltársaságok ügyét úgy, illetve a most hangoztatott elvhez képest rendezni azzal, hogy megállapíttassék számokkal: „ha az asztal­­társaság tagjainak száma a 100-at meghaladja, ha a takarékbetétek összege a 10.000 koronát meghaladja, — továbbá, ha a társaság, körén kívül, terhelő jogügy­leteket Üzletszerűen köt, ha a tagok írásbeli nyilatko­zat alapján lépnek be a társaságba, stb., akkor az asz­taltársaságnak egyesületté, vagy szövetkezetté kell alakulnia. Hy irányú reformot­, ha más nem, legalább az kíván, hogy az asztaltársaságok, de maguk a ható­ságok is könnyebben és határozottabban megérthetnék és érvényesíthetnék a miniszteri rendeletet, s a mosta­nihoz hasonló általános zavar, következetlenség, a­mi a­z asztaltársaságok társas alakulatának elbírálásánál tapasztalható, elő nem fordulna. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Csokonai Vitéz Mihály: Italdia évszázados fordulóján, 1905 január. 28. Ez évben ünnepet ül Németország; iro­dalmi és művészi élete úgyszólván egészen Schil­ler jegyében áll, de a nép és szabadság költőjének emlékezetét a nemzet is hálás kegyelettel eleve­níti föl s a merre a német nyelvet beszélik, min­denhol szólni fog az ének róla. 1805-ben halt meg Schiller, ezért e világra szóló ünneplés. És 1805-ben halt meg Csokonai Vitéz Mihály is; ünnep fénye nem köszönti, zengő szózat halvá­nyuló emlékét nem újítja meg; tegyünk hát leg­alább mi, krónikásai a napoknak s az évszázadok­nak, úgy mint Arany János halálos magányában eltöltött nevenapján, gyújtsunk kis mécsest e lángszellemnek, ki jött és eltűnnék ... Jött várat­lanul, föltűnvén a debreceni kollégium parókás, pedáns, spanyol csizmába szorított poéziséből lelke frisseségével, képzelete üde, teljes színeivel, hangja merész közvetetlenségével. És eltűnt meg­történ, halálos kórtól és nyomasztó szegénység­től gyötörve, maga üdvözölvén a megváltó halált, mely kimenti az ínség, a fázás, a közöny csontos karjaiból. Csokonai nagysága előttünk akként jelenik meg, mint a tihanyi kettős torony, melynek riadó leányát megénekelte. Hatalmas, tömör, mégis graciózus épület maga a templom is, de messze elláthatóvá, a mi gyönyörű tengerünk legszebb látományává ez a kettős torony teszi. E kettős to­rony Csokonai élete és költészetének magyar volta mellett is egyetemes, világirodalmi értéke. Világirodalomról az ő korában még nem is be­széltek ; Göthe kezdte élete végén áttekinteni az emberiség szellemi alkotásainak együ­ttességét ezen a néven. De Csokonai, egy sok tekintetben hátramaradott, szegényebb kultúrájú nép gyer­meke, maga szinte-szemre bárdolatlan, féket nem ismerő, világirodalmi műveltséget szerzett a vi­lágirodalom fogalmának megszületése előtt és pá­ratlanul fényes műveltségét, hatni engedte ere­deti, gyökeres és mindenek fölött nemzeti zseni­jére. Élete pedig az igazi, jellemző költői cur­riculum vitae minden tévelygésével, kínjaival, szerelmi csalódásával és­ testi sorvadásával, föl­lengő reménykedésével és kora halálával. Mint nehéz köd borongott, fölötte sokáig a legenda, mely a poétákat ritkán szokta arany koszorúval övezni; többet beszéltek korhelységéről, mint ta­­nultságáról; szívesebben emlegették dacos fe­­gyelmetlenségét, mint elméje bámulatos fegyel­mezettségét; tovább időztek a professzor vidám mulatozásainál, melyekbe növendékeit is bevonta, mint lelkes és gyönyörű tanításainál, melyek ih­letett órákban boldoggá tették hallgatóit. De a kutatók lelkiismeretes fáradozása eloszlatta e sűrű, fojtó ködöt és ma világosan látjuk a költő nyájas, derült természetét, isteni humorát, gyen­géd érzékenységét, háládatosságtól kicsorduló ne­mes szívét. Balassi Bálinttól Csokonai Mihályig a ma­gyar lila termése alig több a semminél. De hol van Balassi is Csokonai alatt ? Egy-két dala még megragad bennünket, a többi­­b irodalomtörté­neti érdekességnél alig tarthat számot egyébre. Csokonai Lilla­ dalai gyöngyei a tiszta lírának, s ha végig olvassuk e szerelemre sóvár és szerelem­től ittas dalokat, ugyanaz a tűz csap felénk so­raikból, mint Petőfi dalaitól. De neki ez érzés boldogító voltát ízlelnie sohasem adatott meg. Lilla másé lett, de ő örökre Lilláé maradt: És tán te, szép szemenmliga! Úgy élsz, hogy életed virága Virít, mig én halok. Adná az ég! Azon örülnék, Könnyemnek azzal eltörölnék a Felét az angyalok. Utolsó elfogyó lélekzetéig remélt , te tar­totta benne az életet. A Lilla-dalok sorozatának végén aztán gyönyörű, megindító dalban búcsú­zott el Lillától, a reménytől, az élettől: Kékem már a rét hímetlen, A mező kisült, A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák, Tarka képzetek, Kedv! Remények! Lillák! Isten veletek! •* Csokonait sorsa a Dunántúlra vitte, So­mogy vármegyébe. Akkor a nagy és bő term­é­­kenységü vármegye még csak kezdetén volt a kul­­turának és egyetlen valamirevaló iskolája a csurgói kálomista gimnázium volt. A megye székhelyén, Kaposvárott, 1812-ben, hét évvel Csokonai halála után nyílt meg a nagyosztályu gimnázium. A középnemesség, mely akkor is erős volt Somogyban, mint most, híven ragaszkodott az ősi hagyományokhoz, a dombos vidék termő­földjéhez, a vármegye évezredes intézményéhez; e konzervatív­­ szellem bizony sok parlagiságga­l járt s ennek természetes nyoma ott ragadt a tár­­salkodás stílusában is. De gyökeres eredetiség, nyugodt és biztos humor s a másfa­jtájunk­ ko­mikus vonásai iránt való érzék épp oly jellemzők voltak a somogyi földesurra, mint bárdolatlan, néha trágár beszédmódja. Csokonai fogékony lelkében talán nem ter­mészettől, hanem a debreceni kollégium diákon perpatvaraiból és földhöz ragadt szegénységéből maradt egy-egy húr, mely élénken reagált a so­mogyi tónusra. Így született a legkitűnőbb ma­gyar komikai eposz, a Dorottya, Enyelgő Grá­ciák, vidám Múzsák ihletése, melybe azonban be­leszól a szakácsnő durva kacagása, a­ki észreveszi, hogy „piszkos a mente, Nánika a szerccel Össze­vissza kente“­. Mily sokoldalú és gazdag volt ez a költő, hogy lantján ennyi hang szólalt meg egyazon tisztasággal. S mily szerencsétlen volt mégis nö­vekedő önérzetével és fogyó erejével, tehetsége tudatában s mindössze néhány jó emberétől is­merve. Egyszerre készült művei kiadására és ha­lálára. Utolsó nagyszabású műve A Telek­ halha­tatlansága, méltó volna a világ legnagyobb filo­zófusainak tollára s elméjére; s vaj­­on belőle, ki­­virágzott-e magának a költőnek halhatatlansága ? Meg tett­e-e nemzete minden kötelességét­ a­ korán elhunyt iránt ? Mindmagunkat károsítjuk meg, ha anagy sem szertelenül gazdag kincses házából irodalmunknak az ily becses gyöngyöt félrevet­jük. S halála ünnepének épp oly megragadónak, nagyszerűnek kellene lennie, mint más boldo­gabb népek kegyeletes ünnepeinek. Ezt várta sor­sától, nemzetétől, ha már egyebet, élő javakat tőle nem nyerhetett. S még erről is kétségbe kel­lett esnie, mikor küzködő pesszimizmusával énekelte: De ha el kell múlnom, mi szükség volt élni ! Egy elveszendőnek miért kell remélni? Azért, hogy ezer bú, baj, betegség között. Mint egy számkivetett és mint egy üldözött Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé. Egy méltóbb országba, s még­se menjek belé ? Legyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet? Reméljek, de ez is gyötörjön engemet! " (Vígszínház.) Abból a stílusból, melybe «­ a színi oly szánandó alapossággal dolgozta be magát’, ma este ismét kaptunk egy mutatványt, ezúttal *­ Paradicsom tűmmel, Hennequin és Bilhaud­inak gyá­í­rából. Minél elmésebb és mulatta több az ilyen darab­e annál veszedelmesebb a mérge s annál kettenneki«U­»' 33

Next