Budapesti Hírlap, 1905. július (25. évfolyam, 179-209. szám)

1905-07-14 / 192. szám

10 BUDAPESTI HÍRLAP. (192. sz.) 1905. július 14. ben a löld egyre fölebb hágott a nyugati égboltozat ! Vehetem önt feleségül. Meggyőződtem ugyanis, hogy tán. A holdszivárvány hosszabb ideig tündökölt, míg a világon minden bajnak a házasság az oka. Csak , a legényember lehet igazán boldog. Esküszöm azon­végre elenyészett.­­ (A főváros látóképei amerikai mú­zeumban.) A st.-louisi világkiállítás kormánybiz­tosa a magyar kiállítás üres falfelületeit Budapest székesfőváros szebb pontjairól fölvett nagyobb fény­képekkel óhajtotta diszittetni, hogy a külföld figyelme ily módon is szép fővárosunkra legyen terelve. A ké­pek elkészítésével Szögyény kormánybiztos megke­reste Erdélyi udvari fényképészt, a­ki eleget tett a fölhívásnak s a kiállítás céljaira nagyméretű felvéte­leket készített Budapest legszebb pontjairól. A képek feltűnést keltettek a st.-louisi kiállításon, úgy hogy a csikágói Municipal Múzeum igazgatója, a­ki a képeket ott látta, valamennyit megrendelte múzeuma szá­mára Erdélyinél, a­ki az erre vonatkozó hivatalos át­iratot ma kapta meg Amerikából.­­ (Braun Márkus jelentése.) Newyorkból jelentik nekünk: Braun Márkus, az Egyesült­ Álla­mok kivándorlási biztosa, Oysterbayba, Roosevelt nyaraló helyére érkezett, hogy a köztársaság elnöké­nek jelentést tegyen Magyarországon tett tapaszta­latairól. Braun azt állítja ebben a jelentésében, hogy magyar államhivatalnokok bűnös közreműködésével számos gonosztevő és hülye ember vándorol ki Ame­rikába, sőt sokszor kinyitják a börtönök kapuit, hogy a legveszedelmesebb fegyenceket Amerikába szöktes­sék. A­míg a mostani bevándorlási törvény érvény­ben lesz, bajos lesz ezeket a visszaéléseket megaka­dályozni. Braun e bajok orvoslására azt ajánlja, hogy minden bevándorló partraszállásánál útlevelet mu­tasson elő, a­mely felvilágosítást ad származásáról, erkölcsi viselkedéséről és kivándorlásának okáról. Braun jelentésének további részében a magyarországi hatóságokkal való összekoccanásáról beszél és erre vonatkozólag azt mondja, hogy rendőrügynökök meg­érkezésének napjától fogva kémek módjára vették kö­rül s minden lehetőt elkövettek, hogy munkáját meg­zavarják, úgy, hogy kénytelen volt a rendőrügynökö­ket, a­kik ennyire megfeledkeztek magukról, általa fölállított emberekkel megfigyeltetni, azaz ellenkém­kedést szervezni. A Hungarian Republican Klub Braun tiszteletére megérkezésének napján ebédet adott, a­melyen Braun beszédet mondott, a­melyben a budapesti rendőrségnek ellene tett vádját hazug­ságnak nyilvánította és azt mondta, hogy az elnök­höz intézett jelentésében semmi becsmérlőt sem mon­dott a magyarországi kivándorlás karakteréről, ha­nem csak azt javasolta, hogy a kivándorlás dolgában bizonyos megszorító intézkedéseket tegyenek. Braun legközelebb hivatalos misszióban Kínába utazik.­­ (A honvédmenedékházból.) A honvédme­­nedékházban a tagok közül az év első felében meg­halt három tizedes és kilenc közvitéz. Az elhaltak között a legidősebb 87, a legfiatalabb 72 éves volt. Ezek helyébe fölvettek­­ főhadnagyot, 2 hadnagyot, 2 őrmestert, 3 tizedest és 4 közvitézt. A menedékház mostani állománya 14 tiszt, 24 őrmester, 42 tizedes és 70 közharcos. Ezek közül a legidősebb 90 éves, Lempiczky Miklós tizedes. Korra nézve 90, 88 és 86 éves tagja egy-eg­y van a menedékháznak, 85 éves négy, 84 éves három, 83 éves kettő, 82 éves tíz, 81 éves nyolc, 80 éves tizennégy, 79 éves huszonegy, 78 éves tizenhat, 77 éves huszonkettő, 76 éves huszon­kettő, 75 éves tizenhárom, 74 éves négy, 73 éves há­rom és 72 éves öt. A lefolyt félévben a honvédelmi minisztériumból Szilli-Dap Béla altábornagy, Kepes Gyula dr. vezértörzsorvos, Pamuska László mű­szaki őrnagy és Breuer Zsigmond hadbiztos többször általános szemlét tartottak a menedékházban, s a vezetőségnek működéséért elismerésüket fejezték ki. A menedékház parancsnoka, Szent-Imrey Kálmán még mindig beteg s a menedékház ügyeit Dobó Béla honvédelmi miniszteri számellenőr vezeti.­­ (A Szahara császárnéja.) Ismeretes már világszerte Lebaudy-nak, a fiatal párisi milliomosnak az a furcsa terve, hogy be akarja telepíteni a sza­­harai sivatagot, a melynek majd ő lesz császára. Lebaudy annak idején császárnéról is gondoskodott: De Dion kisasszony, varieté-énekesnőt szemelte ki erre a hivatásra. Házasság helyett örök hűséget ígért a csinos leánynak. Az örök hűség három esztendeig tartott. Ez alatt az idő alatt az énekesnő keresztül­­kasul utazta Európát Lebaudyval, a­ki végül is egy szép összeg pénzzel elintézte a maga részéről az örök hűség kérdését. Az énekesnő pedig most visszatér a színpadra és Lebaudyval lejátszódott regényét ala­posan kihasználja reklám­célra. Most Bécsben van, a­hol egy újságírónak a következőket beszélte el Le­baudy Jakabról: — Jakabbal 1902 szeptemberében ismerkedtem meg Aix-lex-Bains-ben. Első látogatása alkalmával így szólt hozzám: — El vagyok ragadtatva, kisaszony, de nem bán kisasszony, hogy sohasem fogom önt elhagyni. Tudja ön, hogy kik a Lebaudyak? Nem tudja, tehát megmondom. A Lebaudyak a világ leggazdagabb cu­korgyártói és én az ő ivadékuk vagyok. Az apám már nem él, de az anyám igen, Parisban lakik és tö­mérdek milliója van. Ön az én hivatásomra kiváncsi talán? Nincs semmi hivatásom, de valami benső hang azt súgja, hogy a világ még egyszer beszélni fog rólam. Négy hónapon át — így folytatta az énekesnő — beutaztuk jóformán az egész világot, Lebaudy szórta a pénzt, de egyszerre igen sajátszerű magavi­seletet kezdett tanúsítani, a­míg aztán egy szép na­pon tudomásomra hozta, hogy neki okmányai vannak, a­melyek azt bizonyítják, hogy a Szahara a Lebau­­­dyaké, így ő császára a Szaharának, a­melyet be fog telepíteni. — Örvendj, gyermekem, igy szólt hozzám Le­baudy, — te lesz a Szahara császárn­éje. Mi nem va­gyunk ugyan megesküdve, de ez nem baj, mert én a Szaharában új törvényt csinálok, a­melynek egyik paragrafusa ez lesz. Férfi és nő csak akkor léphet­nek házasságra, ha próbaidőképpen egymás megisme­rése céljából három esztendeig már együtt éltek. Én egyébként még sok más reformra is készülök. A sze­rencse és a boldogság országát akarom megalapítani, a­melyben soha sem áldozik le a szerencse napja. Örvendj, ennek az országnak te leszel a császárnéja. — Én nem örültem ennek a tüneményes ígé­retnek, folytatta az énekesnő. Jakab e naptól kezdve soha sem beszélt velem terveiről. Tömérdek levelet ka­pott mindenfelől. Ha kérdeztem, mindig így szólt: — Nekem megvan a magam célja. — De egy császár, a­ki monoklit visel, mégis nehezen érthető — mondottam én neki, mire mindig dühbe jött. Utazásunk közben, egy félévi kóborlás után, egyszer csak Lebaudy, a­ki mindig készült terve keresztülvitelére, Tuniszban százötven tevét vásárolt, fölfogadott nyolcvan arab embert, aztán ezekkel, mint kísérettel, bevonult a szaharai siva­tagba. Én kértem, hogy ne vigyen magával, mire ő így felelt: — Meg kell magadat mutatni a népnek. — A népet már látom itt is, feleltem a százöt­ven tevére és a nyolcvan arabusra mutatva. Lebaudy e szavakra dühbe jött, de sok kérésemre végül meg­engedte, hogy a­míg ő oda lesz, én Marseilleben tölt­­sem az időt. A­mikor ismét találkoztunk, így szólt: — Minden jól ment, nemsokára proklamálta­­tom­ magamat. Az orosz hadseregtől várok segítséget. Az elégedetlen orosz katonák és matrózok mindnyá­jan készek követni a szép Szaharába. Már az őszre megkezdődik a dolog. — És Lebaudy ekkoriban mindig törvényköny­veken dolgozott. A városokban brosúrákat osztogatott, így Triesztben is. Az egyik brosúrában a többi közt ezt mondja: „A­mikor egy zseni megjelenik a vilá­gon, az összes bolondok szövetkeznek ellene." A má­sik brosúrában fölszólítja a fiatalembereket, hogy telepedjenek le a Szaharában, a­hol nincsenek bilin­csek, nem kell házasodni. — Lebaudy, így fejezte be elbeszélését az éne­kesnő, most Páduában van, de terveiből aligha lesz valami, mert pénze már nagyon fogy. Mi elváltunk egymástól, de ő még most is riogat nekem.­­ (Napiparancs a tisztek ellen.) Egy ber­lini lap közli a libaui hadikikötő parancsnokának egyik napiparancsát, a­mely szomorú világot vet az orosz haditengerészet fegyelmének züllésére s a mely­nek éle különösen a tisztek ellen irányul. A napipa­rancs így szól: Parancsaim ellenére most is gyakran megtör­ténik, hogy a katonák engedelem nélkül csavarognak az teákon, teh­át önhatalmukból távoztak helyükről. Kérdésemre mindig azt felelik: „Azért nincsen írott engedélyem, mert csak a túlsó oldalon lévő üzletbe megyek." Ebből könnyen lehet következtetni arra, hogy a század­parancsnokok, az alosztályok parancs­nokai, az inspekciósok, a tisztek és altisztek és az al­osztályok ügyeletesei hogyan teljesítik kötelességüket. Ha a közelbe kieresztik őket írott engedelem nélkül, miért ne lehetne az a közel messze is s miért ne csa­varognának el, hogy leigyák magukat és verekedje­nek? Minek kellenek a tisztek és az altisztek, ha mindenkit szabadjára hagyunk? Ma is találkoztam két matrózzal az utcán. Az egyik más hajónak a sip­káját viselte, a másik a hóna alatt vitte a nadrágját. Ezek is csak a közeli boltokban igyekeztek s mikor ■megparancsoltam nekik, hogy kövessenek, az egyik befutott az erdőbe. Parancsnoka, kinek szabadságért való kérését megtagadtam, ma megismételte kérését. Meg kellett tiltanom neki, hogy még egyszer hozzám jöjjön ebben a dologban. A hadseregtől a tengeré­szeihez áthelyezett tisztek nem akarják elhinni, hogy csak a legnagyobb kényszernek engedve, fogadjuk be őket, kik feljebbvalóiktól hozott ajánlásukra teljesen érdemetlenek. Véleményem szerint jobb lenne, ha a tengerészetnél egyáltalán nem lennének tisztek, minthogy pusztán a létszám betöltése végett s azért, hogy fizethessenek nekik s előjogokat adjanak, olyan tiszteket hoznak, a­kik gyermekeinknél, a matrózok­nál helytelen magatartásuknál fogva csak nemleges eredményt tudna­k elérni. Meghagyom a század- és osztályparancsnokoknak, hogy ne kérjenek tőlem sza­badságot mindaddig, míg javulásukat a legénység­­képzettségén, észre nem veszem. Követelem, hogy­ minden megrovás és megjegyzés, a­mit a századpa­rancsnokok feljebbvalóiktól kapnak, velem közöltes­sék s figyelmeztetem őket arra, hogy három megintés elegendő a szolgálatból való elbocsátáshoz. Képzelem, hogyan teljesíthetik a tizedik század alantas­­katonái parancsnokuknak, Kobilinszkij százados parancsait, ha egy matróz az én parancsaimnak is merészkedik ellenszegülni. Az erdőbe szökött matrózt csak fe­gyelmi büntetés illeti, mert nem ő az igazi bűnös, ha­nem a századparancsnok.­­ (Nagy idők tanúja.) Schönwiesner Károly negyvennyolcas honvédfőhadnagy, nyugalmazott ta­tai uradalmi főmérnök július 12-én nyolcvanegy éves korában meghalt Tatatóvárosban.­­ (A kivándorlók milliói.) A Bécsben szé­kelő amerikai főkonzul a minap kimutatást készített arról a rengeteg pénzről, melyet a kivándorlottak a lefolyt három évben Ausztriába és Magyarországba küldöttek. E szerint 1902-ben 34 millió, 1903-ban 37 millió és 1904-ben­ 46 millió dollár pénzküldemény érkezett a postán. Ennek az összegnek nagyobb fele Magyarországra esik.­­ (Szélütés a birói székben.) Székesfejér­­várról jelenti tudósí­tónk, Máder Ferenc dr. táblabiró ma egy törvényszéki főtárgyaláson elnökölt, a mikor az ítélet kihirdetése előtt hirtelen rosszul lett s a földre bukott. Lakására szállították. Az orvosok megállapították, hogy szélütés érte. Állapota kissé javult.­­ (Egy bosnyák katona balesete.) A har­madik bosnyák gyalogezred néhány százada ma reggel gyakorlaton volt. A nagy hőségben sokat szenvedett a legénység, nem egy rosszul is lett közüle. A harmadik század egyik közlegénye, Damjdnics Krisztián is be­tegje lett a gyakorlatnak, de erőt vett magán s gyalog jött befelé századával a fővárosba. A mikor a század a Lipót-körutra ért, Damjanics kidült a sorból s elvá­gódott a kocsiúton. A mentőket hivták, a ki­k azonban nem tudták eszméletre téríteni, hanem bevitték a budai bosnyák­ kaszárnyába. Valószínű, hogy a katonát nap­­szúrás érte.­­ (Egy csendőr hadnagy tragédiája.) Ko­lozsvárról írják: A múlt év szeptemberében történt, hogy Zilahy Tibor kolozsvári csendőrhadnagy eljegy­zett egy erdélyi úrilányt s néhány hónapra rá kitűz­ték az esküvőt. A vőlegény, a mikor elérkezett az esküvő ideje, vonatra ült, hogy jegyeséhez utazzék. A vonaton revolverével babrált s véletlenül elsütötte. A golyó balszemébe fúródott. Sokáig feküdt a kolozs­vári klinikán, mig végre elhagyhatta a kórházat. Időközben jegyese visszaküldte neki a jegygyűrűt, a­mi annyira elkeserítette a csendőrhadnagyot, hogy búskomorságba esett. Egy-két hónappal ezelőtt azon­ban mintha visszatért volna régi jó kedve és szolgála­tát is rendesen végezte. M­egvig­aszta­ló­d­á­sa azonban csak látszat volt, mert Zilahy Tibor nemrég eltűnt a városból és senki sem tudja, hova lett. Az a föl­tevés, hogy öngyilkossá lett. A hadnagy apja, Zilahy László nagyszalontai közjegyző kétségbeesetten ke­resteti fiát; szerinte lehetséges, hogy fia nem követett el öngyilkosságot, csupán elment külföldre, valahová messze, a­hol feledést keres. • ! — (Letartóztatott közjegyző.)­­A fővárosi rendőrség ma délután letartóztatta Andróczky Gyula zircvidéki körjegyzőt. Andróczky 1200 koronát sik­kasztott a hivatalos pénzből s erre a visszaélésre még két hónappal ezelőtt jött rá fölöttes hatósága. A kör­jegyzőnek sikerült akkor Zircről megszöknie, rokon­­­sága ellátta pénzzel, hogy külföldre meneküljön. Andróczky egy darabig céltalanul bolyongott Német­országban és Franciaországban, de nem volt mara­dása s egy hete visszajött Budapestre. Azt hitte, hogy a rendőrség nem akad rá s a Nefelejts­ utca 22. számú házában albérletben húzta meg magát. Egy detektív azonban véletlenül nyomára jutott s a lakásán letar­tóztatta.­­ (Az orosz forradalom őrültje.) Lemberg­ből távira­tozzák. A gyorsvonatról, a mely tegnap éj­jel Podvolod­skából Bécsbe indult, Podlerce állomás közelében egy asszony kiugrott a kocsi ablakán. A gyorsvonatot azonnal megállították és az asszonyt,­­a­ki csak jelentéktelen sérülést szenvedett, ismét a vonatra vitték. A rendőrség megállapította, hogy az, asszonyt Gubát Péter pétervári gazdag szállótulaj­­­donos felsége, a­kinek, hozzátartozói elbeszélése sze­­­rint, az orosz forradalom véres eseményei megzavar­ták az eszét.­­ (Az automobil áldozata.) Bécsből jelen­tik nekünk: A trieszti után, Inzersdorf közelében egy­ automobil elgázolta Frühwirth mekanikusnak tizen-­ kétéves fiát, a­ki nyomban meghalt. A sütő, a­ki egyedül ült az automobilon, a legnagyobb sietséggel igyekezett a szerencsétlenség helyéről elmenekülni, de.

Next