Budapesti Hírlap, 1906. július (26. évfolyam, 178-208. szám)

1906-07-01 / 178. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (178. sz.) a magyar kormányokra Bécsből gyako­roltak. Az ország azonban az önálló vám­terület életbeléptetésének az elhalasztá­sába csak a mellett a föltétel mellett egyezett bele, hogy részére biztosíttas­sák, hogy az 1907. év végén valósággal is visszanyerhesse gazdasági ügyekben teljes rendelkezési szabadságát s ne szo­ríthassák az országot arra, hogy a vám­terület közösségét gazdasági érdekei ellenére is föntartani legyen kénytelen. Ezért mondta ki az 1899. évi XXX. tör­vénycikk, hogy ha 1903-ig a vám- és ke­reskedelmi szövetség a hatvanhetes tör­­vény szabályai szerint nem létesül, más államokkal „nemzetközi szerződések hosszabb időre, mint 1907. éven túl ter­jedő időtartamra nem köthetők.“ Ezért kötötte ki ugyanozt, hogy „a külfölddel megkezdendő tárgyalások előtt az auto­nóm vámtarifa új autonóm vámtarifával helyettesítendő“, vagyis, hogy a­míg az új vámtarifa mind a két államban tör­­vénynyé nem vált, addig a külfölddel kereskedelmi szerződések kötése iránt tárgyalásokba bocsátkozni sem lehet. Az új vám- és kereskedelmi szövet­ségnek 1903-ig való megkötését az osz­trák kormány és parlament magatartása hiúsította meg. Az autonóm vámtarifá­nak pedig, mint a közös vámterület tari­fájának Magyarországon való parla­menti tárgyalását és elfogadását az osz­trák érdekeket védelmező törvénytelen kormányzat tette lehetetlenné az ország­gyűlés folytonos elnapolásával. Majd a törvény világos tilalmának áthágásával és a magyar országgyűlés hozzájárulása vagy fölhatalmazása nélkül megindítot­ták a tárgyalást a kereskedelmi szerző­dések megkötése iránt és ezeket a szer­ződéseket nem csak megkötötték, hanem a magyar országgyűlés február 19-én karhatalommal szétveretvén, március 1-én az országgyűlés minden hozzájáru­lása nélkül, tehát egyoldalúlag, csupán az osztrák parlament hozzájárulásával Ma­gyarországra nézve is életbe léptették. Ausztria tehát nem csak az 1899. évi XXX. törvényeikben kikötött viszo­nosságot nem tartotta meg, a mikor Magyarország hozzájárulása nélkül a közös vámterület nevében szerződött más államokkal, hanem az 1867. évi ki­egyezésnek a vámszövetségbe fölvett azt az integráns részét is durván megsér­tette, mely szerint kereskedelmi, vám, hajózási stb. szerződésekre nézve az al­kudozás és a szerződés megkötése csakis mind a két parlament alkotmányos jó­váhagyásának föntartása mellett eszkö­zölhető. És mindezek után Beck báró mi­niszterelnök azt merte mondani az osz­trák urak házában, hogy a mostani ma­gyar kormány eljárása, — mely a közös­nek tervezett autonóm vámtarifát, most mint magyar vámtarifát akarja tör­vénybe iktathatni, — „nincs összhang­ban a régebbi osztrák kormányokkal létrejött megegyezésekkel és szerződé­sekkel és az 1899-ben létrejött és törvé­nyesen biztosított viszonossági elv szem­pontjából kifogásolható.“ A magyar delegáció tiszteletére ren­dezett népgyűlés pedig a magyar kor­mány eljárásában az összbirodalom érdekeit a legsúlyosabban veszélyeztető üzelmeket látja, melyeknek elejét kell venni és a­melyekkel szemben kímélet­lenül és hajthatatlanul kell megóvni az osztrák érdekeket. Az osztrák delegációban pedig a kö­zösség megszűnését emlegették a szó­nokok s a közös költségek megtagadásá­val fenyegetőztek. A mai magyar kormányt tehát elő­deinek és az alkotmányellenes kormány­nak cselekményei kötik minden tekintet­ben, de a Beck báró kormányát nem köti sem a Körberrel, sem a Gautsch-sal létrejött megegyezés. Az osztrák kor-­­mánynak az, hogy a magyar kormány az ország önálló rendelkezési jogát biz­tosítani akarja a jövőre, okul szolgál az önálló rendezéssel való fenyegetőzésre, mert Ausztria csak akkor tarthatja Ma­gyarországot karmai között, ha „az állandóság jellegével bíró új alapok ügyében“ tud megegyezéseket kikény­szeríteni. Az osztrák népek és kormányok túlkapásaikkal folyton döngetik a ki-­­egyezést, de azért mégis Magyarországra­ fogják rá, hogy szerződésszegő, mert paritást követel. Kinek ne jutna erről eszébe a vizet ivó farkas és bárány meséje? Csakhogy az osztrák urak, kik a paritás követelésében Ausztria veszedel­mét, a közösség megszűnését, Magyar-­­­ország túlkapásait látják, igen, csalód­nak, ha azt hiszik, hogy Magyarország tehetetlen bárány, a­melyet föl lehet falni. Hamar feledik­, hogy ez a nemzet tüskés sün, a­melyet már két ízben pró­bált fölfalni a falánk farkas, de mind a kétszer véres volt a szája tőle, a­mikor kénytelen volt elbocsátani. Az első alka­­­lommal ez a sün nyílt harcba is bocsát­kozott a farkassal, melyben erősen meg-­­sebesült és tüskéinek hegye lecsorbult. Azóta azonban megerősödtek ezek a tüs­kék, hegyei ismét élesek és megnőtt maga a sün is. Nem régen tapasztalhatta a farkas, hogy ma a sün is okosabb, nem száll szembe a farkassal, hanem össze-, kuporogva védede­zik ellene. A hozzá kapkodó farkas nagyhatalmi szája még most is csupa seb és fogai is kitöredez­tek. Be kellene látnia, hogy a falánkság nem csak utálatos, de a jelen esetben nem is okos dolog. A sünnek pedig nincs oka kétségbeesni, mert tüskéinek ereje csak a közel­múltban volt sikerrel ki­próbálva. - "­ De azért nekünk nem szabad elbiza- Erdei kaland. Irta Szőllősi Zsigmond. I. Július elsején este nyolc óra volt, mikor Fekete Kornél egy kezdődő tü­dőcsúcshuruttal és a zsebében ötszáz korona végkielégítéssel ti­zenegy órai vasutazás és negyedfél órai kocsi­kázás után megérkezett Fenyőberekre. A végkielégítést Fekete Kornél az Első Magyar Mű­hó­ Vállalattól kapta, a­mely más­félévi fennállás után kénytelen volt becsukni a boltot. A közönség sehogy se akarta vásárolni a műhavat. A kezdődő tüdőcsúcshurut a végzet ajándéka volt. Fekete Kornél egy ideig habozott: mittévő legyen ? Állás után nézzen-e, vagy a tüdejét menjen gyógyítani ? De, keresheti el mi levelező lévén, gyakorlati gondolkodású ember volt és hamarosan rájött, mi a teendője. — Hogy állást kapjak, annak első és fő föltétele, hogy — éljek, fia meghalok, sehol se lehetek könyvelő, se levelező. Mindenekelőtt te­hát meg kell gyógyulnom. Fenyőbereknek a kása-kura volt a specia­litása. Vannak orvostudósok, a­kik a hidegvíz, vannak, a­kik a villamosság minden bajt gyó­gyító csodás erejére esküsznek. Fenyőberek tu­lajdonosa a köleskása csodatévő erejére eskü­dött. Egy kevés köleskása reggelire, sok köles­kása ebédre és se nem kevés, se nem sok köles­kása vacsorára, ez meggyógyít — igy hirdette — a világon mindent. Tüdőbajt, szívbajt, sáp­kórt, idegességet, köszvényt, gyomorbajt. Jót tesz betegeknek, üdülőknek és egészségeseknek is. Ki­kása-kora eredménye volt, hogy Fenyőbe­­reken olcsó volt a penzió és mégis kevés volt a vendég. Szobát mindig lehetett kapni. Tiszta törülközőt már ritkábban. Lehet, hogy ez is a kása-kura teljességéhez tartozott. Fekete Kornélt egy kátrányos falu faépü­letben helyezte el a fürdőbiztos. Az épületet Jupiter-lak­nak hívták. Az emeleti szoba, a­melybe a barátunk málháját fölvitték, kedves, sőt helyenkint gyalulatlan egyszerűséggel volt bútorozva. — De a levegő, — mondta szives mosoly­­lyal a fürdőbiztos, — csak olyan, mintha se­lyemmel lennének a falat fekárpitozva. Fekete megmosakojzott, megevett egy va­csorára való éltető kását, azután elindult egy nagyot járni. II. A fürdő, két, fenyővel borított Lak­almas hegy között, nagyon szépen feküdt. Az est hűvös és illatos volt. A levegő csupa frisseség és élet. A Fekete Kornél tüdeje mohón nyelte. Mint minden kereskedelmi levelező, ő is költő volt egy kicsit és itt a fekete hegyek és illatos erdők kö­zött, a komor és egészséges természet némasá­gában a lelke megtelt valami mámorító muzsi­kával, valami édes zsongással. Vidáman haladt, a fürdőt hamarosan elhagyta, azután jobbra tért, fölfelé egy szelíd emelkedésű keskeny hegyi uton. Kevés holdvilág volt, de a mészporos út fehérsége maga is világított. Az ösvény mentén, vagy husz perenyire a fürdőteleptől, jól bent az erdőben nagyon gra­­ciózus formájú, emeletes erdei lak állott. Csupa ablak és kiugró. A veranda fölött merészen ki­nyúló erkély, a külső sarkán kerek tornyocska, valóságos minaret, keskeny párkánynyal. Ez a patkányos torony valósággal a levegőben füg­gött, éppen az út fölött. A villa csöndes volt és sötét, az ember la­katlannak hitte volna, de a barátunk meggyőző­dött róla hamarosan, hogy nem volt lakatlan. Fölsétált egész a Béla-kunyhóig, ott meg­nézte az óráját, látta, hogy háromnegyed tizen­egy, elindult szépen visszafelé. Éppen a tornyos házacska előtt indult el, mikor hirtelen sikoltást és kemény dobogást hal­lott maga fölött. Föl akart pillantani, de már késő volt. Valami meleg, nehéz tömeg zuhant a hátára. Ember volt, még­pedig valószínűleg cser­készi műlovas, mert úgy ugrott a mélyen meg­rendült ifjú hátára, hogy éppen a lábai közé kapta a derekát, a kezével pedig taszított egyet a fején. A kettős műveletnek az lett a követke­zése, hogy Fekete Kornél egy gyönge nyögéssel arcra vágódott. A „lovas“ pedig fölpattant róla és akkora szökésekkel, hogy minden zerge megirigyelhette volna, beugrott az erdőbe. Egy szempillantás alatt elnyelte a sötétség.­­ A mi barátunk mindebből nem látott sem­mit. Neki éppen csak annyi ideje volt, hogy a bir­kózás megállapított szabályai ellenére az orrával érintse a földet, már rá kellett jönnie annak az igazságára, hogy „a­ki lesúttatik, az föl is emel­tetik.“ Arra se ért rá, hogy elkáromkodj­a magát, erős tenyér markolását érezte a vállán és valaki a dühtől rekedt hangon hörögte a fülébe:­­— Megvagy, gazember! . . . Most szá­molni fogunk! ! A fiatalember kábultan a rémülettől, egy önkéntelen mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát. Fölugrott fektéből, de menekülésről szó se lehetett. Az a kemény marok erősen tartotta. — Ha menekülni próbál — hörögte — le­lövöm, mint a kutyát! . . . Előbb leszámolunk! Húzta befelé a villa kapuján. A fiatal­ember se ellenkezni nem tudott, Se menni a maga jószántából. Tántorogva hagyta cipelni magát, szobákon át, lépcsőn föl. Minduntalan belebot­lott valamibe, hol bútorba, hol ajtóba és mintha nemcsak a vállát, hanem a torkát is markolást- 1906. július II

Next