Budapesti Hírlap, 1906. augusztus (26. évfolyam, 209-238. szám)

1906-08-05 / 213. szám

190£6. augusztus 5. BUDAPESTI HÍRLAP. (213. sz.) U­ ' ' rasztkáplárnak is van fehér keztyűje! Vagy talán jobban szeretné Reményi úr, ha növendékeink pisz­kosan, rongyosan kódorognának az utcán? Hol van az megírva, hogy a jó tengerésznek mindig pisz­kosnak, maszatosnak s külső megjelenésében inesz­­tetikusnak kell lennie? Avagy nem elég piszkosan s nem elég alacsony foglalkozásban látta őket Re­ményi úr azon a bizonyos Adria-hajón, a melyen hivatkozott liguriai útját tette? S éppen azért, mert Reményi úr ez utóbbi ta­pasztalatát saját szemével szerezte, s látta, hogy növendékeinket azon a hajón „fémcsiszolásra", de talán még alacsonyabb munkákra is felhasználták, kérdezem én, meg kellett-e Reményi úrnak a hajó tisztjétől nyert azzal a magyarázattal elégednie, hogy ez azért történik, mert „ez uracsokat egyébre nem lehet használni". Ugyan, mondja meg Reményi úr, ki volt ez a híres kapitány, hadd mondjam meg neki szemébe, hogy rosszakaratúlag megrágalmazta intézetünket! Egészen más itt a hiba, más ennek az oka. Az a baj, hogy a régi kapitányok között még van­nak olyanok, kik oktalan, bár nem megokolhatatlan ellenszenvvel viseltetnek növendékeink ellen, s ilyen volt az a kapitány is, a­ki Reményi urat informálta. Ez ellenszenvnek oka nagyon könnyen megérthető. Ezeket a legtöbbnyire csak elemi iskolai előképzett­séggel biró s a régi rendszer szerint két évi szak­oktatás utján úgy, a­hogy dedresszírozott régi kapitányokat bántja az, hogy az újabb nemzedék úgy általános műveltség, mint szakképzettség te­kintetében messze fölülmúlja őket. Még rosszabb szemmel nézik a fiatalokat azok a hajóstisztek, a­kik —­­ mert ilyenek is vannak — sohasem jártak szakiskolába sem, hanem a régi szabályzat szerint a­ hajóinasságon kezdték pályájukat, s hosszas hajó­zás után tiszti vizsgálatra bocsáttattak. Ezek éppen úgy nem szeretik a tengerészeti akadémia növendé­keit, mint a­hogy a régi rendszer szerint közember­­ből évtizedeken át való szolgálattal tiszti rangra jutott régi katonák ki nem állhatták azokat a fiatal kadétokat, a­kik a kadétiskolából kikerülve, őket általános műveltség és szakképzettség tekintetében egyaránt fölülmúlták s rangjukban is csakhamar utólérték, sőt el is hagyták. Ha most ehhez az ellenszenvhez még a nem­zetiségi gyűlölség is járul, azt hiszem, teljesen meg van magyarázva az a rosszakaratú ítélet, melylyel az a jeles kapitány a tengerészeti akadémia növen­dékeit sújtotta. Pedig, fájdalom, ez a nemzetiségi gyülölség is megvan azokban az urakban, a­kik különben legnagyobbrészt az isztriai és dalmát ten­gerpartról s a Quarnero osztrák szigeteiről vannak importálva. Én bármikor szolgálhatok ennek meg­győző bizonyítékaival. Tudja-e Reményi úr, hogy volt rá eset, hogy, midőn növendékeink a hajón szolgálatra jelentkeztek, a kapitány azzal fogadta őket, hogy: — Minek jönnek maguk ide a mi kenyerünket elvenni? Maradjanak otthon a pusztán betyároknak! S ezzel mindjárt meg van magyarázva az is, hogy miért nem hallott Reményi úr hasonló pana­szokat a bukkar­i tengerészeti iskolából kikerült ka­détok ellen. Tisztelet-becsület a bukkarii tengeré­szeti iskolának; tudomásom szerint kifogástalanul megfelel feladatának, bár fehér keztyűt az ottani növendékek is viselnek. Bizonyos azonban, hogy ní­vója alacsonyabb, mint a mi intézetünké, s az is bizonyos, hogy, ha a bukkarti iskolát debreceni, egri, veszprémi, aradi, kaposvári, miskolci, kecske­méti, szombathelyi tősgyökeres magyar fiúk láto­gatnák, mint a mi intézetünket, azok ellen éppen úgy hallott volna Reményi úr panaszokat, mint a­hogy a mi intézetünk növendékei ellen hallott. Mert, csodálatos dolog, de úgy van, hogy ezek a panaszok a mi intézetünknek is csak magyar anyanyelvű nö­vendékei ellen irányulnak. A partvidékről származó növendékeink ellen azoknak a bizonyos kapitány uraknak nincs kifogásuk, mert az ő fajtájukból valók. Pedig intézetünknek legjelesebb növendékei kétségtelenül az anyaországból kerülnek ki. De hát akkor a magyar fiú nem való a tengerészpályára. Akceptálja ezt Reményi úr? Hogy e tárgyról való elmélkedésemet befejez­zem, még csak azt akarom megjegyezni, hogy ilyen rosszakaratú, elfogult ítéletű kapitány, szerencsére, már nagyon kevés akad tengeri kereskedelmi flot­tánk tisztikarában; a legtöbb hajótiszt szeretettel fogadja növendékeinket, szíves előzékenységgel ve­zeti be őket a gyakorlati életbe, s bár szükségszerű­­leg szigorú, de igazságos szemmel bírálja meg kép­zettségüket s alkalmazhatóságukat. Egy olyan köny­­nyelműen kiejtett Szóbeli Ítélettel szemben, melyre Reményi úr hivatkozik, volt növendékeink száz meg száz írásbeli bizonyítványt mutathatnak föl, melyekben az Adria-társaságnak éppen legkiválóbb tisztjei (nem akarok neveket említeni, hogy e derék férfiak szerénységét meg ne sértsem), a leghízelgőbb módon nyilatkoznak volt növendékeink szakképzett­ségéről és használhatóságáról. Sőt — mi több — mutathatunk olyan bizonyítványokat is, melyekből kitűnik, hogy külföldi, angol, svéd, norvég, olasz hajókon tiszti feladatok végzésére használták az intézetünkből kikerült ifjakat, mielőtt a hadnagyi vizsgálatot letették volna. Azt hiszem, hogy a mondottak után nem kell több szót vesztegetnem arra, hogy annak a lesújtó ítéletnek rosszhiszeműségét bebizonyítsam. Most még csak egy rövid észrevételt kell tennem Reményi úrnak arra az állítására, hogy az akadémia cím nagyzolás, a haditengerészeti akadémiának majmo­­lása, melynek hátrányos befolyása van a növendé­kek nevelésére. És nem vagyok ebben a véleményben, sőt inkább azt hiszem, hogy a növendékek ambíció­ját buzdítja az akadémia cím. Ezt azonban nem tartom nagyon fontos dolognak. De az határozottan tévedés, hogy intézetünk a haditengerészeti aka­démiát majmolja. Ha azt mondaná valaki, hogy intézetünk szervezetében a haditengerészeti akadémiát vettük mintaképül, abban semmi szégyelni való nem volna, mert ilyen régi jeles intézetet mintául venni egyáltalában nem szégyen. De úgy látszik, Reményi úr ezzel csak azt akarja mondani, hogy intézetünket nem illeti meg az akadémia cím. Erre csak azt felelem, hogy: 1. Növendékeinktől a felvételre ugyanolyan előképzettséget követelünk meg, mint a haditenge­részeti akadémia. 2. Tantervünk — a katonai tárgyak kihagyó­­gyásával —­ ugyanolyan, mint a haditengerészeti akadémia tanterve. 3. Nemcsak a két tanterv egyezik meg egymás­sal, hanem a két intézetben szerzett nautikai szak­­képzettség is annyira megfelel egymásnak, hogy vég­zett növendékeink az egyéves önkéntesi szolgálat után, tehát a katonai ismeretek pótló megszerzése után, tömegesen teszik le a tartalékos hadapródi vizsgálatot, vagyis ugyanarra a katonai rangra jutnak, melylyel a haditengerészeti akadémia vég­zett növendékei avattatnak föl. Azt kérdezem tehát, miért nem méltó a mi in­tézetünk az akadémia címre, ha Reményi úrnak nincs kifogása­ az ellen, hogy akadémiá­nak nevezzék azt a haditengerészeti tisztképző-intézetet, melynek a nyolc­vanas évek közepén az ő egyik fia volt a legjelesebb növendéke ? Végezetül engedje meg Reményi úr, hogy egy tiszteletteljes kéréssel járuljak elébe. Növendékeink a Budapesti Hírlap­nek­­buzgó, hű olvasói, mert e lap­nak általános nemzeties iránya s irodalmi nívój­a vonzza őket legerősebben, mert ez a lap foglalkozik leggyakrabban s legalaposabban a tengerészeti kérdé­sekkel, s mert az összes lapok közül egyedül ez a lap karolta föl buzgó önzetlenséggel az iskolahajó megte­remtésének különösen rájuk nézve nagy fontosságú kérdését. Olvasták tehát Reményi úr cikkét s a cikk­ben megnyilvánuló méltatlan vádaskodás annál in­kább elkeserítette őket, mert olyan ember hozta nyil­vánosságra, a kit tengerészeti ügyekben kiváló szak­értőnek ismernek, s a kit eddig jóakarójuknak, párt­fogójuknak s ügyük előmozdítójának tekintettek. Vigasztalja meg ezeket a sok küzdelemnek, sok szen­vedésnek elébe néző ifjakat azzal, hogy intézetünk meglátogatása által személyesen győződjék meg a rosszakaratú rágalom igaztalanságáról. S ha ezt meg­teszi, a legközelebbi alkalommal nem fog hitelt adni az alacsony indulatoktól sugalmazott rágalmaknak, hanem annak a bizonyos kapitánynak ő maga fogja szemébe vágni, hogy: •— Hazudik az úr! Fajgyűlölet és kenyéririgy­ség szól a szavaiból! Szabó Samu, a fiumei m. kir. állami tengerészt­ akadémia tanára. FŐVÁROSI ÜGYEK. A húsdrágaság. (Saját tudósítónktól.) A húsdrágaság kérdését most a mészárosok vetették a napirendre. A­mikor, a kisfogyasztásban fölemelték a hús árát, nem várták­ meg a közönség felzúdulását, hanem maguk hirdették a húsdrágaságot és húshiánynyal fenyegették meg a­ közönséget. Pontokba szedték valamennyi óhajukat a egy küldöttség átadta a memorandumot a polgármes­­­­ernek. A mészárosok eljárása érthető, noha nem volt­ okuk arra, hogy mészárossztrájkkal fenyegetőzzenek. Ez a fenyegetés elárulta, hogy taktika is van a dologi­ban, mert a közönségnek dolgozó mészárosnak nincs oka a sztrájkra. A szerb határzár csak azt a néhány, nagymészárost sújtja erősebben, a kiknek szerződé­­­ses szállításuk van s az olcsóbb szerb jószág helyett, most drágább magyar állatot kell vágniok. .­­! A mészárosok követelése sok tekintetben méltá­nyos és jogos, de azoknak teljesítése a húsárak ala­­kulására nem lenne olyan befolyásául, mint az érdekeltek hirdetik. De a hatóságok legnagyobb jói­akarata mellett sem lehetne a mészárosok követelé­­­sén máról holnapra segíteni. A szerb határzár politi­tikai kérdés, a­melyet más szempontokból kell mér­legelni és elintézni. Az adókérdést pedig csak a tör-­ vényhozás intézheti el s annak sem lenne befolyása az árak alakulására.­­­ Egyelőre különben nincsen ok a tüntető jaj­­kiáltásokra. A budapesti piac eddig zavartalanul el­­látta a fogyasztás igényeit. Csak egy vásáron volt egy kis zavar, a­mikor több külföldi kereskedő jött a­ vásárra. Az élőállat ára mindössze négy fillérrel na­­gyobb, mint volt tavaly. Ez a négyfilléres emelkedés nem okolja meg, hogy a hús árát kicsinyben 10—20 fillérrel, sőt még jobban emeljék. Pedig megtörtént. A­míg a magyar tenyésztés a fogyasztást ellátja, hüsinségről beszélni sem lehet. Az apróbb kívánságok fölött való tárgyalásoknál tehát sokkal fontosabb fel­­adata a hatóságnak, hogy a lehető legnagyobb fel­­hajtásról gondoskodjék. Ez érdeke a gazdaközönség­,­nek is, mert most ment a szerb konkurenciától. A gazdaközönségnek meg kell magyarázni, hogy a ked­­vező konjunktúrák kihasználása az ő érdeke. S a­ hatóságnak erre az akcióra megvan a szervezete, csak arról kell gondoskodnia, hogy ez a szervezet megtegye szerződéses kötelességét. 1j A vásárpénztárral kötött szerződés ötödik sza­­kasza szerint, a vásárpénztár kötelessége, hogy a bu­­­dapesti marhavásár forgalmát fokozott és jó minő­­ségű felhajtások által előmozdítsa, fejleszsze és emelje és a cél elérése érdekében a vállalat köteles mindent elkövetni. Most kell tehát a vásárpénztár­nak megmutatnia, hogy hivatását, a­melyre vállal­­kozott teljesíteni is tudja s azokért a nagyarányú kedvezményekért, a­melyekkel a főváros a vállalatot elhalmozta, a vásár érdekében tesz is valamit. Ereje van hozzá a vállalatnak, mert a szerb határzár miatt felszabadultak a Szerbiába rendelt erők. A hatóságok­nak szorítania­­kell a vállalatot, hogy kötelességét most kettőzött erővel teljesítse. A vásárpénztár működésének megvizsgálására kiküldött bizottság tudvalevőleg azt a jelentést tette a közgyűlésnek, hogy a vásárpénztár a budapesti piac megkerülésével közvetít marhaeladásokat külföldre.­ A jelentés ezt az állítását több illetékes tanú vallom­­másával bizonyítja, de maga a vállalat is elismeri a tanácshoz intézett jelentésében, hogy közreműködött szarvasmarháknak külföldre való szállításában. A jelentést még nem intézte el a közgyűlés, de a tan­­nácsnak most különös kötelessége arról gondos­kodni, hogy a legkülönbözőbb kedvezményekkel el­látott fővárosi intézmény a mai viszonyok mellett Budapest elkerülésével egyetlen állatot se közvetítsen külföldre. A­mikor a tanács a kivitelt korlátozni, sőt a szerb határ megnyitásáig egészen megszüntetni szeretné, a legkevesebb, a­mit meg kell tennie, annak­ a megakadályozása, hogy a főváros saját intézménye ne közvetítsen külföldre Budapest megkerülésével, eladásokat.­­ Ha a hatóság megteszi a kötelességét s a vásár-­­ pénztárt rászorítja szerződéses kötelezettségének, egész mértékben való teljesítésére s a visszaélésekér 13

Next