Budapesti Hírlap, 1906. október(26. évfolyam, 269-299. szám)

1906-10-01 / 269. szám

s mely az ő ültette cserjéből fejlődött. Ha az örök­ségünk nagyságát és mérhetetlen áldását tekintem, elfog az áhitat. Ilyen állapotban hálatelt szivvel né­zek föl az égre, az ő csillagára, s fohászkodom hozzá: Szemmelveisz, tudós professzor, világ jótevője, asz­­szonyok nemtője! Árnyékold be szived jóságával, szándékod tisztaságával, agyad tudásával az elmén­ket, vezesd cselekedetünket továbbra is s szellemed­del maradj közöttünk mindörökre. Ámen! Bársony János beszéde szónoki lendületével és érzéstől áthatott befejezésével mélyen meghatotta a közönséget. Utána a külföldi tudósok szólaltak föl sorra. Elsőnek J Schultze Bernát dr. jénai nyug. tanár, titkos tanácsos vázolta Szemmelveisz nehéz küzdelmeit és fölfedezése egyetemes hatását. Utána Chrobach R. dr. udvari tanácsos, bécsi professzor beszélt Szemmelveisznak a bécsi egyetemen töltött három évéről, és a rövid időszak maradandó jelentő­ségéről. Majd Schauta Fr. dr. udvari tanácsos, bécsi tanár beszélt. A­mikor beszéde során megemlítette, hogy a bécsi egyetem a nagy magyar tudós emlé­kének az új női klinikán szobrot fog emelni, szűnni nem akaró éljenzésben tört ki a közönség. Ezután Fibiger J. kopenhágai tanár, majd Pestalozza E. dr. római tanár mondott olasz nyelven szép beszé­det. Mindkettő különösen kiemelte, hogy Szemmel­veisz nagyságáért azt a nemzetet illeti hódolat, mely e nagy tudást adta az egész emberiségnek. Utánuk Orzzoni degli Ancorini A. dr. messzinai professzor mondott latin nyelven beszédet, üdvözölve a buda­pesti egyetemet, mely e szép ünneppel a legnagyob­bak egyikének áldoz. Herff von Salis bázeli tanár beszélt azután nagy hatással, hivatkozva arra, hogy Svájc volt az első ország, melyben Szemmelveisz élve diadalmaskodott a gyakorlat terén is és hogy az az ország elsőül kér részt az emberiség jótevőjé­nek ünneplésében, a mely a Vörös­kereszt lobogóját kitűzte. Végül a külföldi vendégek közül utolsónak Duha Albert dr. londoni tanár tette le hódolatát Szemmelveisz emléke előtt. Ezután Dirner Gusztáv dr. tanár, a Szemmel­­veisz-emlékünnep végrehajtó­ bizottságának titkára, beszámolt azokról az üdvözletekről, melyekkel a bizottságot a világ minden részéről, Európa minden országából és Amerikából is elárasztották s a me­lyekben hódolnak a nagy magyar tudós emlékének. Győry Tibor emelkedett azután szólásra és kitünően átgondolt beszédben méltatta Szemmel­veisz érdemeit a tudomány és az emberiség érdeké­ben. Különösen az a része szónoklatának tett nagy hatást, mely az emberiség e jótevőjét a tudomány­nak egy személyben tüzes lelkű apostolát és tragi­kus sorsú mártírját a magyar nemzetnek vindikálja. Győry Tibor dr. ünnepi szónoklata után Ajtay K. Sándor rektor berekesztette az ünnepi ülést, A szobor és az emléktábla. Déli tizenkét órakor lelkes és szép ünnepség­gel leplezték le az Erzsébet-téren Szemmelveisz Ignác szobrát, azután pedig Budán az Apród­ utcá­­ban a szülőháza falába illesztett emléktáblát. A szobor az Erzsébet-téri parknak a Deák Ferenc-tér felé eső szögletében áll, szemben a rács­­kerítésnek a térre nyíló ajtajával. A fák, cserjék, virágágyak között igen szép helye van, nemcsak a belépőnek ötlik mindjárt a szemébe, hanem meg­látja a cserjék között kimagasló fehér alakot az utcán s a téren járó­kelő is. Piros-fehér-zöld s a székesfőváros színeit viselő zászló és drapéria töme­gével, zöld lombkoszorúval dekorálták a mai ünnepre a parkban a szobor környékét. Az Erzsébet­ térnek e része, a Deák Ferenc­ tér már a délelőtti órákban be­népesült az ünnepet váró közönséggel. A parkba csak jegygyel bocsátották be az érdeklődőket s az ünnepi aktus résztvevőit. A szobor előtt meg egy vörös lepellel beterített emelvény állott a szónokok szá­mára. A leleplező­ ünnep illusztris népe, az egyetemi dékánok, professzorok, a külföldi vendégek kevéssel tizenkét óra után érkeztek a szoborhoz. Megjelent az ünnepen Apponyi Albert gróf kultuszminiszter Molnár Viktor államtitkárral. A minisztert az össze­gyűlt nép érkezése alkalmával lelkesen megéljenezte, ott voltak Szemmelveisz Ignác özvegye és testvérei is, a­kik közvetetlenül a szobor előtt foglaltak helyet. Az ünnepet a daloskor nyitotta meg, a­mely­nek tagjai a hatalmas fehér lepellel eltakart szobor mögött sorakoztak. Elénekelték a Szózatot, mire föl­lépett az emelvényre T­au­ff­er Vilmos udvari taná­csos, egyetemi professzor s mint a szoborbizottság elnöke szólott az egybegyűltekhez. A többi közt a­­következőket mondotta: Negyven év előtt fejezte be Szemmelveisz Ignác Fülöp egyetemi orvostanár élete tragédiáját. Remegő kebellel, kicsinységem tudatában lépek nagy elődöm monumentumának lépcsőfokára, mert úgy érzem, hogy a tudomány mártírjának szelleme tekint le ránk. Szemmelveisz Ignác az emberiség egyik legnagyobb jóltevője volt; fölfedezésének áldásait a művelt világban ma minden család élvezi, az ő sorsa pedig az volt, hogy a lelki szenvedések súlya alatt, melyeket a nagy igazságért való küzdelemben elszenvednie kellett, elborult lélekkel, megtörve ros­­kadjon le az örök enyészetbe. Szemmelveisz tanát küzdelemteljes életében vajmi kevesen értették meg, a legtöbben hitetlenül, bántó közönynyel haladtak el mellette, korának legnagyobbjai pedig nem egyszer eszelősségnek nyilvánították tantételeit. A tudo­mányban egy új kornak, az emberek között egy uj nemzedéknek kellett jönnie, hogy diadalra juthasson az ő nagy igazsága, melynek nyomán ma alig van közöttünk egy is, a­ki családjának boldogságát, ta­lán édesanyjának, talán feleségének, avagy anyává lett leányának életét, nem ő neki köszönhetné, ő előtte a nő élethívásának legmagasztosabb órájában — a­mikor anyává lett — mindig a legnagyobb élet­veszedelemben forgott. Szemmelveisz nagy lelkét épp az hozta soha nem múló és reá nézve végzetessé vált izgalomba, hogy volt olyan idő is, a­mikor száz fiatal anya közül, több mint harmincat látott a borzasztó gyermekágyi láz kínjai között elpusztulni. Ezzel a borzasztó múlttal szemben, ma, több mint ezer anya szoríthatja szívére újszülöttjét a­nélkül, hogy közülök csak egy is áldozatul kellene hogy essék a régebben annyira rettegett gyermekágyi láz­nak, és mindez áldást az emberiség. Szemmelveisz­nak köszöni, ő rajta beteljesült, hogy a valódi szellemnagyság az idő teltével, hovatovább nagyobb és nagyobbá válik. Semmelweisz e negyven év alatt oly nagyra nőtt, hogy az orvosi tudomány héroszai között minden időre a legnagyobbak között foglal helyet. Szemmelveisz szelleme! tekints le közibünk e percben. íme, lásd, az egész műveit világ orvosai nyújtanak neked elégtételt szenvedéseidért és babért halhatatlan nagy fölfedezésedért. íme, lásd magad körül nemzeted legjobbjainak képviselőit, kik hálásak neked ama dicsőségért, melyet hazádnak és nemzeted­nek szereztél. A magyar nemzet művelődési történe­tében kitörülhetetlenül leend­ő nap följegyezve, a mi­kor a nagy magyar orvosnak az egész műveit világ orvosai emeltek emléket, a mikor Európa műveit nemzeteinek tudós képviselői zarándokoltak ide, hogy, hazánk egy nagy fia szellemének hódoljanak és szob­­rának lábaihoz letegyék az elismerés babérjait. Most pedig lépjen közénk nemes alakod! Hull­, jön le a lepel!­­ A szónok e szavai után lehullott a lepel a szo­borról, mire az egybegyült közönség zugó éljenzésben tört ki. A mint beállt a csönd, Tauffer Vilmos profesz­­szor folytatta beszédét s mint az emberiség legna­­­gyobb jóltevőinek egyikét magasztalta Szemmelveiszt, a kire a műveit világ asszonyai mindenkoron a hála nemes érzésével fognak gondolni. Tauffer professzor végül a jelenlévő Bárczy István polgármesterhez for­,­dult s a szobrot a székesfőváros gondjára bízta, majd pedig átnyújtotta azt az érmet, a­melyet a szoborbi­­­zottság a mai ünnep emlékezetére vezetett. Bárczy István polgármester szólott ezután. Lel­kes szavakkal vette át a szobrot a székesfőváros tulaj­donába s a főváros nevében köszönetet mondott mind­azoknak, a kik lehetővé tették a szobor megalkotá­sát. A mikor — úgymond — a főváros koszorúját le­teszi a szoborra, óhajtja, hogy mindenki lelkét ihlesse meg Szemmelveisz nagy emberszeretete és tudása. A polgármester beszéde után a daloskor éneke következett, majd pedig egymásután helyezték el a koszorúkat a szobor talapzatára. A szoborra koszorút tettek: Szemerényi, Lehotzky, Ráth és Müller-családok, a székesfőváros, az orvoskari tanári testület, Schnitze LELKI KÜZDELMEK. — Angol regény. — Irta M. E. Braddon. Fordította G. M. 51 -------­A következő három nap alatt St. Just na­gyon el volt foglalva. Ideje nagy részét Portland Placéban töltötte, hol munkatársaival, barátai­val, tanítványaival és alkalmazottaival, kik hozzá hasonlóan rajongtak az emberiség nagy és szent ügyéért, a folyó ügyeket elintézte, a leg­csekélyebb részleteket is behatóan beszélve meg , velük. Barátait nagyon lehangolta elutazásának híre, hiszen ő volt vezérük, hozzá fordultak ta­nácsért, ő buzdította, ő lelkesítette őket. — Mit kezdünk nélküled, St. Just? —C sopánkodtak — te vagy az egyetlen, a­ki dicső­ségre tudod vezetni eszméinket; valóban nem értem a modern orvosok nézetét, hogy egy angol nem élhet Angliában! — Csalatkoztok; én nem is beszéltem a doktorokkal, amúgy is tudom, hogy egészségem az utóbbi időben hanyatlott. Egy kétszáz tonnás jattot vettem, a marseillei kikötőben vár rám és­­jövő héten útra kelek vele. — Messzire megysz? — Ki tudja? Össze-vissza fogok kóborolni. Ha megunom a Földközi-tengert, átmegyek a Szuezen és a déli tengerek felé veszem utamat. — Szegény fiú! — mondták barátai, mi­dőn elhagyták a házát. — Biztosan a tüdeje van megtámadva — mondta az egyik — szombat este Charing Cross­ban leszek, hogy elbúcsúzzam tőle, ki tudja, látjuk-e még valaha. — Nem szívesen fogadnék a hazatértére — mondta egy másik — ijesztően rossz szín­ben van. — Legkevésbbé sem csodálkozom fölötte —— jegyezte meg az előbben­ — tudva azt, hogy minő munkát végzett, mióta otthagyta Oxfor­­dot, az a bámulatos, hogy még él! IV. Rachel nagyon csodálkozott, hogy a leg­utóbbi három nap alatt nem látta St. Justot, mert a lefolyt félév alatt alig volt nap, hogy ne kereste volna fel őt, ha pedig nem jött el Guelph Placebe, biztosan találkozott vele Mrs. Bel­­linghamnál. Nagyon nehezére esett távolmara­dása, mióta férje visszavonult könyvtárának ma­gányába és semmivel sem törődött, lassan kint megszokta, hogy mindenben St. J­usthöz fordul­jon tanácsért és útbaigazításért, különösen, hogy miképpen válaszoljon a számos, hozzá érkező kérvényre. St. Just finom emberismerő volt és nagyon hamar átlátott a szitán, a hivatásos kol­duló levelek siralmas pátosza nem ejtette őt za­varba és nagyon igazságosan meg tudta külön­böztetni a segítségre méltót a méltatlantól. Harmadnap este Rachel a szobájában ült íróasztala előtt, melyen egy nagy csomó válaszo­­latlan levél feküdt, midőn St. Justot beje­lentették. — Nagyon örülök, hogy eljött fogadta őt kinyújtott kézzel — nézze, micsoda halmaz­levél hever itt, csupa kéregetés, bizonyára csa­lóktól, de mind­a mellett elfacsarodik az ember szive a sok nyomor hallatára. — A legsiralmasabb levél rendszerint a legnagyobb bizonyításra szorul. Az ön helyén, Mrs. Arden, én nem is bontanám föl az efajta leveleket és csakis azokat részesíteném segítség­ben, a­kiket személyesen ismer, saját lakásuk­ban keresve föl őket. Végre az ön jövedelmi for­rása is elapad és ha mindazokon segít, a­kiket ismer, nem tehet magának szemrehányást, ha visszautasítja azokat, a kiket nem ismer. Bizon­­nyára akadnak emberbarátok, a kik viszont raj-, tűk segítenek, hiszen manapság mindenütt akad­nak irgalmas szamaritánusok. — Tudom, hogy igaza van, de azért ezek­ a levelek nem kevésb­é gyötörnek.­­ — A mélyen érző kedély mindig ki vart­ téve ehhez hasonló gyötrelmeknek és mindaddig,a­mig a földi javak nem lesznek igazságosabban, elosztva, e gyötrelmek nem fognak megszűnni«. Önnek meg kell edzenie a szivét, Mrs. Arden't és tisztába kell jönni azzal, hogy bármennyi jót is tesz, az csak egy elenyésző csepp egy tengernyi­ keserűségben. _ J Rachel álmélkodva nézett rá , valami volt­ a hangjában, a­mi idegenül hatott rá és a­mit nem tudott magának megmagyarázni. — Mit csinált a három nap alatt, hogy]' nem láttam önt ? Sápadt és kimerültnek látszik« — Nagyon sokat dolgoztam. Rendbe szed­»­ tem a házamat.­­ — Azt hittem, hogy a maga háza mindig­ rendben van. Mindenkitől hallom, hogy olyan­ kitűnő gazda.­­ —­ Rendbe szedtem a házamat, mert elha-­­gyom Angliát. Egészségem nincs rendben. Szó­rakozás után vágyódom és légváltozás után. Mi­né­ven­­szellemi munkást előbb-utóbb meglep ez A vágy és én ki akarom magamat pihenni, mielőtt­ teljesen tönkre megyek. — Ezt igen bölcsen cselekszi — felelte? Rachel komolyan és aggodalmas pillantása meg-­ remegtette St. Just túlfeszített idegeit. — Na­gyon fogom önt nélkülözni közös munkánknál és — és másként is, de örülök, hogy idejében­’ gondol magára. Sokáig lesz távol ? — A mig meg nem gyógyultam — felelte halvány mosolylyal. (Folyt. köv.) BUDAPESTI HÍRLAP, (269. sz.) 1906. október 1.

Next