Budapesti Hírlap, 1908. március (28. évfolyam, 54-79. szám)

1908-03-01 / 54. szám

ks jelentette, hogy a nemzetiségi képviselők a kellő reál­­lósággal és nyugodtsággal fognak felelni a minisz­terek hadizene szavaira. Mindnyájan meg fogjuk tenni kötelességünket,, mondotta Maniu, és minden eszközzel harcolni fogunk a házszabályrevízió ellen. A trencséni mandátum. Trencsénből jelen­tik : Stur Károly ügyvéd, a­ki pártonkívüli program­mal vállalta a jelöltséget, a­ki mellett azonban a tót nemzetiségiek fejtenek ki erős agitációt, hétfőn dél­ben mondja el programbeszédét Trencsénben. A vá­lasztási küzdelem igen hevesnek ígérkezik. Béla Hen­rik, az alkotmánypárt jelöltje, csütörtökön, március ötödikén fogja programbeszédét elmondani. Az osztrák delegáció üzenete. Az osztrák delegáció, mint már jelentettük, üzenetet küldött a magyar delegációnak a tiszti fizetések és a legény­ség zsoldjának emelése dolgában. Mielőtt azonban a magyar delegáció az üzenettel foglalkoznék, Bara­bás Béla, a delegáció elnöke tanácskozni fog a dele­gátusokkal az eljárásról. Barabás hétfő délután öt órára az országháza delegációs termébe hívta össze a magyar delegátusokat, a­kik alkalmasint egy­hangú megállapodással utasítják vissza az osztrák üzenetet. Dalmácia, visszacsatolása. A képviselőház legutóbbi ülésén pártolással adta ki a kormánynak ama huszonöt törvényhatóság kérvényét, a­melyek támogatják Havass Rezső dr. királyi tanácsosnak a képviselőházihoz Dalmácia visszacsatolása ügyében benyújtott kérvényét. Dalmácia visszacsatolása mel­lett most már harminchét törvényhatóság foglalt állást. Ezek a következők: Abaújtorna, Árva, Békés, Csanád, Csongrád, Esztergom, Fejér, Gömör-Kis­­hont, Győr, Háromszék­, Hont, J­ásznagykun, Szol­nok, Komárom, Liptó, Nógrád, Ny­ir­a, Somogy, Sopron, Szatmár, Szilágy, Temes, Torda-Aranyos, Trencsén, I­gocsa, Vass, Zemplén és Zólyom vár­megyék és Győr, Kecskemét, Komárom, Nagykőrös, Selmecbánya, Szabadka, Szatmárnémeti, Tünkéve, Zenta városok. A román bankok a román iskolákért. A román pénzintézeteknél rég bevett szokás, hogy a nyereség fölosztásánál minden egyes alkalommal ro­mán kulturális célokra is fordítanak jelentékeny ösz­­szegeket. Számos társadalmi és irodalmi intézményt tartanak fönn a román pénzintézetek e hozzájáru­lásaiból. Hogy többet s­e említsünk, a brádi román gimnázium létesítése a román­ bankok adakozása folytán vált lehetővé. A hazai románság körében, mint a Kel. Krt. jelenti, mozgalom indult meg, mely­nek célja odairányul, hogy a román pénzintézetek ezentúl a nyereség egy bizonyos százalékát egy külön alap létesítésére fordítsák, melyből az állami segít­ ORSZÁGGYŰLÉS. Budapest, febr. 29. A képviselőház mai ülésén Polónyi Géza mondott igen nagy beszédet a házszabályrevizió ellen; beszéde három óra hosszánál tovább tar­tott és e miatt a mai ülés csak délután fél négy­kor ért véget. Az ülés elején Bozók­y Árpád előterjesz­tette és megokolta rég bejelentett indítványait a törpe­birtokok cseréjének illetékmentessége és a cigányügy rendezése ügyében. Miután Wek­erle miniszterelnök az illetékmentesség, Andrássy belügyminiszter pedig a cigányok ügyében meg­nyugtató nyilatkozatot tett, a Ház kimondotta, hogy Bozóky indítványaival nem kíván tovább foglalkozni. A házszabályrevízió vitájában ma Kovács Ernő volt az első szónok, a­ki csaknem egy óra­hosszáig magyarázgatta a revízió szükségességét, utána a legújabb disszidens, Hoffmann Ottó be­szélt a revízió ellen. A déli szünet után Polónyi Géza szólalt föl általános figyelem közepett, mert az a hír volt elterjedve, hogy Polónyi valami leleplezésre ké­szül. A nagy szenzáció azonban elmaradt, vagy legalább is nem sikerült. Polónyi mindjárt a be­széde elején arra célozott, hogy a házszabály­­revízióra vonatkozó indítvány alkotmányellene­sen, a király közreműködésével készült. — Abszolúte nem áll! — sietett közbe­szólni Apponyi Albert gróf. — Megdönthetetlen érvekkel fogom bebizo­nyítani! — mondotta Polónyi Géza. . A bizonyítékokat azonban a beszéde vé­gére halasztotta, nagyon okos számítással, mert a hallgatóság, mely kiváncsi volt a bizonyíté­kokra, nem oszlott szét, hanem nyugodtan bent maradt a teremben, s órák hosszáig várt az ígért szenzációs leleplezésre. Mi nem vagyunk oly szá­mítók, mint Polónyi, s az események kronológiai sorrendjétől eltérve, már most eláruljuk, hogy mi volt az a megdönthetetlen bizonyíték, a­mely­től Polónyi szenzációs hatást remélt. Szemet szúrt neki Hagy­ Emil indítványában az a mon­dat, a­mely arról szól, hogy a választási törvény­­javaslat letárgyalása után, de még a javaslat szentesítése előtt alkotandó meg az új, végleges házszabály. Polónyi úgy okoskodott, hogy ha itt szentesítést említ az indítvány, akkor erről az indítványról már előre tudnia kellett annak is, a kitől egyedül függ a szentesítés, azaz: a király közreműködésével szerkesztették meg a házsza­­bályrevizióra vonatkozó indítványt. A leleple­zést azonban még be sem fejezte Polónyi, mikor Batthyány Tivadar gróf már fölkiáltott: — Hiszen azt mi vettük bele az indít­ványba! Mi erőszakoltuk ki nagynehezen a kor­mánytól ! Tehát a miniszterelnök nem a királylyal állapította meg az indítvány szövegének ezt a mondatát, hanem Batthyány Tivadar gróffal. Wekerle nyomban kijelentette azt is hogy a ki­fogásolt mondatot Polónyi rosszul értelmezi, mert ez a mondat csak ezt jelenti, hogy a válasz­tási javaslatot nem küldik át addig a főrendi­házba, míg a képviselőház az új házszabályt meg nem alkotja. Világos tehát, hogy Polónyi aggodalma teljesen alaptalan volt és hogy a szenzáció, mely­nek jó előre nagy híre kelt, csütörtököt mondott. De Polónyi nem jött zavarba. — Tehát nem szentesítésről kellene be­szélni, — mondotta diadalmas hangon — hanem főrendiházi tárgyalásról! Íme, az indítvány rosszul van szerkesztve! Még­se volt tehát fölös­leges, hogy a dolgot szóvá tettem! Ámbár azért, hogy egy stiláris módosítást ajánljon, talán mégis aligha szólalt volna föl Polónyi. Beszédének többi része kissé száraz volt, nagyon is szélesre taposta a témát s a legapróbb részlet­kérdést is nagy elméleti fejtegetések ár­jába fulasztotta. Nem is igen figyelték szavait, csak akkor, a­mikor valami leleplezést vártak, a­mely azonban mindig elmaradt az egész vonalon, és a­mikor Polónyi anekdotákkal és többé-ke­­vésbbé ügyes hasonlatokkal élénkítette a beszé­dét. Régente persze nem kellett neki ilyen eszkö­zökhöz folyamodnia, hogy figyelmet keltsen, de meg kell vallani, hogy a szónoki mesterség régies, elavult eszközeinek alkalmazásában nagyon ügyes volt. Igen mulatságos volt például a török Ki­­­pendár borbélynak (vagy mint ő mondotta: szőr­faragónak) története. Ez az ember megesküdött rá, hogy megöli a szultánt, a­ki az atyját, Ki­­­pendár jóltevőjét letaszította a trónról. A szul­tán azonban valahogyan tudomást szerzett a bor­bély gonosz szándékáról, és nagyon figyelt, mi­kor a tervezett gyilkosság reggelén Ki­pendár meg akarta borotválni. A borbélyinas már be­kente állat a mérgezett szappanbabbal, mely­­lyel el akarták kábítani és Ki­pendár már ott állt előtte az éles beretvéval, hogy elvágja a nya­kát, mikor a szultán hirtelen megragadta a bor­bély keze fejét és lármát ütött. A testőrök bere­ 1903. március 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (51. sz.)­ ­— mert még meg talál feledkezni az állásomat megillető tiszteletről! A kis zsidó megértette ezt a nemes fölhábo­­rodást is. — Isten ments! Gott über die Welt! — És hajlongva távozott. IV. Mátyás már másnap korán reggel ott lóg­­gatta az orrát a korcsmában. A zsidónak éppen kapóra jött. — Hallja, kend, — szólította meg a jeles fuvarosát. — Milyen ember a plébánosuk? — Milyen ? — világosította föl Mátyás. — Hát olyan, a mijennek lennie dukál: szent ember. — És, — firtatta a korcsmáros ujjait ösz­­szemorzsolva­ — szereti a — zabot? — Azt, — mondta Mátyás megértéssel, — ki ne szeretné *■ . Csak nincs neki, — tette hozzá­ ■— penig mán két éve, hogy egy harangra koplal . . . Addig enni se tud, mig nincs meg a harang. — Harang ? — csudálkozott a korcsmáros. *— Mit kóstál egy harang ? — Hát az biz négyszáz pöngőt kóstál. A kis zsidó fölszisszent. — Szszsz, az igen sok! — Mán penig az annyi, — állította Mátyás flegmával. — Kérek egy félüveggel . . . . . . Két hét múlva megjött a harang. A korcsmáros csak azt kötötte ki a plébánossal: senkinek se árulja el, hogy az ő pénzén jött meg. A lelkész csak ámult-bámult. Egy árva szót sem értett az egész dologból. .. "■ Mátyás pedig elintézvén ekként túlvilági zavaros ügyeit, a földiekre kerítette a sort. Zseb­revágta a nevezetes ezüstforintját és nagyhetykén belállított a korcsmába. Igen büszke volt, széllyel terpesztette lábát az asztal alatt és nevén szólította a korcsmárost. — Pingác! — Mit kiabál ? Meghallom úgy is . . . — Hát, — kérdezte Mátyás s fölhúzta szemöldökét­ — tudj-e, mi az újság? — Mi ? — Meggyütt a harang. — A harang ? — tettette magát a kis zsidó. . . — Az. Én vettem, de nem vallom be sen­kinek, csak prngának. — Ejjejjejj!! — gúnyolódott a korcs­máros. — Úgy ám! — hencegett Mátyás. — Ügyi, maga se nézi ki belü­lem, hogy én vettem, penig ha valaki, maga elhihetné. — Már pedig én se hiszem. Mátyás fölvágta fejét. — Bebizonyítsam ? A zsidó zavarba jött. — Be, be. Mátyás a zsebébe nyúlt és kivette belőle a forintot. — Hát, — mesélte titokzatos hangón-­­— ez a kis jószág segített hozzá, pedig nem is igazi. A zsidó elsápadt. Ráismert az egyik fo­rintjára a sok közül. De még Mátyás is igen kí­nozta a szúrós szemével. —■ Hol vette kend azt a pénzt? És hogy tudja, hogy nem igazi? • —­ Onnan, — világosította föl Mátyás­ — hogy az igazit nem szokás ládában tartani, halom kendővégben, vagy bugyillárisban . . . Osztan meg, — tette hozzá — bolond az, a­ki kilószám tartja számon a pénzét. Ekkor már szigorúra vált a Mátyás arca, szinte fenyegetővé. A zsidó lehajolt a füléhez. — Hát a pap, — kérdezte halkan remegve, — honnan tudta meg ? Mátyás rántott a vállán: — A pap ? Hát mit tud a pap ? — Ne figurázzon, Mátyás gazda . . . Azt, a­mit kend. — Mit tudok én ? — panaszkodott Mátyás. A kis zsidó azt se tudta, hol a feje. Ilyen emberrel ő még sohase találkozott. — Megveszem azt a forintot, — kapkodott a szó és a levegő után. — Mennyiért adja? — Hümhüm, — dü­nnyögött a kegyetlen paraszt. — Nincs magának annyi igazi pénze, a­mennyiért én odaadnám ezt a hamisat. A korcsmáros a hajába markolt, könyörgött Mátyásnak, de az hajthatatlan maradt, nem en­gedett­ a forint (azaz a Pali féle rét) árából. Mit volt mit tennie, a korcsmáros utóvégre is kénytelen volt tőle megvenni a veszedelmes korpusz deliktit. Egyben megátkozta a pénzhami­sítás mesterségét, a­mi (nem számítva a gyártási költségeket) kilencszáz forintjába került, még mielőtt ideje lett volna az üzletet megindítani. El is inalt Pándról hamarosan, csak a korcsmáját adta el. Mátyás így búcsúzott el tőle: — Hát úgyi, hogy nyertem az áron! Ki­fizette nékem a menybeli jussomat is! íme, ilyenformán rendezte el Mátyás az 5 két ügyes bajos dolgát. Tőle most már foroghat a világ akár hátrafelé is. ✓ jégre szorult román nemzetiségi iskolák tanítói meg­kapnák a törvényben előírt fizetéskiegészítést. Ily­­képpen az illető felekezeti iskolák nem lennének kénytelenek az állami segítséget igénybe venni. Erre a célra a pénzintézetek már az idei közgyűlések al­kalmával fognak bizonyos százalékot megszavazni.

Next