Budapesti Hírlap, 1908. november (28. évfolyam, 262-286. szám)

1908-11-15 / 274. szám

Budapest, 1908. XXVIII. évfolyam, 274. szám. Vasárnap, november 15. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Eger.­, évre 28 tor., félévre 14­ kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 tor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fll. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Linkesítőség: VII. ker., Bökk Szilárd­ utca 4. sz. Telefon 54-53. Kiadóhivatal: TIII. ker., József­ körut 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55 95- Kiárusítás 55-53. Apróhirdetés 65-95. Hirdetés 55*53. Könyvkiadó 55*53. Igazgató 61*04. Egy vidéki levél. Budapest, nov. 14. Egy vidéki ismerősünktől, a ki az el­lenállási küzdelmek idején nem megve­tendő szerepet játszott megyéjében s a ki a néppel folytonosan érintkezvén, úgy a földmivelő népnek, mint a vidéki birto­kos értelmiségnek közfelfogását eléggé ismeri, levelet kaptunk, a melyben a kö­vetkezőket írja: ,,Belátóul, hogy másképpen nem folyhatnak a dolgok, mint a hogy folynak. I­de ha nem foly­hatnak másképpen és ha a nyugodt, lassú haladás politikája és a viszonyokhoz való célszerű alkal­mazkodás ma a helyes politika, mint a­hogy va­lóban ez is a­ helyes, akkor nem értem, hogy­­miért vagyunk mi 48-as és függetlenségi pár­tiak s mi hát tulajdonképpen ez a párt: h­atvan­­hetes-e vagy negyvennyolcas ? Mi adja meg tu­lajdonképpen a mi pártunk karakterét: a lelki vágyak és óhajtások-e,' vagy' az a politika, a­me­lyet a párt valóban követ és keresztülhajt ? Én nem nyugtalankodom. Megvan a ma­gam meggyőződése. Helyes-e az,,vagy nem, nem vitatom. De hogy nekünk, negyvennyolcasoknak m­ás a cégérünk, mint a­mit árulunk, az tagad­hatatlan. Legyünk koalíciós kormánypártiak, ez tiszta viz a pohárban. De ne valljuk magunkat negy­vennyolcas fli^getlenségieknél­, hiszen..«• .«,%› már úgy sem. Msz@ $ ávku­tik. men'íriar'm­i ma­gunk sem hihetjük. Mert kell minél előbb csi­nálni­ a fúziót s a zászlóra írandó jelszó egészen a mellékes. Tessék tiz-tizenöt évre ter­jedő, s kivi­hető munkater­vet, csinálni,­­mely javára válik a nemzeti állam megépítésének s ezt azután hir­dessük fölfelé, lefelé, kifelé s akkor tudjuk mi is, hogy mit akarunk is a nép is tudni fogja. Ma azonban mi sem tudjuk. Már pedig ne felejtsük, hogy a mai koalíciós kormány működése csak­­addig lehet hasznos a nemzetre, a­míg talaja a nemzetben van. Ez a talaj pedig sokat vesztett sziklaszilárdságából s a­kik 1906-ban még test­tel, lélekkel a kormány mellett voltak, azok kö­zül ma már sokan másként gondolkoznak. A fú­zió és egy egészséges munkaprogram újra hoz­hat kedvező szelet, mely a kormány felé fordítja ismét a kedvet. De n­onai állapotok mellett a leg­közelebbi választások meglepő eredményt hozhat­nak, elsősorban a függetlenségi pártra. Én leg­alább ezt hiszem. Lehet, hogy vidéki szemmel nézem az or­szág dolgait. De hiszen vidéki körben és a vidé­ken élek és így a vidék kedvének lehetek csak kifejezője.“ A mit vidéki ismeretink itt, mint aggodalmas közérzés és a függetlenségi párt tagjai körében is és ennek adott ki­fejezést a közel­múlt napokban Szent­­iványi Árpád is a függetlenségi párt köz­ben, a­mikor a fúzió kérdését hozta szóba. . . Vidéki, ismerősünk levelét éppen azért közöljük, mert az­, a­mi abban fog­laltatik, sokuknak a kedvét juttat­ja ki­fejezésre. A kedv pedig nem a körülmé­nyek és viszonyok komoly mérlegelésé­nek, hanem általános benyomásoknak a szüleménye. Az a rossz­­kedv pedig, a­­mely a vidékén belül ált­alán­osi­kk­i", a túl­zott remények be nem teljesedéséből származik. Az emberek nem­ azért elé­gedetlenek a függetlenségi párttal s ez az elégedetlenség nem azért terjed, mert a függetlenségi törekvések és vágyak ki­haltak a nemzet fiainak kebeléből, ha­nem azért, mert igen sokan azt hitték, hogy a függetlenségi párt kormányra ju­tása egyúttal a párt­ elveinek a diadalát is jelenti. S mivel ebben a reményükben csalódtak, most nem veszik figyelembe, hogy a koalíciós kormányzat, csak bizo­nyos feladatok megoldására alakult, nem veszik, figyelembe, hogy a függetlenségi pártnak a kormányon létese az or­szág függetlenségének az ut­ját egyengeti, ha­nem csak az ellentétet látják a párt jel­szava é­s a való állapotok között s erre támaszkodva nemcsak maguk­­elégedet­lenkednek, hanem másokban is elégedet­lenséget­ élesztenek. De ez az elégedetlenség azután nem­csak a függetlenségi párttal, hanem az egész korm­ánnyal szemben is érvényesül. A­kik ma függetlenségieknek vallják ma­gukat, nemcsak, a függetlenségi­ párt­nak, hanem az egész koalíciónak a politikájá­val elégedetlenek, sőt, sokan­ vannak, a­kik éppen­ azért elégedetlenkednek,, mert az alkotmánypárt és a néppárt befolyá­sában látják a függetlenségi elvek vesze­delmét. . Ennek­­azután­ az a következménye,­­hogy az egész koalíciós kormány nép­szerűsége­ csökken s nem egy utár-máig Tisza Istvánnak kezd igazat adni. A­ki pedig hevesebb temperamentuma, vagy a balpárt, vagy a szocialisták felé hajlik. Ezek az okok mindenesetre még a régi ,választói­ jog mellett is csökkentenék egy új választás alkalmával a mai kormány híveinek a számát s ha az egyes pártok között a féltékenység a választások al­kalmával zavarokat támaszthatna, a koa­líció még inkább megfogyatkozva kerülne Történetek egy nagy szürke k­éznél. Irta Sipniusz, Csipisz és Csitri. "E nagy, porlepte, szürke házban, melyet ebben az esztendőben ott hagytam Pesten s Bu­dára jöttem, sok alak, sok történet megfordult előttem. Ezek közül először két kis gyerek törté­netét­ irom meg, olvassák el a gyerekek is. * Harangi Tóbiás hires szürszabó mester volt nemes Veszprém városában. A pestiek talán már nem is tudják, hogy micsoda ruhadarab az a­jszik­? A­hogy az úriemberek letették a magyar viseletét­, a­zenképpen a nép gyermekei is lassan­­lassan leszoknak a régi szép magyar ruhadara­bokról s gyárakban készült szövetből egyformára­­varrt ruhákban kezdenek járni. Az én gyerekkoromban a szűrt még min­denfelé viselték. Voltak fehérszürös magyarok és feket­eszürös magyarok. A legszegényebb cse­lédember is azért takarékoskodott, hogy cifra szűrt vehessen magának, mely piros és zöld szí­nekkel gyönyörűen ki volt hímezve. A jól beren­dezett magyarnak volt egy hétköznapi szűre cső ellen, hideg­­elten és volt egy vasárnapi szűre, me­lyet akkor vett föl, mikor templomba ment. Külön mesteremberek foglalkoztak ennek a var­írásával, ezeket hívták szürszabón­a­k. A szürszabó nem is varrt m­ás ruhadarabot. Ha ebben ügyes volt, sok pénzt keresett vele, még meg is gazda­godott. Nem volt rászorulva, hogy egyebet is varrjon, de büszkesége sem engedte. Ha nadrágot kellett volna varrnia, azt olyan szégyennek te­kintette volna, mint am az Istentől tehetséggel megáldott szobrásznak széklábat kell vóla fa­ragnia. T­gy állt tehát, a dolog, hogy a szabók közt is elsők voltak a szűk­szabók, a szín­szabók közt el­sők voltak a veszprémi szűk­szabók, a veszprémi szűk­szabók között pedig első volt Harangi Tóbiás uram. Élete első felében­­szép vagyont gyűjtött az öreg,­ de aztán elkövetkeztek a rossz idők s ő szegényedni­ kezdett. Élete második felében már lefele ment. Hiába hurcolta portékáját vásárról­­vásárra, Tolnától Baranyáig, Mosonytól Fejér­­megyéig, egyre kevesebbet, adott el és ő minden vásárról szomorúbban tért haza. Tisztán látta, hogy ha meg akar élni, rá kell fanyalodnia a rendes szabóságra. De már mikor legelőször fog­lalkozott ezzel a bús gondolattal, elhatározta, hogy ha ezt­ meg is cselekszi, előbb itt hagyja Veszprém városát, nehogy az ismerősök tanúi le­gyenek az ő hanyatlásának. Elhatározta, meg is cselekedte. Ott hagyta szülővárosát és Budapestre költözött. Abba a házba, melyben én is laktam. Tudta az öreg, hogy itt majdnem egy millió ember lakik, ha ebből csak kétszázan nála varratnak, szépen megél be­lőle. A Harangi-üzlet ekkor kettőjükké vált, az övé, meg a vejéé, Gáspár Sándoré. Kivülök ál­lott a család Harangi leányából,, a­ki Gáspár Sándor felesége volt és ennek két gyerekéből. A két gyerek közül az egyik fiú volt,­ezt­ hívták Csipisznek, a másik leány, ezt hitták Csitrinek. A pap ugyan más névre keresztelte őket, de a Csipisz még a­­Csitri pólyáskorukban rájuk ra­gadt, s mindenki csak így hívta őket. Csipisz nyolc esztendős­, eleven eszű­, mozgé­kony gyerek volt, a­ki elég jól tudott már olvasni, írni, kívülről végigszavalta a Talpra magyar-t, s ha egy akáclevelet tett a nyelve alá, szépen mu­zsikált rajta. Hej, de szomorú dolog az, mikor a falusi vagy kisvárosi gyerek a fővárosba kerül. Olyan, mint mikor a puszták szabadon kószáló oroszlán­ját ketrecbe zárják. Veszprémben megfogták egy­más kezét és elkószálgattak a városban. Ha ép­pen nem találtak haza, csak megmondták, hogy ők az öreg Haranginak az unokái és mindenki tudta, hová vezesse őket. Itt Budapesten pedig­­csak a lakásuk előtt levő folyosóra­­volt szabad ki­menniük, az udvarra már nem. Az utcára is csak a felnőtt családtagok­­kíséretében. Vész- Mai számunk 66 oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék