Budapesti Hírlap, 1909. május (29. évfolyam, 103-127. szám)
1909-05-01 / 103. szám
1909. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP (103. sz.) fogok mondani, sok tekintetben fölvilágosítólag fog hatni a magyar közvéleményre. A Budapesti Hírlap bő tudósítást hozott arról a visszautasító magatartásról, amelyet a magyar miniszterek Bécsben tapasztaltak a magyar nemzeti követelések iránt. Ez a merevség főképp a katonai kérdésben tűnt föl, amelyre nézve Andrássy folytatott beható tárgyalásokat, biztatónak mondható kilátással. Kossuth és Apponyi ezért kérték föl Andrássyt, hogy jöjjön föl Bécsbe s keresse meg újra, ha lehet, az általa már kedvező felek között determinált tárgyalási alapot. Andrássy feljött és csak a merevséget konstatálta. A régebbi hajlandóságot hideg tartózkodás váltotta föl. Ezt a kínos változást szóvá tette a Budapesti, Hírlap, egy Bécs című cikkében, amely itt óriás feltűnést keltett. De most én elmondom ezennel a való okát azoknak a tapasztalatoknak, amelyeket a szövetkezeti pártok vezérei Bécsben tettek. A legilletékesebb köröknek s legfőképpen az uralkodónak (a ki kegyes aggastyán és a ki — mondhatom — Magyarország iránt a legjobb indulattal viseltetik, bárha osztrák császár is, amiről soha egy percre meg nem feledkezik) az volna a célja, hogy tartós, állandó, konszolidált viszonyokat teremtsen Magyarországon. De az obstrukció szellemének elhatalmasodása óta ezt a célját elérni és agg korára a nyugalmat biztosítani a magyar politikában nem tudja. Azt talán mondanom sem kell, hogy a centralisztikus gondolkozás még igen erős Ausztriában és az uralkodóház egyes tagjaiban találja legerősebb támasztékát. Viszont azonban föltétlenül igaz az, hogy a király ő felsége alkotmányosan gondolkozik és a magyar közjog iránt érzékkel bir. De a magyar államiság ellenségei — főképp az obstrukció óta azzal agitálnak a király előtt, hogy azt mondják: — Magyarországon békés viszonyokat engedékeny politikával létrehozni nem lehet, Magyarországon a szélső pártok s e pártoknak egyes töredékei akkor csinálnak fölfordulást, amikor nekik tetszik. Egy pár évvel ezelőtt a katonai kérdéssel, most pedig a bankkérdéssel hozták lázba az országot s tették lehetetlenné a békés kormányzást. Ily viszonyok között bármilyen nagy engedmény is falra borsó, mert a függetlenségi pártból bármikor föltámadhat egy csoport, amely valamely okból, valamely kérdést kiragad s tüzel és lázít, azt hirdetve, hogy az a centrummá tett kérdés éppen az, amelyhez az ország legfőbb érdeke fűződik, s minthogy a függetlenségi párt könnyen izgatható, ez okon bármely pillanatban beállhat újra meg újra a fölfordulás veszedelme. Íme, tisztelt szerkesztő úr, így nézik Bécsben — az udvari és dinasztikus, részben centrális szemüvegen át — a magyarországi közállapotokat, jobban mondva: ezeket az érveket érvényesítik ő felsége előtt, mondhatom, jelentékeny hatással. Mert tovább mennek s azt mondják: — Ezeknek a magyar fölforgatóknak tulajdonképpen semmi elvük sincsen, éppen csak fölforgató indulatuk, vagy — hatalmi vágyuk, ezért nem is adhatnak biztos alapot, amelyre kormányzó politikát építeni lehetne. Csináltak fölfordulást a katonai kérdésben, a magyar vezényszóért, s megalkudtak, amikor a koalícióban a hatalmat kapták. Most már nem is beszélnek többé a katonai kérdésről, sem a régi obstrukció szellemében, sem sehogy. Azután csináltak fölfordulást a bankkérdésben s most már azt halljuk, hogy ezt is „kikapcsolják“, ismét a hatalom fejében, így bármely kérissel tudnak fölfordulást csinálni, ha nyomában a hatalom birtoka kecsegtet. De a fölfordulások politikája nem lehet, üdvös politika és bizalomra nem méltó, mert a hatalom vágya egyre terjed s csak uj meg uj felfordulásra biztat. Azután levonják a rettentő konzekvenciát, ekképpen: — Ha fölforgatókat keresünk, akkor jobb az utcával, a szociáldemokráciával és Kristóffvval szövetkeznünk, mert ezek a magyar nemzeti követeléseket letörik és a népjogok lobogójával örömest csinálnak császári politikát Magyarországon, sőt ezt a politikát még népszerűvé is teszik, legalább a nemzetiségek és a tömegek előtt. Ezeket a momentumokat kell számbavenni, ha önök meg akarják találni a nyitját annak a hideg áramlatnak, amellyel a magyar miniszterek s főképpen a függetlenségi párt vezérei itt találkoztak, a válság küszöbén. Önök nem is képzelik, hogyén ezekben az éles szemű és finom politikai szimatú körökben milyen gúnyos mosollyal találkozom, amidőn azt olvassák, vagy a jelentésekből azt hallják, hogy a függetlenségi párt kiadta a jelszót: neki a hatalom kell, neki kormányra kell jutnia, egyedül és kizárólag neki. Mivelhogy ők azután jobban fogják informálni a királyt! • A bécsiek erre azt mondják: milyen mulat' ságos politikai színjáték ez! Mondhatom, mint jó magyar ember, a függetlenségi párt programjának eszmei és eszményi tartalma jobb sorsra volna méltó. ■ Egyébként megírhatom, hogy sok minden van a mai válság történetében, amit itt teljesen érthetetlennek tartanak, így például az udvari politikusok szemében megfoghatatlan az, hogy a magyar függetlenségi pártot miért engedték szabad prédájára a bankizgatásnak, holott a magyar státuszférfiak, a koalíció vezérei egy pilla,natig sem lehettek kétségben az iránt, hogy a legilletékesebb helyen mi lehetséges és mi nem. Hogyan van az, hogy a pártot föl nem világosították arról, hogy kilátástalan küzdelembe, vagy pedig kikapcsolásnak nevezhető, kelletlen önmegtagadásba viszik bele? Továbbá bámulatot kelt az a körülmény, hogy az úgynevezett bankcsoport váltig a magáénak vélte és annak is hirdette Wekerle Sándort, akiről itt mindenki tudja, hogy soha egy pillanatig az önálló bank híve nem volt! Végül legalább is furcsának tartják, hogy a függetlenségi párt haragszik a hatvanhetes Andrássyra, miért nem lett negyvennyolcas — amikor nyilvánvaló, hogy Magyarországon csak az elfogadott közjogi alapon lehet kormányozni s a mikor maga a függetlenségi párt is — eddig a koalíció keretében a kiegyezés alapján állott s ezentúl — ha megkapná a hatalmat — egyedül is ezen az alapon alakitana kormányt ? Ezekre a jelenségekre itt nem is tudnak más magyarázatot, mint hogy azt mondják: ezek taktikai fogások, amelyekben az a nevezetes, hogy egyik sem foglalja magában azt a tartalmát, aminek a színét viseli. Sajátos színben tűnik föl itt a képviselőház elnökének, Juszh Gyulának szereplése. Amikor a királynál kihallgatáson volt, akkor írásba foglalt memorandumot terjesztett elő, amely teljes kormányzati programot adott. Ennek főbb pontjai voltak: általános, titkos szakágát. De nem láttunk semmi jelet, mely azt jelentette volna, hogy a majort fölgyújtották. Mikor Vitya felé közeledtünk, menekülő urasági cselédek, leginkább asszonyok jöttek velünk szembe. A bácsi rögtön megállította őket, hogy megtudja, tulajdonképp mi történt, mert a hihózó lovas legény annyira meg volt ijedve, hogy semmiféle részletet nem lehetett belőle kiszedni. Hát a hajt a délsomogyi aratók csinálták. Összeütköztek a gróf kegyetlenségéről és durvaságáról híres cseh vadászával, a ki annyira kihozta őket a sodrukból, hogy féket veszítve rámentek az egész majorra. Ha nem gyújtogatnak is, de pU»z■tanak . . . — Hát az ispán hol van ? — kérdezte a bácsi. Ez az ispán volt a vityai major első tisztviselője, vagyis felelős feje. Egy béres igy szólt: — Nem láttam, de azt mondják,hogy lóra kapott, hogy a csendérekért menjen. A többiek se tudtak az ispán felől biztosat. Egyik-másik, hogy személye fontosságát emelje, eleinte azt kezdte állítani, hogy látta. De mikor megszólítottuk, elhallgatott, maga elé nézett és vontatva igy szólt: Aligha avvól. A bácsi vállat vont és tovább haladtunk. Tudja az Isten, merre futott kl az ispán az éjszakában. Különben nagybátyám szerint értelmes, energikus ember volt, aki nem ijed meg a maga árnyékától. Mikor firtattam, hogy ki volt még a vityai pusztán, kisült, hogy nem más, mint Szeghy Lajos. No, abban megegyeztünk, hogy azt valami pincéből fogjuk előhúzni. A hold még magasan fönt járt, mikor a pusztára érkeztünk, hol nagy bámulatunkra meglehetős csend fogadott. A cselédházak táján csoportosult egy csomó uradalmi cseléd, a szérüs kertben, hová az asztagokat rakták, találtunk egy másik csapatot, a majorban körömkörül pedig vasvillásbéresek cirkáltak. — Itt, úgy látszik, rend van, — szólt a bácsi, megállítva kocsiját az ispánlaktól nem messze, — no atyafiak, mi újság? Kiesett a világ feneke, vagy visszatettétek már ? Amint a jószágigazgató alakját megismerték, egyszerre süni sereg vett körül bennünket. — Hol az ispán ? Egy öreg béresgazda előlépett és levette a kalapját. —• Azt nem tudjuk, tekintetes úr. — Hát mi baj volt, mert úgy látom, hogy már nincs ? — Az ifjú ur bent van az ispánházban. Ő igazította el a dolgot, majd elmond ő mindent. — Melyik ifiur ? (Minálunk a nőtlen írnokokat és gazdasági gyakornokokat, nevezték ifiurnak.) — Szeghy Lajos tekintetes ur, — felelt az öreg béres. A lakóházhoz mentünk és bezörgettünk. Nagy nehezen fölvertük Szeghy Lajost, aki aludt, mint a bunda. Mikor megtudta, ki zörget, gyertyát gyújtott és beeresztett bennünket. Zavartan és félszeg modorban köszöntötte feljebbvalóját, dorgálástól félve. Azt se tudta, melyik lábára álljon és csak úgy akadozva hebegett., — De kár, hogy eljött az igazgató úr . . ., Nincs itt semmi baj ... Az ispán úr verte föl? — Nem is láttam, — felelt a bácsi, — az az ember ijedtében világgá mehetett. De hát mi történt? Beszéljen szaporán, nem harapom le a fejét. Magán úgy látszik, csak most jön ki az ijedtség. Most nagyon siralmas jelenet következett. Szeghy Lajos izzadva, töredezve, folytonosan mentegetve magát és számtalan bocsánatokat kérve elmondta a történteket. Valami fiatal suhanc, aki marokszedő volt, egy az erdőből a mezőre tévedt ifjú őzet elfogott, átadta az öccsének és vasárnap hazaküldte az édesanyjának. Ma este nagy dérrel-durral betoppant az aratók közé Krazsnek, a gróf rosszképű, hirhedt cseh vadásza. A fiút a puskavesszővel véresre verte, egy másikat pedig kegyetlenül kiköttetett, mint ahogy régente a katonaságnál volt szokás. Mikor az aratók erre rájöttek, összeröffentek és rátámadtak a fővadászra és két lágerére. Ezek bevették magukat egy házba és onnan lövöldöztek ki a népre. A cselédek rémülten szaladtak az ispánhoz, aki lóra ült, hogy majd csendőrökért megy. Nem maradt a pusztán más kapatos ember, mint Szeghy Lajos. ■ — Akkor érkeztem oda, kérem ássan, mi , 3