Budapesti Hírlap, 1910. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1910-01-01 / 1. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP (1. sz.) 1910. január . Csak az a kérdés van hátra, honnét ez az ellenséges indulat Magyarország ellen. Egy szó a felelet: a centralizmus. Ennek lidércfénye után futkos az osztrák hatalom. Ezen a mi nai­vabb politikusaink hitetlenül nevetni szoktak, mert miféle centralizmus az, a­mely a lengyel, cseh, szlovén, német stb. autonómia alapján épül? De éppen ez az! Nekünk is csak annyi autonómiánk legyen, mint amazoknak. Auto­nómia — a­mennyi tetszik, de csakis autonó­s­mia, semmi önállóság, semmi függetlenség, semmi államiság. Ezt az államalakulatot semmi hatalom a világon nem teheti egynyelvűvé, egy­­népűvé, egynemzetűvé; ki kell tehát találni va­lami újat: egycentrumúvá kell tenni. Divide et impera, így kormányozta egyszer Róma a világot; így kormányozza a mi világunkat Bécs. Csak egyetlen egy baj van: már van egy nagy német centralizált birodalom. Tehát ezt a mon­­arkiát szlávvá kell tenni, a­mennyire lehet. Itt a fő pozíció Csehország, mely Németországgal határos, tehát főképp Csehországot kell elcse­­hesíteni. Mondják, hogy trialisztikus terveket forgat Ausztria. Nem akarnak trializmust, in­kább pluralizmust. Magyarországon a fő pozíció . Horvátország. Ez az ék Magyarország testében, ezt kell beljebb és beljebb tolni, ezért támogatják, becézgetik Horvátországot Magyarország ellen. Azért nem kell félnünk, a világ se ma, se holnap még nem dűl össze. Marad a dualizmus, — név­­leg. De Magyarország­ hatalmát mindenképpen csökkenteni kell, az általános, titkos választó­jog behozatalával, a gazdasági önállóság meg­akadályozásával, a fundamentumok aláásásá­­val. Ila szegények leszünk,, megosztva és meg­oszolva, egymás ellen küzdve, a hatalomért vias­kodva, akkor a dualizmus magától is meghúl, mindenesetre árnyékká válik, mely semmi ellentállásra nem képes. Az egységes biro­dalom! Autonómikus alapon! Ez a pro­gram! Ebben egyetértenek az összes szláv tör­zsek Ausztriában, mert miért legyen nekünk többünk, mint nekik. A szláv hegemóniának mi vagyunk a legnagyobb akadálya. De így vé­lekednek a németek is. ők, mint nagy realisták, főleg gazdasági okokból, ők adják el ne­künk a posztot és egyebeket. Nem jó nekik, ha itt húszmillió ember gazdaságilag függetleníti magát tőlük. Végül így gondolkodik az udvari párt, a k­eresztényszocialisták, először mert ud­vari párt, azután mert bécsi párt, végül mert reakciós párt, ők megvadulnak a magyar sza­badságszeretettől, férfiasságtól, függetlenségtől. Ez a párt egyszersmind a sörpárt, a korcsmai jjrmirniiT-Ti--iiT ~~iTmrri i,iw.'aii,iriiiiii^TnT«TiirBinr~Tn párt, a­mely nem hisz a gondolatban, a szabad­ságban, a haladásban. A bécsi „kedélyesség"4 elnyárspolgárosodva, a nyárspolgár csökönyös­ségével, szűk látásával és lendü­letlenségével. Nincs egyetlen egy jó barátunk odaát, csak öreg királyunk, de nincsen tagadás benne, őt el­keserítettük, bizalmatlanná tettük és az osztrák pártok tobzódásával szemben kevéssé ellent­­­állóvá. Mit mondjon ő azoknak, kik azt mond­­ják neki, hisz négy évvel ezelőtt a magyar had­sereg gondolata lángra gyújtotta Magyarorszá­got. De ugyanerről a magyar hadseregről az­előtt nem esett szó, és­­­ most ismét nem esik szó. Lehet-e ily nemzetben bízni? Lehet vele valamit alkotni? Mennél gyöngébb, anné­­l jobb. Egyébiránt az ország megmarad, ha a magyar urak leszorulnak is róla. A munkás n­em akar közjogot, a nemzetiségek nem akarnak közjo­got, a bankárok és gyárosok nem akarnak köz­jogot, a polgárok sem törődnek so­kat vele. A most uralkodó réteg inguvernábilis.­ Nem tud kormányozni és kormányozhatatlan. Minden jobb, mint a mostani állapot. Jöjjön tehát az ál­talános titkos, a szociáldemokrác­ia, a nemzeti­ségi obstrukció, és ennek nyomá­n a híres ma­gyar parlament letörése. És mi­­ndezt mi ma­gunk hoztuk fejünkre, mert a fa­lnak nekimené­­sünkkel betörtük fejünket és el­vesztettük erőn­ket. A mi gyöngeségünk sugallja nekik az ő ere­jüket. Hozzájárul, hogy a férges családban örökös a perpatvar, ezzel azután továbbra is az ő segítségükre leszünk, h­iven, kitartással. Nem kell ide erőszak, botrány, a lárma, föltűnés, boldogulni lehet formulákkal­, deklarációkkal és egyebekkel, de főleg türesen, ön­el és ez van bő­ven. Ha már ütni kell ezt a nemzetet, lássuk, mire megyünk ketten, ők min magunk. A tör­ténetnek igenis megvan só maga logikája, de jaj annak a nemzetnek, mely meg nem érti. A világ pedig semmit se törődik mi ve­lünk, mert minden állam csak a maga érdekét keresi, a­min végre is nem csodálkozhatunk. A világ nem dűlt ös­sze, midőn Lengyelországot földarabolták, á ön nem volt lélekemelő dolog. A világ elszörnyűködik az orosz abszolutizmus véres tettein, de nem tehet ellene semmit, sőt a cárt nagy avályokkal fogadták Olaszországban, mert ezzel ellenünk demonstráltak — a mi szö­vetségeseink. (Persze itt van Németország, a mi rendületlen h­ű barátunk. Ez növelte szarvait a bécsi uraknak, Luegernek és azoknak, kiket ő rángat drótja­in, és igaz is, hogy Németország hű barát — a meddig érdeke tartja. Meddig nem figyelhetnek reánk. Tavaly karácsony este, mint elnök, voltam bátor indítványozni . . . A kassza: Pardon, egy pillanatra. Azt hi­szem, e kávéháznak én vagyok legtekintélyesebb és legnépszerűbb bútordarabja, három tükörrel, fiókokkal,­­különböző cifrázatokkal, ezüst és par­cellán béléssel, egy paddal, s melyen a kisasszony ül és egy könyöklővel, melyre a gavallérok tá­­maszkodn­ak, azt hiszem tehát, joggal követelhe­tem, hogy­ én elnököljek./ A biliárd: Kéreim, kérem, tavaly is ön el­nökölt, de nem bírta szusszal és szégyenszemre kénytelen voltam én átvenni a tanácskozás ve­zetését. A faissza:­­Nem tagadom, de miért? Mert az akkori, kassikinő roppant kövér volt és iszonyú súllyal nehezedett a mellemre. De ez, nézzék, milyen sovány, szegény, olyan könnyű, mint a pehely. Érzem, hogy ezúttal elbírom az elnöklés fáradalmait. A fali óra: Kety! Akarom mondani, csitt! Ne töltsük az időt veszekedéssel . . . Tavaly nem akartam szólni, de az idén csak kirukkolok vele, hogy az elnöklés tulajdonképpen engem illet . . . Engem, a­kiről tulajdonképp nem le­het tudni, hogy élő lény vagyok-e, vagy pedig tárgy. Minden esetre átmenet vagyok a kettő kö­zött. Nagyon fontos szerepet játszom az embe­rek életében és dirigálom őket. Szerintem iga­zodnak még a tudósok is. Ez azt bizonyítja, hogy önök között nekem van a legtöbb eszem, tehát legméltóbb vagyok az elnöki tisztségre.­­Nagy mozgás és mozgás a kávéházi tár­­gyak között. Abcug! kiáltások.) A billiárd (gúnyosan): Hallja ön ezt, tisz­tartja? Ez a támogatás aranyat ér­t Német­országnak. Ezért nem szabad a hadsereghez nyúlni, semmiképpen. Egyelőre az osztrák-ma­gyar államnak csak egyetlen­ egy jó barátja van: Németország. De várjunk csak, mi lesz, ha a szlávosítás így tovább halad, pedig okvetetlenü­l tovább fog haladni. Már most is mondják az osztrák szlávok, hogy a külpolitikának igazod­nia kell a belpolitikához, tehát annak is szláv tendenciájúnak kell lennie. Ha ez beáll, akkor majd két ellenségünk lesz, Oroszország és Né­metország. A Balkán sem éppen jó barátunk, és Olaszország még kevésbbé. Magyarországnak nem barátja Ausztria és Ausztriának nem ba­rátja senki. De azért el kell ismerni, hogy nem­csak Ausztriának van nagy türelme a magyar csomó áldozgatásában, de Európának is az osztrák csomó bogozásában. Majd lesz, a mi lesz. Európa igen jól tudja, mi lesz. A reakció műve mindenütt ugyanaz, az állam belső ere­jének elsorvadása. Ehhez hozzájárul az osztrák­magyar bellum omnium contra omnes, minde­neknek háborúja mindenek ellen, hogyan lehet egy államot összetartani, érthetetlen. Mondják, hogy Ausztria létezése a történet nagy csodája. De mégis nem jó túlságosan a csodában bízni. Jó, ha az ember dolgozik is a maga fönmara­­dásáért. A­mi Ausztriában történik, nekünk nagy ártalmunkra van, de Ausztriának semmi­képp se lesz hasznára. Persze ennek a mostani generációnak talán nem lesz semmi baja. De jaj a nemzetnek, melynek intézői, vezetői csak egy generáció javát nézik és cinikusan mondják: Utánunk az özönvíz!* Ily borús gondolatokkal lépünk be az új esztendőbe, a­mikor a felszínen is nagy a kava­rodás. Ezt talán mégis most valahogy el fogjuk intézni, de tekintve Ausztria tendenciáit, a kö­zeli jövőtől semmi jót nem várhatunk. Csak ki­tolják a döntő ütközetet, melytől innen is, tul­­nan is félnek, inkább a kiéheztetés taktikájához folyamodnak. Mindent elviselnénk, mindenre elkészülnénk, csak egy táborban volnánk ide­haza. De a politikai hatalomért való viaskodá­­son kívül más harcok is dúlnak közöttünk, me­lyek ugyancsak aggasztók. Szűkkeblűnek kiált­ják ki nemzeti érzésünket, elmaradottnak csú­folják kultúránkat, melyet mi, mint ők mond­ják, kínai fallal szeretnénk elzárni a külföldtől, ők meg azt szeretnék, ha itt minden francia vagy német volna a magyar köntösben. Ma­gyarul írják és gondolják a német, francia, an­gol gondolatokat. Ettől azután csak egy lépés telt fali­óra? Tudja, mit jelent ez? Azt, hogy itt senki sem bízik önben, éppen mivel nem tud­juk, hogy ön tulajdonképpen az emberek közé tartozik-e, vagy mi közénk? Sokan azt hiszik, hogy ön ember, de tárgynak teteti magát, hogy feltűnés nélkül spicliskedhessék köztünk. Az óra (felháborodva): De kérem, ilyen gyanusítás: Kety, kety, kety! A billiárd: Ne mérgelődjék, kérem, ez így van. Köszönje meg, hogy őszintén megmondom az igazat. De elég volt a vetélkedésből, az ülést ezennel megnyitom. A kassza nem elnökölhet, mert még föl találja ébreszteni a kasszírnőt. Tisztelt értekezlet! Tavaly ilyenkor ott hagytuk el, hogy jegyzőkönyvbe kezdtük felvenni min­denkinek az óhajait és a panaszait. De mindenki oly hosszan adta elő, hogy kifogytunk az időből. Kérem önöket, hogy az idén gyorsabban tárgyal­­junk. Ki kezdje? Az összes tárgyak (össze-vissza kiabálva): Én, én, én vagyok a legnagyobb bajban! A billiárd: Halljuk először is a dákót. Kiáltások: Panama! Az atyafiságot prote­­zsálja! A dákó: Protekció nélkül is engem illet az elsőség, mert biz Isten mondom, nekem van önök közt legkeservesebb dolgom. Nézzék csak, milyen puha fejet adott nekem a jó Isten és ezt a puha fejet goromba és erőteljes emberek foly­tonosan a legkeményebb elefántcsont golyókhoz ütögetik. Tessék csak megpróbálni, hogy ez mi­csoda kenyérkereset. Tessék a statisztikát meg­nézni, hogy mennyi szerencsétlenség történt a családunkban és hányan pusztulunk el ebben a mesterségben ... Mikor a kávéházban csend van... Irta Sipulusz. Színhely a Katánia-kávéház karácsony éj­jelén. Abszolút üresség. A legcsökönyösebb agg­legény is hazament már, miután felhörpintett egy rossz puncsot. A kávés és felesége, gyerme­­keik­. körében, első emeleti lakásukon a kará­csonyfa körül tomboláznak. Idelent, az üzlet­ben, csak a sápadt kasszírnő és egy öreg pincér maradtak. Kívülről nem hatol be semmi zaj, villamosok nem közlekednek, kocsik alig járnak, a járókelők lépteinek zaját is elfogja a vastag hóréteg. A kasszírnő és a pincér próbálnak egy kicsit beszélgetni, de ez a temetői csend lassan­­lassan elfojt bennük minden kedvet. Saját hang­juk bántja őket az ijesztő némaságban és elhall­gatnak. A pincér a kályha elé tol egy karosszé­ket, egy darabig mereven néz maga elé, aztán lehunyja szemét. A kasszírnő még egy kicsit ol­vasni próbál, de még az újságpapiros száraz zör­gése is bántja a nagy csöndességben, hát félre­­tolja a lapokat, karjára hajtja a fejét s szundi­kál. Valamelyik gázlámpában a megszorult le­vegő nyöszörög, mint egy beteg gyerek, egyéb hang nincs. A nagy amerikai billiárd-asztal (megszó­lal): Pszt, pszt! Tisztelt társaság! Sürgősen figyelmeztetem önöket arra, hogy itt van megint az egyetlen alkalom, hogy helyzetünkön és sor­sunk javításán tanácskozhassunk. Itt van a ka­rácsonyest, az egyetlen est, melyen szabadon lé-­­ lekzünk föl, mert uraink, zsarnokaink és elnyo- I móink vagy nincsenek lesen, vagy alusznak és !

Next