Budapesti Hírlap, 1910. április (30. évfolyam, 77-102. szám)

1910-04-01 / 77. szám

tából folyik a korlátozások szüksége és ott, a­hol ezt megtenni elmulasztották, mindenütt számos visszásság okozója lett e mulasztás. Benoist, a francia vá­lasztási reformbizottság feje és szellemi vezére mondja a francia választói jogról, hogy a választói jog általánossá tétele folytán — a­mit ma már tiltva van meg­bánni — beözönlöttek a politikai analfa­béták, a félig barbárok és ennek követ­keztében a parlamenti rendszer szociális előfeltétele egyre kevésbbé van meg. Szerinte a nyers általános választói jog Franciaországban általános anarkiára vezet. Villey, a kiváló francia tudós vál­­asztójogi munkájában nagyon meggyő­zően fejtegeti a korlátozások jogosultsá­gát és különösen fejletlen kulturális vi­szonyok között ajánlja az értelmi és szo­ciális cenzust, sőt az adócenzust sem kár­hoztatja abban az esetben, ha az adó mértéke nincs megállapítva és így min­den adózót megillet a választói jog. Lefèvre Pontalis, a francia akadémia tagja jeles választójogi munkájában úgy nyilatkozik Hollandia cenzusos vá­lasztójogi rendszeréről, hogy ez képviseli a ,,jogosult“ általános választói jogot, szemben a nyelvtani értelemben vett ál­talános választói joggal. Fouillée, a hírneves francia tudós pedig ezt írja: „A mi választójogunk Franciaországban atomikus, szervezet­ten és alaktalan. Mai alakjában az igaz­ság látszata alatt az igazságtalanságok végtelen sorát rejti magában. Pufferoen, a belgák jeles választójogi szakértője helyeslőleg mutat rá arra a jelenségre, hogy az Egyesült­ Államokban a Szövet­­ség egyes államai, félénken bár, de alkot­mányukat revideálni merészkednek oly irányban, hogy a választói jog feltételei súlyosabbak legyenek. Prato, a Riforma Sociale szerkesztője úgy vélekedik, hogy a közel­jövőben nem fogják megérteni tudni, hogyan lehetett egy modern, rend­kívül bonyolódott állam gépezetének irányítását a politikailag iskolázatlan tö­megek kezébe letenni. Fourniére, a Revue Socialite szerkesztője nem hiszi, hogy az aránylagos képviselettel meg le­hetne gyógyítani a nyers általános vá­lasztói jogon fölépült demokrácia három súlyos betegségét: az üzletszerű politi­kát, a megválasztottak általános hiva­­tottságbeli hiányát, a rendszertelen tör­vényhozói munkát. A bajok okát abban látja, hogy a politika hajtógépe egyszerű és kezdetleges. Szerinte az igazi demo­kratikus berendezkedésnek még ezután kell megszületnie. Makarevitz, a sem­­bergi egyetem európai hírű tanára, fel­­sőbbséges érveléssel mutatja ki az általá­nos választói jog merev dogmájának tarthatatlanságát és rámutat arra, hogy a választói jog általánosítása alantas kul­­túrfok mellett egy érdekes szociológiai jelenséget teremt meg: a demagógok arisztokráciáját. Meyer, a németek legki­válóbb választójogi tudósa általában he­lyesnek mondja a szavazati jog mérsé­kelt korlátozását, sőt a szavazatok bizo­nyos fokozását is ott, a­hol a szűkebb­­körű választói jogról most térnek át a szélesebb körűre. De minek folytassuk, hiszen a­ki csak bepillant a választói jog nyugati modern irodalmába, rögtön tisztában van azzal, hogy a választói jog nem egyéni jog, a­mely mindenkit megillet, hanem elsősorban szociális megbízatás, a­melynek természetes előfeltételei van­nak. És arról is meggyőződhetik, hogy az összes jelzőkkel díszített, nyers általá­nos választói jog többé nem a haladás dogmája, a modernség jelszava, hanem egy elavult, utcai jelszó. Ma már Nyugat legkiválóbb elméi azt kutatják, hogy minő után lehetne a modern parlamen­táris rendszert azokból a betegségekből kigyógyítani, a­melyekbe az általános választói jog jelszavának merev meg­valósítása döntötte a nagy nyugati álla­mokat. Azok tehát, a­kik a nemzet érdekei­nek, fejlettségi fokának megfelelő becsü­letes választási reformot akarnak, csak gyöngítik álláspontjukat, a­midőn a nyers általános választójog jelszavaival szemben a konzervatív szempontok jo­gosultságát, a magyarság felsőbbségének megvédését hangoztatják. Hiszen a nyers általános választójogi reformmal szemben sokkal általánosabb értékű ér­vet lehet fölhozni, azt, hogy ez alapon helyes reformot, a­mely a biztos szo­ciális fejlődés lehetőségét megteremti, alkotni nem lehet, hogy ez ma már nem modern eszme többé, hanem egy meg­bukott, lejárt, elavult jelszó. Ha mi mo­dern reformot akarunk, nem szedhetjük az irányelveket az utcáról, vagy azok­tól, a­kiket a választójog kérdésében a Nyugaton megindult nagy szellemi moz­galomnak még a széle sem érintett, ha­nem csakis azokból a gazdag tapasztala­tokból, a­melyeket e tekintetben a ná­lunk fejlettebb országok tettek és a­me­lyek e nagy reformnál bölcs óvatosságra, a fokozatos fejlődés szükségességére intenek, dicsérjük most is színeinek erejét, a festés szinte vakmerő könnyedségét, a könnyedséget, a­mely­ben az elnagyolás majdnem kvalitás, kifejező erejében sincs fogyatékosság é s a­mit kivált érdekesnek találunk: ezt a perverzus párisi té­mát mennyi egészséggel tudta megfesteni az a magyar művész, a­kinek a lelke (mint azt eddig látott számos sikerült képe bizonyítja) semmi közösségben sincsen ennek a képnek a tartal­mával. Báthori Erzsébetje is éppen ezt bizo­­nyítja. Itt van Herrer Cézár színben sikerült, de termeiben elszabott táncosnője, Háry Gyula do­­kumentumhűséggel festett Tabánja. Juszkó Béla fejlődését mutatja két kép (Szántás, ökle­­lődző tinók), a­melyeken azonban kissé takaré­kosabban bánhatott volna a kék színekkel; itt van a biztosan haladó Nagy Vilmos, Stetka Gyula komoly munkája (Arckép) s két igen te­hetséges művész, Mányai József és Pentelei Molnár János, a­kiknél az intellektuális fejlődés még nem ért a már-már kész festeni tudás nyo­mába. A tartalom, a kép lelke hiányzik meglepő ügyesen festett munkájukból. Mányai tanul­mányaktja meg éppen fölösleges a kiállítás alsó nagy termében. Itt van Mednyánszky. Télutója , az Éj­szaka úgyszólván festve sincsen, de micsoda lé­lekkel s tartalommal teljes két vászon ez! Való­ságos antik tragédia az Éjszaka egén a színek torlódásában. Ez már stílus, a­melyben egy-egy művészi lelkiállapot (a „hangulat1” elnevezés szinte séha ilyen munka előtt) klasszikus meg­örökítést nyer. Egy oldalteremben vannak nagy művészünk apróbb képei, megannyi dokumen­tum, egy-egy fej, de a típus valamennyin. Itt van Kacziány Ödön jeles munkája (Napfény a tengeren), a­milyet, ennyi gonddal, ennyi türelmes odaadással és szeretettel nem mindig fest. Szeszélyes kedvű, siető fantáziájú művész Kacziány. Nem győzi bevárni önmagát, újat! még újabbat! É­s a geniálisan odavetett vázlat nem tudja lekötni munkakedvét, egyéb­hez nyúl és az elmés kezdés ha azonnal nem sikerül, ő bizony nem szívesen vesződik vele, hogy megérjék. Ez a képe készen van. A­mit a raf­ináltabb ízlés szeret hamarosabban készült képein, mindazt megkapjuk ezen is, de ezen van még több, van polgáribb ízlést is kielégítő pol­gáribb munka is: poéma, a­melyet nemcsak el­sóhajtott, de teljesen meg is irt. Valami, a mű­vész munkakedvét fokozó megnyugvást látunk a II. teremben lévő képein is, a­hol leánya, Adrienne is bemutat egy sikerült kis holdvilág­poémát. Ez a II. terem­ Magyar-Mannheimer Gusz­táv, ez érdemes mester gyönyörű dolgaival ma­­raszt bennünket hosszasabban. A­hány képet mutat Mannheimer, annyi új és új művészi él­vezet. Nem illik szemrehányást tennünk a nagy intelligenciájú művésznek, de biz ő nem emészti el magát munkában!... Olyan könnyen fest, hogy az fogyatékosabb tehetségre kész veszede­lem lenne. Olykor-olykor ma is kitekint még a természetbe s az ő szerencséje, — művészetünké is, — hogy akkor annyi mindent s olyan jól lát meg mindent, hogy akár esztendőkig elél be­lőle. És tud festeni, a­mit akar. Egy-egy képén semmi rajz, de a színfoltokkal kifejezve táj, em­ber s a tónusban olyan egység, hogy a művész lelkiállapota a célbalött golyó biztosságával éb­reszti bennünk ugyanazt az érzést, azt a kedvet. Ha sóhajt, sóhajtunk mi is, jókedve, megelége­dettsége, egészséges érzékisége ugyanazt az ér­zést kelti bennünk is. Az „Olasz fm“ feje egy­két folt, ha tíz percig festette ... s ez a kép típusa az intelligens festésnek. Ha rajzolni kell, ha azzal akarja megadni a kép karakterét, rajzol, mint a­ki mindig csak azt csinálja s a rajzban is élet, lélek van. Ha impresszionista akar lenni, A fiumei kormányzó-helyettes Budapesten. Fiuméból jelentik: Wickenburn István gróf kor­mányzó-helyettes hivatalos ügyekben Budapestre uta­­zott. Egyben a kormányzó-helyettes jelentést tesz Héderváry Károly gróf miniszterelnöknek a válasz­tási készülődésről is. A katolikus kongrua. A Politikai Értesítő je­­lenti: A napilapok ama hírével szemben, hogy a kul­tuszminisztérium a kongruát számos lelkésztől el­­vonta, illetékes helyről kijelentik. Elvonásról nincs szó, hanem csupán arról, hogy azok az illetmények, a­melyek eddig a vallásalapból havi, vagy negyedévi részletekben az adóhivatalok útján folyósíttattak, ezentúl félévi részletekben, az illetékes egyházi ható­ságok útján fognak kiadatni. Ez az átutalás szükség­szerű folyománya az 1909. évi XIII. törvénycikknek. A törvény a vallásalap hozzájárulását határozott ösz­­szegben állapította meg, a­mely a kongrua-pénztárba fizetendő. Miután a kongrua-pénztár viselője ezentúl tud pompásan ahhoz is s az alatt a sommásan fogott ecset alatt mennyi biztos tudás — és mennyi kedves művészi... lustaság. De talán annak van igaza, a ki el nem engedi a művészi kvalitások közül a „jóravaló restséget” sem!... Hanem ehhez az erényhez már elengedhetetlen, hogy annyi talentuma is legyen az illetőnek, mint a­mennyiből Magyar-Mannheimer pocsé­kolhat is, ha neki úgy tetszik. Ebben a teremben van Deák-Ébner Lajos falusi násza; meleg, színeiben friss, mint egy­ mezei bokréta. Hogy keressük majd, lesz idő, tűvé tesszük a múltat egy-egy ilyen magyar képért! Itt vannak Udvary Géza érdemes munkái, (Biedermayer, Velencéből, Aranyhalak, Régi úriház); visszaérzése egy-egy elmúlt s a múlt­ban oly szépséges színűvé fakult kornak — és az ezen érzett, meghatottság kifejezve színben, olyan gyöngéden, mintha a szin csak köd volna s alatta, az aranyos, ezüstös köd alatt elevenen a múlt. A III. terem Olgyay Ferencé, mun­káin nyugalom, semmi kiállításra szánt parádé, — magának, igazi művész kedvében festett. Itt vannak Tull Ödön remek keleti akvareljei, Dohai Székely Andor két képe, az erejét ismerő műveit művész tudatos munkája. A IV. teremben mindig szívesen látott mű­vészünk, Kézdi-Kovács László, Góth Móric, a­ki ezúttal is igazolja róla már elmondott nagy véleményünket, (Szenesbéla téli időben, Búcsú Szepesbélán, Abrakoló lovak hóban, Zöldség­piac, stb.) — és itt van, mintha egészen lelket, kedvet, érzést cserélt volna, pedig csak más vi­dékről érkezik és hoz új, becses, szép munkát: Edvi Illés Aladár. Az Alföldön járt, nem Erdély­ben, —­s onnan hozza a kunsági lankás, mocsa­ras magyar táj lelkét. Hogy milyen gazdag, mennyire változatos, mennyire művészteremtő BUDAPESTI HÍRLAP (77. sz.) , 1910. április 1.

Next