Budapesti Hírlap, 1910. április (30. évfolyam, 77-102. szám)
1910-04-01 / 77. szám
tából folyik a korlátozások szüksége és ott, ahol ezt megtenni elmulasztották, mindenütt számos visszásság okozója lett e mulasztás. Benoist, a francia választási reformbizottság feje és szellemi vezére mondja a francia választói jogról, hogy a választói jog általánossá tétele folytán — amit ma már tiltva van megbánni — beözönlöttek a politikai analfabéták, a félig barbárok és ennek következtében a parlamenti rendszer szociális előfeltétele egyre kevésbbé van meg. Szerinte a nyers általános választói jog Franciaországban általános anarkiára vezet. Villey, a kiváló francia tudós választójogi munkájában nagyon meggyőzően fejtegeti a korlátozások jogosultságát és különösen fejletlen kulturális viszonyok között ajánlja az értelmi és szociális cenzust, sőt az adócenzust sem kárhoztatja abban az esetben, ha az adó mértéke nincs megállapítva és így minden adózót megillet a választói jog. Lefèvre Pontalis, a francia akadémia tagja jeles választójogi munkájában úgy nyilatkozik Hollandia cenzusos választójogi rendszeréről, hogy ez képviseli a ,,jogosult“ általános választói jogot, szemben a nyelvtani értelemben vett általános választói joggal. Fouillée, a hírneves francia tudós pedig ezt írja: „A mi választójogunk Franciaországban atomikus, szervezetten és alaktalan. Mai alakjában az igazság látszata alatt az igazságtalanságok végtelen sorát rejti magában. Pufferoen, a belgák jeles választójogi szakértője helyeslőleg mutat rá arra a jelenségre, hogy az Egyesült Államokban a Szövetség egyes államai, félénken bár, de alkotmányukat revideálni merészkednek oly irányban, hogy a választói jog feltételei súlyosabbak legyenek. Prato, a Riforma Sociale szerkesztője úgy vélekedik, hogy a közeljövőben nem fogják megérteni tudni, hogyan lehetett egy modern, rendkívül bonyolódott állam gépezetének irányítását a politikailag iskolázatlan tömegek kezébe letenni. Fourniére, a Revue Socialite szerkesztője nem hiszi, hogy az aránylagos képviselettel meg lehetne gyógyítani a nyers általános választói jogon fölépült demokrácia három súlyos betegségét: az üzletszerű politikát, a megválasztottak általános hivatottságbeli hiányát, a rendszertelen törvényhozói munkát. A bajok okát abban látja, hogy a politika hajtógépe egyszerű és kezdetleges. Szerinte az igazi demokratikus berendezkedésnek még ezután kell megszületnie. Makarevitz, a sembergi egyetem európai hírű tanára, felsőbbséges érveléssel mutatja ki az általános választói jog merev dogmájának tarthatatlanságát és rámutat arra, hogy a választói jog általánosítása alantas kultúrfok mellett egy érdekes szociológiai jelenséget teremt meg: a demagógok arisztokráciáját. Meyer, a németek legkiválóbb választójogi tudósa általában helyesnek mondja a szavazati jog mérsékelt korlátozását, sőt a szavazatok bizonyos fokozását is ott, ahol a szűkebbkörű választói jogról most térnek át a szélesebb körűre. De minek folytassuk, hiszen aki csak bepillant a választói jog nyugati modern irodalmába, rögtön tisztában van azzal, hogy a választói jog nem egyéni jog, amely mindenkit megillet, hanem elsősorban szociális megbízatás, amelynek természetes előfeltételei vannak. És arról is meggyőződhetik, hogy az összes jelzőkkel díszített, nyers általános választói jog többé nem a haladás dogmája, a modernség jelszava, hanem egy elavult, utcai jelszó. Ma már Nyugat legkiválóbb elméi azt kutatják, hogy minő után lehetne a modern parlamentáris rendszert azokból a betegségekből kigyógyítani, amelyekbe az általános választói jog jelszavának merev megvalósítása döntötte a nagy nyugati államokat. Azok tehát, akik a nemzet érdekeinek, fejlettségi fokának megfelelő becsületes választási reformot akarnak, csak gyöngítik álláspontjukat, amidőn a nyers általános választójog jelszavaival szemben a konzervatív szempontok jogosultságát, a magyarság felsőbbségének megvédését hangoztatják. Hiszen a nyers általános választójogi reformmal szemben sokkal általánosabb értékű érvet lehet fölhozni, azt, hogy ez alapon helyes reformot, amely a biztos szociális fejlődés lehetőségét megteremti, alkotni nem lehet, hogy ez ma már nem modern eszme többé, hanem egy megbukott, lejárt, elavult jelszó. Ha mi modern reformot akarunk, nem szedhetjük az irányelveket az utcáról, vagy azoktól, akiket a választójog kérdésében a Nyugaton megindult nagy szellemi mozgalomnak még a széle sem érintett, hanem csakis azokból a gazdag tapasztalatokból, amelyeket e tekintetben a nálunk fejlettebb országok tettek és amelyek e nagy reformnál bölcs óvatosságra, a fokozatos fejlődés szükségességére intenek, dicsérjük most is színeinek erejét, a festés szinte vakmerő könnyedségét, a könnyedséget, amelyben az elnagyolás majdnem kvalitás, kifejező erejében sincs fogyatékosság é s amit kivált érdekesnek találunk: ezt a perverzus párisi témát mennyi egészséggel tudta megfesteni az a magyar művész, akinek a lelke (mint azt eddig látott számos sikerült képe bizonyítja) semmi közösségben sincsen ennek a képnek a tartalmával. Báthori Erzsébetje is éppen ezt bizonyítja. Itt van Herrer Cézár színben sikerült, de termeiben elszabott táncosnője, Háry Gyula dokumentumhűséggel festett Tabánja. Juszkó Béla fejlődését mutatja két kép (Szántás, öklelődző tinók), amelyeken azonban kissé takarékosabban bánhatott volna a kék színekkel; itt van a biztosan haladó Nagy Vilmos, Stetka Gyula komoly munkája (Arckép) s két igen tehetséges művész, Mányai József és Pentelei Molnár János, akiknél az intellektuális fejlődés még nem ért a már-már kész festeni tudás nyomába. A tartalom, a kép lelke hiányzik meglepő ügyesen festett munkájukból. Mányai tanulmányaktja meg éppen fölösleges a kiállítás alsó nagy termében. Itt van Mednyánszky. Télutója , az Éjszaka úgyszólván festve sincsen, de micsoda lélekkel s tartalommal teljes két vászon ez! Valóságos antik tragédia az Éjszaka egén a színek torlódásában. Ez már stílus, amelyben egy-egy művészi lelkiállapot (a „hangulat1” elnevezés szinte séha ilyen munka előtt) klasszikus megörökítést nyer. Egy oldalteremben vannak nagy művészünk apróbb képei, megannyi dokumentum, egy-egy fej, de a típus valamennyin. Itt van Kacziány Ödön jeles munkája (Napfény a tengeren), amilyet, ennyi gonddal, ennyi türelmes odaadással és szeretettel nem mindig fest. Szeszélyes kedvű, siető fantáziájú művész Kacziány. Nem győzi bevárni önmagát, újat! még újabbat! És a geniálisan odavetett vázlat nem tudja lekötni munkakedvét, egyébhez nyúl és az elmés kezdés ha azonnal nem sikerül, ő bizony nem szívesen vesződik vele, hogy megérjék. Ez a képe készen van. Amit a rafináltabb ízlés szeret hamarosabban készült képein, mindazt megkapjuk ezen is, de ezen van még több, van polgáribb ízlést is kielégítő polgáribb munka is: poéma, amelyet nemcsak elsóhajtott, de teljesen meg is irt. Valami, a művész munkakedvét fokozó megnyugvást látunk a II. teremben lévő képein is, ahol leánya, Adrienne is bemutat egy sikerült kis holdvilágpoémát. Ez a II. terem Magyar-Mannheimer Gusztáv, ez érdemes mester gyönyörű dolgaival maraszt bennünket hosszasabban. Ahány képet mutat Mannheimer, annyi új és új művészi élvezet. Nem illik szemrehányást tennünk a nagy intelligenciájú művésznek, de biz ő nem emészti el magát munkában!... Olyan könnyen fest, hogy az fogyatékosabb tehetségre kész veszedelem lenne. Olykor-olykor ma is kitekint még a természetbe s az ő szerencséje, — művészetünké is, — hogy akkor annyi mindent s olyan jól lát meg mindent, hogy akár esztendőkig elél belőle. És tud festeni, amit akar. Egy-egy képén semmi rajz, de a színfoltokkal kifejezve táj, ember s a tónusban olyan egység, hogy a művész lelkiállapota a célbalött golyó biztosságával ébreszti bennünk ugyanazt az érzést, azt a kedvet. Ha sóhajt, sóhajtunk mi is, jókedve, megelégedettsége, egészséges érzékisége ugyanazt az érzést kelti bennünk is. Az „Olasz fm“ feje egykét folt, ha tíz percig festette ... s ez a kép típusa az intelligens festésnek. Ha rajzolni kell, ha azzal akarja megadni a kép karakterét, rajzol, mint aki mindig csak azt csinálja s a rajzban is élet, lélek van. Ha impresszionista akar lenni, A fiumei kormányzó-helyettes Budapesten. Fiuméból jelentik: Wickenburn István gróf kormányzó-helyettes hivatalos ügyekben Budapestre utazott. Egyben a kormányzó-helyettes jelentést tesz Héderváry Károly gróf miniszterelnöknek a választási készülődésről is. A katolikus kongrua. A Politikai Értesítő jelenti: A napilapok ama hírével szemben, hogy a kultuszminisztérium a kongruát számos lelkésztől elvonta, illetékes helyről kijelentik. Elvonásról nincs szó, hanem csupán arról, hogy azok az illetmények, amelyek eddig a vallásalapból havi, vagy negyedévi részletekben az adóhivatalok útján folyósíttattak, ezentúl félévi részletekben, az illetékes egyházi hatóságok útján fognak kiadatni. Ez az átutalás szükségszerű folyománya az 1909. évi XIII. törvénycikknek. A törvény a vallásalap hozzájárulását határozott öszszegben állapította meg, amely a kongrua-pénztárba fizetendő. Miután a kongrua-pénztár viselője ezentúl tud pompásan ahhoz is s az alatt a sommásan fogott ecset alatt mennyi biztos tudás — és mennyi kedves művészi... lustaság. De talán annak van igaza, a ki el nem engedi a művészi kvalitások közül a „jóravaló restséget” sem!... Hanem ehhez az erényhez már elengedhetetlen, hogy annyi talentuma is legyen az illetőnek, mint amennyiből Magyar-Mannheimer pocsékolhat is, ha neki úgy tetszik. Ebben a teremben van Deák-Ébner Lajos falusi násza; meleg, színeiben friss, mint egy mezei bokréta. Hogy keressük majd, lesz idő, tűvé tesszük a múltat egy-egy ilyen magyar képért! Itt vannak Udvary Géza érdemes munkái, (Biedermayer, Velencéből, Aranyhalak, Régi úriház); visszaérzése egy-egy elmúlt s a múltban oly szépséges színűvé fakult kornak — és az ezen érzett, meghatottság kifejezve színben, olyan gyöngéden, mintha a szin csak köd volna s alatta, az aranyos, ezüstös köd alatt elevenen a múlt. A III. terem Olgyay Ferencé, munkáin nyugalom, semmi kiállításra szánt parádé, — magának, igazi művész kedvében festett. Itt vannak Tull Ödön remek keleti akvareljei, Dohai Székely Andor két képe, az erejét ismerő műveit művész tudatos munkája. A IV. teremben mindig szívesen látott művészünk, Kézdi-Kovács László, Góth Móric, aki ezúttal is igazolja róla már elmondott nagy véleményünket, (Szenesbéla téli időben, Búcsú Szepesbélán, Abrakoló lovak hóban, Zöldségpiac, stb.) — és itt van, mintha egészen lelket, kedvet, érzést cserélt volna, pedig csak más vidékről érkezik és hoz új, becses, szép munkát: Edvi Illés Aladár. Az Alföldön járt, nem Erdélyben, —s onnan hozza a kunsági lankás, mocsaras magyar táj lelkét. Hogy milyen gazdag, mennyire változatos, mennyire művészteremtő BUDAPESTI HÍRLAP (77. sz.) , 1910. április 1.