Budapesti Hírlap, 1910. május (30. évfolyam, 103-128. szám)
1910-05-26 / 124. szám
32 BUDAPESTI HÍRLAP (121. sz.) 1910. május 26. hatnék arról is, hogy a, tehetséges, arra való gyermekek megfelelő továbbképzés és tengerészeti akadémia elvégzése után, a tiszti fokozatot is elérhessék. Szilárd meggyőződésem, hogy ha egy társadalmi szervezetragadja meg a vezetést, a siker el nem maradhat. A magyar társadalom már megmutatta, hogy van érzéke a tengerészeti kérdések iránt,, hisz évekkel ezelőtt pár lelkes hírlapi cikk hatása alatt, a 30.000 koronát meghaladó összeg gyűlt össze a „magyar iskolahajó“ céljaira. Az érzék tehát megvan, csak vezetés kell, amely vezetés a tevékenységet irányítja, s az érdeklődést állandóan ébren tartja. Megvan tehát a remény arra, hogy a munka — bármily nehézségekkel is fog járni, — nem kilátástalan. S ha a reménynek csak egy szikrája is él, a magyar társadalomnak meg jogainkról. Nem tűnt volna még fel senkinek, hogy a fogporral vagy fogszappannal naponta való fogtisztítás dacára a fogak (főleg az őrlőfogak) mégis rosszak és szuvasak lettek ? Nem a legjobb bizonyítéka-e ez annak, hogy a fogporral vagy fogszappannal való fogtisztítás elégtelen? A fogak nem teszik meg kedvünkért, hogy csak oly helyeken rothadjanak, hol a fogkefével, porral vagy szappannal könynyen elérhetők. Ellenkezőleg, éppen azon helyeken, melyek nehezen hozzáférhetők, mint őrlőfogak hátsó felszínei, fogrések, szuvas fogak, foghiányos helyek stb. a bomlás és romlás legbiztosabban megy végbe. Ha a fogakat rothadás és megbetegedés ellen meg akarjuk óvni, tehát épségben megtartani, ezt a legbiztosabban az antiszeptikus Odol-száj vízzel érhetjük el. Ez az öblítésnél mindenhová hatol, a fogrésekbe, az őrlőfogak hátsó felszínére stb. Odol a fogrontó gombák életfeltételeit vonja el és a fogakat szuvasodás ellen megvédi. Ezért mindenkinek Sürgősen és jó lelkiismerettel ajánljuk, ki fogait egészségesen akarja megtartani, hogy szokja meg az Odollal való szorgalmas szájápolást. Egy nagy üveg Odol ára 2 korona, kis üvege 1.20 korona. Arccá formálja szemem, ahogy nézem, S ez arcban — Isten képe tündököl. A csillagpályák égő vonalából Isten képmását itt látom meg én, S hogy könnyem gördül, kétszer is meglátom! Odafönn millió csillagvilágon, S egy sós csepp tükrén, lelkem fenekén. A könyves város. írta Szemere Leóné. Parisnak két neve van. Az egyik ragyog az egész világon, a másik a könyvgyűjtő emberek között használatos: Bibliopolisz. Ezzel a névvel tévesen tiszteli meg a közvélemény Lipcsét, mert valójában Paris a könyvek fővárosa. Sehol sincsen annyi és anynyiféle könyv, mint itten. Sehol annyi könyvkedvelő és könyvárus egy lakáson. Sehol olyan nagyarányú, olyan különleges könyvkészlet, annyi hozzáértő, anynyi vevő, eladó, trafikáló, csereberélő könyves ember, mint itten. Itt van a könyvek királysága, a könyvkirály, az egész könyvudvar és a könyvek arisztokráciája; itt a könyvprocc, a könyvnyárspolgárság és a könyvproletárság. Egy egész külön világ. Nem is igen tudná ezt elképzelni az olyan, aki nem nőtt föl a francia Biblopoliszban, nem szívta sokáig a levegőjét, vagy nem rótta éveken át az aszfaltját. Külön nagyvilág, egy képzeletbeli és mégis létező világ, melybel igen sok ember él és még sok embert egész életére magához varázsol. Más itt az érték, más a szempont, más a tárgyak megbecsülése, mint künn a profán világban. És nagy útjai vannak. A szajnaparti könyves zsibárusoktól a „száz bibliofilok céhéig“ nagy utjai vannak és könyv fekszik valamennyin véges-végig. Az igazi, könyves ember végigrójja valamennyit. Nem restelli a járkálást, a szajnaparti könyvárusok ezernyi fiókja előtt való álldogálást és kutat, keres a poros kötetek között végtelen türelemmel, míg a véletlenség fatális matézise végre is hozzájuttatja valamely értékes lelethez, amelyet az addig selejtező sok ezer kéz észre nem vett, meg nem ismert, meg nem érlelt. Vagy amíg, ugyancsak véletlenségből, rá nem bukkan valamely értékes munka érték nélkül való utolsó töredék kötetére, amelynek az első kötetei már tulajdonában vannak. Az igazi könyvgyűjtő akkor igazán büszke és megelégedett, ha nem drága pénzen jutott a ritkaságaihoz, hanem a jó szerencse hosszas kutatás után úgy ajándékozta meg velük. Igen sok pénzért aránylag könnyen meg lehet szerezni a becsesnél becsesebb rablásokat antikváriusok, árverések révén, de ez annyira nem művészet, hogy még az amerikai milliomos nép is megcselekszi. A vérbeli híres gyűjtők aránylag kevés pénzt áldoztak, de annál több leleményességet, értelmet, türelmet és időt pazaroltak könyvtáraikra. Champfleury, a Goncourt testvérpár és Poulet-Malassis voltak a lefolyt század legklasszikusabb ilynemű könyvgyűjtői. Az utóbbit kitűnően karakterizálja egy rézkarcolatú exlibrise, amelyet Braquemond készített, egy nagy L betű átkarol egy könyvet ezzel a fölkiáltással, melynek középső betűjét maga a nagy L képezi: Je Vai! Megvan. Az ilyen stílusú könyvgyűjtés sehol sem lehetséges, csak Párisban. Tudja az ég, hogy az a sok öreg könyv honnan, micsoda refugiumokból, milyen láthatatlan odúkból kerül elő minduntalan, micsoda utakon szivárog ki folyton, végnélkül, régmúlt századok titkos katakombáiból! Még mindig óriás könyvkincsek fekszenek szerteszórva az ország sok ezer régi kastélyában, a vidéki kisvárosok törzsökös polgári házaiban, s csak lassú egymásutánban kerülnek felszínre, vásárra a nagy .Bipliopolisz nem . ■ -Vizetközi piacán. Ott azután ráveti magát a prédára a három különélő könyvárus-kaszt. Az elsőrangúak hamarosan kiszedik a legjavát, amit legtöbbször árverésre visznek a Hotel des Fentes-ba; a középkasztba tartozó üzletesek elviszik a könnyen eladható köteteket és a mi megmarad, azt összesöpri a szajnapartiak céhe, hogy kirakatot rendezzen belőle a szennyes folyó mentén. Alaposan meg van már szitálva, a mi idekerül az utolsók boltjába s bizony sokáig kell kutatni, keresgélni, míg valami igazán érdemes kötet kerül az ember kezébe a sok silány, hiányos könyv között; de azért vaktában rámondom, hogy a budapesti antikváriusok könyvkészlete a szajnaparti könyv, vesék holmijánál értéktelenebb. Aki szereti a könyvet és némiképp ért hozzá, az Párisban jártában szánjon egy-két délutánt a szajnaparti könyvekre. A férjem könyvtárában egy értékes, több száz éves, teljes Macchiavel, Commutes hercegének régi, híres krónikája, Voltaire Lucelle-je és — nem utolsó dolog — Sajnovics páter tizennyolcadik századbeli, Nagyszombatban nyomtatott könyve arról, hogy a magyarok és lappok nyelve egy és ugyanaz, a szajnaparti zsibvásárról került egynéhány garas árán. A legértékesebb könyvek a Hotel des Ventesban kerülnek eladásra. Ha egészen drága dolgokról vagy nagy gyűjteményről van szó, akkor nyomtatott katalógus készül egyenesen erre a célra, néha nagyon költséges, fényes kivitelű műmellékletekkel, hogy egyes példányok nyomtatását, illusztrációját vagy kötését bemutassák. Az ilyen árverési katalógusnak néha nagy ára van és későbben maradandó becsű bibliográfiai forrásmunka lesz belőle. Az árverésen kellene m a munkát kezdenie, mert csak a társadalom munkája biztosíthatja azt, hogy az intézmény fejlődésképes is lesz. Az állami tevékenység ezen a téren — bármily lelkes legyen is a vezetőség, — mindig elszigetelt, vérszegény marad, s a tengerészetnek csak akkor lesz talaja a magyar társadalomban, csak akkor lesz a tengerészet igazán magyar, ha annak ügyeibe valamely formában, valamely intézmény révén, a magyar társadalomnak is lesz beleszólása. De hol van az társadalmi szervezet, vagy egyén, akinek súlya, neve biztosíthatná a kezdés sikerét?! Hol van a férfiú, kinek karja elég erős arra, hogy fölragadja a zászlót, s maga köré gyűjtse az első küzdő kis csapatot, amely szívós hangyamunkával kezdje meg az alkotást?! A tétovázás a tett halála, s minden évvel nehezebb lesz a siker, mert elleneink erősebbek lesznek. A bukkarti öbölben vígan lengeti a szellő a kis horvát iskolahajó lobogóját, amelynek fedélzetén minden horvát. S ha a „magyar“ iskolahajót is ringatják majd az Adria hullámai, annak fedélzetén bizonyára olasz és horvát lesz a legénység nyelve és szive, s egy újabb millió fog úszni az Adrián, a miről mi elhiszszük, hogy az minden izében magyar. TÖRVÉNYSZÉK! CSARNOK. Kragujevics Spázó. — Az ítélet. — (Saját tudósitónktól.) A budapesti esküdtbiróság ma délután hirdette ki az ítéletet Kragujevics Spázó bűnügyében, melyet egy álló hétig tárgyalt zárt ajtók mögött. A jó családból való, beteges hajlamú, intelligens fiatalember, mint annak idején megírtuk, sokféle bűntettel terhelte meg a lelkét. Első büntetése az volt, hogy meglopta a háziasszonyát. Magyar földön ennél többet nem is vétett a törvény ellen, de annál változatosabbak és súlyosabbak a külföldön viselt dolgai. A merre csak megfordult, a homoszexuális emberek társaságát kereste, akik drágán fizették meg a vele való ismeretségüket. Frankfurtban több ezer koronát lopott Stute Károly barátjától, Berlinben állítólag meggyilkolta és kirabolta Engel Gyula sajtkereskedőt, végül Bécsben meg akarta fojtani álmában Reitz Ede könyvvezetőt. Az esküdtek a lopásban, a Reisz Ede ellen elkövetett gyilkossági és rablási kísérletben s az erkölcstelen üzelmekben mondották ki bűnösnek Kragujevics Spázót, akit e verdikt alapján a bíróság tizenkét esztendei fegyházra ítélt.Az Engel Gyula megölésének vádja alól fölmentették." A tárgyalás ma délelőtt kilenc órakor az elnök rezüméjével kezdődött. Majdnem három óra hoszszat ismertette az elnök a tárgyalás anyagát, a vádlott javára és terhére fölmerült körülményeket, azután átadta az esküdteknek a kérdéseket, melyek valamennyi vádra kiterjeszkedtek s a ténykérdéseken kívül annak az eldöntését is az esküdtek igazmondására bízta, hogy a vádlott beszámítható állapotban vétett-e a törvény ellen vagy sem. Az esküdtek három órai tanácskozás után hozták meg verdiktjüket, amelyet választott főnökük,Baross Antal hirdetett ki nyilvános ülésben. Az esküdtek bűnösnek mondották ki Kragujevics Spázót a Kiss Tamásné, Dirner Béláné és StuteKároly kárára elkövetett lopás bűntettében, a Reisz Ede sérelmére Bécsben elkövetett gyilkosság és rablás kísérletében, végül az erkölcstelen cselekedetek vétségében. Az Engel Gyula sérelmére elkövetett szándékos emberölés és rablás bűntettének vádja alól az esküdtek a vádlottat fölmentették. Kragujevics Spázó sápadtan állott a bíróság előtt és két kezét a korlátra támasztva, hallgatta végig a verdiktet, amely szemme áthatóan megtörte. Az elnök most SztmcheGusitér dr. királyi ügyészt szólította föl, hogy a büntetés kiszabása tekintetében terjessze elő indítványát. Az ügyész kérte, hogy a bintság a magyar büntetőtörvénykönyv tételeit alkalmazza a büntetés kiszabásánál, noha a büntettek elkövetésének színhelye két esetben Ausztria, egy esetben pedig Németország volt. Már csak azért is szükséges a magyar büntetőtörvénykönyv tételeit alkalmazni, mert a német büntetőtörvénykönyv sokkal súlyosabb büntetéssel sújtja ezeket a bűncselekményeket, mint a magyar büntetőtörvénykönyv. A büntetés kiszabásánál a királyi ügyész enyhítő körülményül tudta be a vádlott javára azt, hogy epileptikus. Ellenben súlyosbító körülményül kérte betudni a vádlott terhére, hogy visszaélt beteges embereknek iránta érzett vonzalmával s ezt a bizalmas helyzetet és vendégszeretetet kiaknázva tört ismerősei élete ellen. Súlyosító körülményül kérte tekinteni az ügyész a vádlott intelligenciáját s azt a körülményt, hogy hazulról állandóan részesült segítségben s igy nem volt semmi oka a bűncselekmények elkövetésére. Tekintettel végül a bűncselekmények nagy számára és súlyos voltára, a legszigorúbb büntetést kérte kiszabni a vádlottra. Szeplics Gábor dr. védő több enyhítő körülményt sorolt föl a vádlott javára. Az elnök Krdigujevicset szólította elő. — Mielőtt a bíróság ítélethozatalra vonul viszsza, önt illeti az utolsó szó, kíván-e még valamit védelmére előadni azonkívül, amit már elmondott? A vádlott halk hangon arra kérte a bíróságot, hogy enyhe büntetést szabjon ki rá, vegye tekintetbe, hogy hosszú idő óta van már vizsgálati fogságban .