Budapesti Hírlap, 1910. május (30. évfolyam, 103-128. szám)

1910-05-26 / 124. szám

3­2 BUDAPESTI HÍRLAP (121. sz.) 1910. május 26. hatnék arról is, hogy­ a, tehetséges, arra való gyermekek megfelelő továbbképzés és tengeré­szeti akadémia elvégzése után, a tiszti fokozatot is elérhessék. Szilárd meggyőződésem, h­ogy h­a egy tár­sadalmi szervezet­­ragadja meg a vezetést, a si­ker el nem maradhat. A magyar társadalom már megmutatta, hogy van érzéke a tengeré­szeti kérdések iránt,, hisz évekkel ezelőtt pár lel­kes hírlapi­ cikk hatása alatt, a 30.000 koronát meghaladó összeg gyűlt össze a „magyar iskola­­hajó“ céljaira. Az érzék tehát megvan, csak ve­­­zetés kell, a­mely vezetés a tevékenységet irá­nyítja, s az érdeklődést állandóan ébren tartja. Meg­van tehát a remény arra, hogy a munka — bármily nehézségekkel is fog járni, — nem kilátástalan. S ha a reménynek csak egy szikrája is él, a magyar társadalomnak meg jogainkról. Nem tűnt volna még fel senki­nek, hogy a fogporral vagy fogszappannal naponta való fogtisztítás dacára a fogak (főleg az őrlőfogak) mégis rosszak és szuvasak lettek ? Nem a­ legjobb bizonyítéka-e ez annak, hogy a fogporral vagy fogszappannal való fogtisz­­títás elégtelen? A fogak nem teszik meg ked­vünkért, hogy csak oly helyeken rothadjanak, hol a fogkefével, porral vagy szappannal köny­­nyen elérhetők. Ellenkezőleg, éppen azon helye­ken, melyek nehezen hozzáférhetők, mint őrlő­fogak hátsó felszínei, fog­­rések, szuvas fogak, fog­hiányos helyek stb. a bomlás és romlás leg­biztosabban megy végbe. Ha a fogakat rothadás és megbetegedés ellen meg akarjuk óvni, tehát épségben megtartani, ezt a legbiztosabban az an­tiszeptikus Odol-száj víz­zel érhetjük el. Ez az öblítésnél mindenhová hatol, a­ fogrésekbe, az őrlőfogak hátsó felszí­nére stb. Odol a fogrontó gombák életfeltéte­leit vonja el és a fogakat szuvasodás ellen megvédi. Ezért mindenkinek Sürgősen és jó lelkiismerettel ajánljuk, ki fogait egészségesen akarja megtartani, hogy szokj­a meg az Odollal való szorgalmas szájápolást. Egy nagy üveg Odol ára 2 korona, kis üvege 1.20 korona. Arccá formálja szemem, a­hogy nézem, S ez arcban — Isten képe tündököl. A csillagpályák égő vonalából Isten képmását itt látom meg én, S hogy könnyem gördül, kétszer is meglátom! Odafönn millió csillagvilágon, S egy sós csepp tükrén, lelkem fenekén. A könyves város. írta Szemere Leóné. Parisnak két neve van. Az egyik ragyog az egész világon, a másik a könyvgyűjtő emberek között használatos: Bibliopolisz. Ezzel a névvel tévesen tisz­teli meg a közvélemény Lipcsét, m­ert valójában Pa­ris a könyvek fővárosa. Sehol sincsen annyi és any­­nyiféle könyv, mint itten. Sehol annyi könyvkedvelő és könyvárus egy lakáson. Sehol olyan nagyarányú, olyan különleges könyvkészlet, annyi hozzáértő, any­­nyi vevő, eladó, trafikáló, csereberélő könyves em­ber, mint itten. Itt van a könyvek királysága, a könyvkirály, az egész könyvudvar és a könyvek arisztokráciája; itt a könyvprocc, a könyvnyárspol­­gárság és a könyvproletárság. Egy egész külön világ. Nem is igen tudná ezt elképzelni az olyan, a­ki nem nőtt föl a francia Bib­­lopoliszban, nem szívta sokáig a levegőjét, vagy nem rótta éveken át az aszfaltját. Külön nagyvilág, egy képzeletbeli és mégis létező világ, melybe­l igen sok ember él és még sok embert egész életére magá­hoz varázsol. Más itt az érték, más a szempont, más a tárgyak megbecsülése, mint künn a profán világban. És nagy útjai vannak. A szajnaparti könyves zsibáru­­soktól a „száz bibliofilok céhéig“ nagy utjai vannak és könyv fekszik valamennyin véges-végig. Az igazi, könyves ember végigrójja valamennyit. Nem restelli a járkálást, a szajnaparti könyvárusok ezernyi fiókja előtt való álldogálást és kutat, keres a poros kötetek között végtelen türelemmel, míg a véletlenség fatális matézise végre is hozzájuttatja valamely értékes lelethez, a­melyet az addig selej­tező sok ezer kéz észre nem vett, meg nem ismert, meg nem érlelt. Vagy a­míg, ugyancsak véletlenség­­ből, rá nem bukkan valamely értékes munka érték nélkül való utolsó töredék kötetére, a­melynek az első kötetei már tulajdonában vannak. Az igazi könyvgyűjtő akkor igazán büszke és megelégedett, ha nem drága pénzen jutott a ritkaságaihoz, hanem a jó szerencse hosszas kutatás után úgy ajándékozta meg velük. Igen sok pénzért aránylag könnyen meg lehet szerezni a becsesnél­ becsesebb rab­lásokat antikváriusok, árverések révén, de ez annyira nem művészet, hogy még az amerikai milliomos nép is megcselekszi. A vérbeli híres gyűjtők aránylag kevés pénzt áldoztak, de annál több leleményességet, értel­met, türelmet és időt pazaroltak könyvtáraikra. Champfleury, a Goncourt testvérpár és Poulet-Ma­­lassis voltak a lefolyt század legklasszikusabb ily­nemű könyvgyűjtői. Az utóbbit kitűnően karakteri­­zálja egy rézkarcolatú exlibrise, a­melyet Braque­­mond készített, egy nagy L betű átkarol egy könyvet­­ ezzel a fölkiáltással, melynek középső betűjét maga a nagy L képezi: Je Vai! Megvan. Az ilyen stílusú könyvgyűjtés sehol sem lehet­séges, csak Párisban. Tudja az ég, hogy az a sok öreg könyv honnan, micsoda refugiumokból, milyen láthatatlan odúkból kerül elő minduntalan, micsoda utakon szivárog ki folyton, végnélkül, régmúlt szá­zadok titkos katakombáiból! Még mindig óriás könyvkincsek fekszenek szerteszórva az ország sok ezer régi kastélyában, a vidéki kisvárosok törzsökös polgári házaiban, s csak lassú egymásutánban ke­rülnek felszínre, vásárra a nagy .Bipliopolisz nem­­ . ■ -V­i­zetközi piacán. Ott azután ráveti magát a prédára a három különélő könyvárus-kaszt. Az elsőrangúak ham­aro­­san kiszedik a legjavát, a­mit legtöbbször árverésre visznek a Hotel des Fentes-ba; a középkasztba tar­tozó üzletesek elviszik a könnyen eladható köteteket és a mi megmarad, azt összesöpri a szajnapartiak céhe, hogy kirakatot rendezzen belőle a szennyes folyó mentén. Alaposan meg van már szitálva, a mi idekerül az utolsók boltjába s bizony sokáig kell ku­tatni, keresgélni, míg valami igazán érdemes kötet kerül az ember kezébe a sok silány, hiányos könyv között; de azért vaktában rámondom, hogy a buda­pesti antikváriusok könyvkészlete a szajnaparti könyv, vesék holmijánál értéktelenebb. A­ki szereti a köny­vet és némiképp ért hozzá, az Párisban jártában szánjon egy-két délutánt a szajnaparti könyvekre. A férjem könyvtárában egy értékes, több száz éves,­­ teljes Macchiavel, Commutes hercegének régi, híres­­ krónikája, Voltaire Lucelle-je és — nem utolsó­­ dolog — Sajnovics páter tizennyolcadik századbeli, Nagyszombatban nyomtatott könyve arról, hogy a magyarok és lappok nyelve egy és ugyanaz­, a­ szajnaparti zsibvásárról került egynéhány ga­ras árán.­­ A legértékesebb könyvek a Hotel des Ventes­­ban kerülnek eladásra. Ha egészen drága dolgokról vagy nagy gyűjteményről van szó, akkor nyomtatott katalógus készül egyenesen erre a célra, néha nagyon­­ költséges, fényes kivitelű műmellékletekkel, hogy egyes példányok nyomtatását, illusztrációját vagy kö­­tését bemutassák. Az ilyen árverési katalógusnak néha nagy ára van és későbben maradandó becsű bibliográfiai forrásmunka lesz belőle. Az árverésen kellene m a munkát kezdenie, mert csak a társa­dalom munkája biztosíthatja azt, hogy az in­tézmény fejlődésképes is lesz. Az állami tevé­kenység ezen a téren — bármily lelkes legyen is a vezetőség, — mindig elszigetelt, vérszegény marad, s a tengerészetnek csak akkor lesz ta­laja a magyar társadalomban, csak akkor lesz a tengerészet igazán magyar, ha annak ügyeibe valamely formában, valamely intézmény ré­vén, a magyar társadalomnak is lesz beleszó­lása. De hol van az társadalmi szervezet, vagy egyén, a­kinek súlya, neve biztosíthatná a kez­dés sikerét?! Hol van a férfiú, kinek karja elég­ erős arra, hogy fölragadja a zászlót, s maga köré gyűjtse az első küzdő kis csapatot, amely szívós hangyamunkával kezdje meg az al­kotást?! A tétovázás a tett halála, s minden évvel nehezebb lesz a siker, mert elleneink erősebbek lesznek. A bukkarti öbölben vígan lengeti a szellő a kis horvát iskolahajó lobogóját, a­mely­nek fedélzetén minden horvát. S ha a „magyar“ iskolahajót is ringatják majd az Adria hullá­mai, annak fedélzetén bizonyára olasz és hor­vát lesz a legénység nyelve és szive, s egy újabb millió fog úszni az Adrián, a miről mi elhisz­­szük, hogy az minden izében magyar. TÖRVÉNYSZÉK! CSARNOK. Kragujevics Spázó. — Az ítélet. — (Saját tudósitónktól.) A budapesti esküdtbiró­­ság ma délután hirdette ki az ítéletet Kragujevics Spázó bűnügyében, melyet egy álló hétig tárgyalt zárt ajtók mögött. A jó családból való, beteges haj­lamú, intelligens fiatal­ember, mint annak idején megírtuk, sokféle bűntettel terhelte meg a lelkét. Első büntetése az volt, hogy meglopta a háziasszo­nyát. Magyar földön ennél többet nem is vétett a törvény ellen, de annál változatosabbak és súlyosab­bak a külföldön viselt dolgai. A merre csak meg­fordult, a homoszexuál­is emberek társaságát kereste, a­kik drágán fizették meg a vele való ismeretségüket. Frankfurtban több ezer koronát lopott Stute Károly barátjától, Berlinben állítólag meggyilkolta és ki­­rabolta Engel Gyula sajtkereskedőt, végül Bécsben meg akarta fojtani álmában Reitz Ede könyvvezetőt. Az esküdtek a lopásban, a Reisz Ede ellen elkövetett gyilkossági és rablási kísérletben s az erkölcstelen ü­zelmekben mondották ki bűnösnek Kragujevics Spázót, a­kit e verdikt alapján a bíróság tizenkét esz­tendei fegyházra ítélt.­Az Engel Gyula megölésének vádja alól fölmentették.­­" A tárgyalás ma délelőtt kilenc órakor az elnök rezüméjével kezdődött. Majdnem három óra hosz­­szat ismertette az elnök a tárgyalás anyagát, a vád­lott javára és terhére fölmerült körülményeket, az­után átadta az esküdteknek a kérdéseket, melyek­ valamennyi vádra kiterjeszkedtek s a ténykérdése­ken kívül annak az eldöntését is az esküdtek igaz­mondására bízta, hogy a vádlott beszámítható álla­potban vétett-e a törvény ellen vagy sem. Az esküdtek három órai tanácskozás után hoz­ták meg verdiktjüket, a­melyet választott főnökük,­­Baross Antal hirdetett ki nyilvános ülésben. Az esküdtek bűnösnek mondották ki Kraguje­vics Spázót a Kiss Tamásné, Dirner Béláné és Stute­­Károly kárára elkövetett lopás bűntettében, a Reisz Ede sérelmére Bécsben elkövetett gyilkosság és rab­lás kísérletében, végül az erkölcstelen cselekedetek vétségében. Az Engel Gyula sérelmére elkövetett szándékos emberölés és rablás bűntettének vádja alól az esküdtek a vádlottat fölmentették. Kragujevics Spázó sápadtan állott a bíróság előtt és két kezét a korlátra támasztva, hallgatta vé­gig a verdiktet, a­mely szemme áthatóan megtörte. Az­­ elnök most­ Sztmche­­Gusitér dr. királyi ügyészt szólította föl, hogy a büntetés kiszabása te­kintetében terjessze elő indítványát. Az ügyész kérte, hogy a­ bintság a magyar bün­tetőtörvénykönyv tételeit alkalmazza a büntetés ki­szabásánál, noha a büntettek elkövetésének színhelye két esetben Ausztria, egy esetben pedig Németor­szág volt. Már csak azért is szükséges a magyar bün­tetőtörvénykönyv tételeit alkalmazni, mert a német büntetőtörvénykönyv sokkal súlyosabb büntetéssel sújtja ezeket a bűncselekményeket,­ mint a magyar büntetőtörvénykönyv. A büntetés kiszabásánál a ki­rályi ügyész enyhítő körülményül tudta be a vádlott javára azt, hogy epileptikus. Ellenben súlyosbító kö­rülményül kérte betudni a vádlott terhére, hogy visszaélt beteges embereknek iránta érzett vonzalmá­val s ezt a bizalmas helyzetet és vendégszeretetet ki­aknázva­ tört ismerősei élete ellen. Súlyosító körül­ményül kérte tekinteni az ügyész a vádlott intelligen­ciáját s azt a körülményt, hogy hazulról állandóan részesült segítségben s igy nem volt semmi oka a bűncselekmények elkövetésére. Tekintettel végül a bűncselekmények nagy számára és súlyos voltára, a legszigorúbb büntetést kérte kiszabni a vádlottra. Szeplics Gábor dr. védő több enyhítő körül­ményt sorolt föl a vádlott javára. Az elnök Krdigujevicset szólította elő. — Mielőtt a bíróság ítélethozatalra vonul visz­­sza, önt illeti az utolsó szó, kíván-e még valamit vé­delmére előadni azonkívül, a­mit már elmondott? A vádlott halk hangon arra kérte a bíróságot, hogy enyhe büntetést szabjon ki rá, vegye tekintetbe, hogy hosszú idő óta van már vizsgálati fogságban .

Next