Budapesti Hírlap, 1910. december (30. évfolyam, 285-311. szám)

1910-12-01 / 285. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP (285. sz.) 1916­. december 1. is volna föllépni ellene. A népszabadság ez­ei prófétái szabadság alatt a jogot értik arra, hogy tetszésük szerint bármit tehessenek, és a jogot arra is, hogy megakadályozzanak min­denki mást a szabad mozgásában. Jó ideig szinte mindennapos jelenet volt Páris utcáin, hogy elfogtak munkásokat, a­kik a rájuk pa­rancsolt sztrájknak nem engedelmeskedtek, s a szövetség középponti épületébe cipelve a leg­­válogatottabb kínzásnak vetették alá. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a Conféderation hatalma rohamosan nö­vekedett, s a forradalom fanatikusai és komé­diásai mint jól védett helyről, a szárnyai alól intézik támadásaikat a fönnálló társadalmi rend ellen. A­ radikális törvényhozás a­helyett,­­hogy fejlődésében föltartóztatná, egy évtized óta egyebet sem tett, mint rendszeresen hozta a tör­vényeket, a­melyek minden gátat elhárítanak az anarkia írtjából, s a­melyek, minden védel­met a parlamentáris kormányzat részére lehe­tetlenné tesznek. És a Conféderation-t alkotó energikus kisebbség, mert csak kisebbség, egy pillanatot sem mulaszt el, hogy a maga hasz­nára ne fordítsa egy lekicsinyelt -­ társadalom megvetett törvényeit. Ez az energikus kisebb­ség gondoskodik róla, hogy az országban az osztályharc egy pillanatig se szüneteljen. A Conféderation générale du travaille szá­mára a talajt az a parlament munkálta meg a legalaposabban, a­melyik­­ vasutas sztrájk al­kalmából megdöbbenve látta a­z—■ veszedelmes voltát. Pedig ez volt az első alkalom, mikor a kormányhatalom végre öntudatosan lépett föl, s mikor a Briand kemény kezétől az első súlyos vereséget szenvedte. Ez a győzelem azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy a parlament­ben, mely retteg minden összeütközéstől a szin­dikátusokkal, a miniszterelnök talaja biztosabbá vált volna. A helyzet távolról sem tiszta a kor­mány javára. Az a nyolcvan főnyi többség, mely az utolsó bizalmi szavazatot hozta, az első ne­héz pillanatban fölmondhatja a szolgálatot. A legutolsó választás sok új embert hozott be a házba s a Briand többsége főleg belőlük áll. De a kormányzó pártok régi vezérei, a­kik többé-kevésbbé nyíltan ellenséges szemmel né­zik, minden módot föl fognak használni, hogy megbuktassák a kormányt, mielőtt még a vá­lasztói reformra kerülne a sor. Azután meg bi­zonyos radikális szofizmák annyira megcson­­tosodtak, hogy kiirtani fölötte nehéz. A szin­dikátusok forradalmi tevékenysége ellen föl­lépni rettegést okoz és Briand nem hagyott két­séget ez irányú szándékai iránt. „Ha önök — úgymond utolsó beszédében — a szindikátusok szabadságának épségben tartása alatt azt értik, hogy a kormánynak a vasutas sztrájk megis­métlése esetén ölbe tett kézzel kell néznie az eseményeket, ha a köztársasági elvekhez való hűség alatt a passzivitást értik a fölforgató tö­rekvésekkel szemben, akkor a bizalmukat nem vehetem igénybe."* A helyzet tehát elég bonyolult és bizonyos, hogy egységesen támogató többség helyett a kormány állandóan intrikák és aknák közt fog dolgozni. Hozzá kell ehhez számítani, hogy Briand többszöri kijelentése szerint csak bal­oldali többségre akar támaszkodni, s a bizalmi szavazataihoz nem számíthatja hozzá a liberá­lisokét és a progresszistákét. Az utóbbiak bizal­mára pedig inkább épíhetne, mint a saját párt­jáéra. A bizonytalanságból egyetlen menekülő út volna: az új választás kiírása s egy új párt megalakítása. Hosszú idő óta ilyen kedvező al­kalom egységes, erős kormányzó párt kialaku­lására még nem volt. A francia kispolgárság, a­melyik a választások sorsáról dönt, ezúttal nyíltan ellenséges álláspontot foglal el az anar­­kikus törekvésekkel szemben. A jakobinus po­litikai tételek részegítő hatásával szemben e pillanatban a zsebét érzi veszedelemben, és min­denkit segít, a­kitől ennek a megvédését reméli. Ezúttal Briandban látja a védőjét, tehát min­den valószínűség szerint őt fogja támogatni. Ha nem ezt tenné mai helyzetében, kész pré­dája volna a szélső reakciónak. A monarcikus restaurációk mindig ilyen pillanatokat használ­tak föl sikerrel a maguk céljaira. A nagy forra­dalom olyan alaposan kipusztított minden poli­tikai tradíciót, hogy e polgárság elveire egyéb, mint a legközvetetlenebb zsebérdek, vagy a de­magógok frázisai nem irányadók. A­ki tudja, hogy milyen könnyűséggel támaszkodhattak ugyanarra a kispolgárságra a forradalmak elő­idézői s reakcióképpen röviddel azután a mon­­arkia újraépítői, az nem kételkedhetik abban, hogy egy új párt, mely a rend biztosítását s a szindikátusok túltengő hatalmának visszaszorí­tását tűzné ki céljául, a maga táborába tartóz­tathatná föl mindazokat, a­kik most behunyt szemmel rohannak az ellenkező politikai vég­letek felé. Ma még élénk emlékezetében van az országnak minden veszedelem, a­mi a legutolsó sztrájkmozgalmat kísérte, ma tehát számítani lehet rá, hogy ennek a választások sor­sára befolyása lesz. Holnap talán újra felül­kerekednek a demagógok és elhitetik a válasz­tókkal, hogy a republikánus szentháromság, a szabadság, egyenlőség és testvériség van vesze­delemben, ha visszaszorítják a szindikátusok hatalmát és nem engedik meg nekik Francia­­ország megfojtását. A kérdés csak az, hogy rá fogja-e szánni magát Briand az új választások kiírására. A köztársasági elnök és a szenátus beleegyezését, a­mi ehhez szükséges, nehézségek nélkül megsze­rezhetné. De visszariaszthatja a dolognak rend­kívüli volta. A francia kormányok, bár a lehe­tőség meg van adva, nem szoktak élni a ház­­föloszlatás jogával. De visszatartja az is, hogy miniszterelnökségének első évében nem sietett a választói reform nyélbeütésével, a­mi termé­szetessé­­ tehetné egy új választás kiírását, így már fölhangzott ellene az a vád, a­mely elke­rülhetetlenül követ minden erősebb egyéniséget, a­ki demokratikus kormányzatban vezérszerep­hez jut, hogy diktátor akar lenni. Az új vá­lasztások kiírásának szokatlan volta pedig to­vább táplálná ezt a vádaskodást. Minden bátor­sága mellett nem valószínű, hogy ezzel szembe­­szállva, az egyetlen gyökeres megoldásra rá­szánja magát.* . Egy mélyen járó államfilozófus sze­rint Franciaország még mindig nem vég­zett a tizennyolcadik század végén kez­dődő nagy forradalmával. E forradalom szelleme győzelmeken, vereségeken, monarcikus restaurációkon és újabb forradalmakon át egy pillanatra sem szűnt­ meg. A nagy forradalom óta tizen­háromszor megváltoztatott alkotmány még mindig nem viseli magán a tartós­ság bélyegét. Thiers, a harmadik köztár­saság egyik megalapítója mondotta, hogy fönmar­adásának egyedüli lehetősé­gét a konzervatív politikája fogja meg­adni. La république ser­a conservateur ou ne sera pas. Radikális politikusok már jó ideje saját képükre formálták át a köztársaságot, s bár közvetetten válság nem fenyegeti az országot, mindazok a veszedelmek, a­melyektől Thiers a fönn­állását féltette, a közeli szemhatáron vannak. Ma újra egy erősen szervezett sereg készül fölforgatni mindazt, a­mire négy évtized békés munkája után a har­madik köztársaság létét alapozta. És újra szervezkednek­ azok is, a­kik ezt a morális és anyagi tőkét megvédeni sze­retnék. Lakatos Imre: Az indemnitás. Az ellenzéki pártok nem nagy érdeklődést tanúsítanak az indemni­tás vitája iránt. A Kossuth-párt Erősdy Laros- Tanulságos történetek. Irta G. Miklósy Hana. Lóverseny a színházban. Karenin Anna első előadásai alatt történt a Magyar Színházban. Hátunk mögött, a föld­szinten egy csapat fiatalember ült. Jogászok, tanárjelöltek, medikusok és műegyetemi hall­gatók. Magamban nagyon dicsértem őket. Iga­zán derék fiúk, nem mennek orfeumba, kaba­réba, hanem megnézik a komoly drámát és egész szívvel­ lelkesednek. Pedig valószínűleg ál­dozatukba kerül. Hiszen a földszinten az ol­csóbb hely is legalább három korona és az egye­tem ifjúságát hónap végén nem igen vett föl a pénz (valószínűleg már az „elején" sem). Az első felvonás megkezdése után any­­nyira lekötötte figyelmemet a darab, hogy nem ügyelhettem a fiukra, pedig halk, suttogó han­gon gyakran váltottak egymással megjegyzése­ket. Felvonás közben pedig élénk eszmecserét folytattak. De bár magyarul diskuráltak , ne­hezen értettem őket. Furcsa, tolvajnyelvbe való, rövid szavakat használtak: „Toll, büki, tréner, halmozás" stb. Lassan kint, bár soha se járok lóver­senyre, rájöttem, hogy bájosan elferdített „fut­tatási műszavak“-kal élnek. Úgy látszik, az ifjú dzsentrmének kiváló — mint maguk mondták — „lófejű­ szakértők" lehetnek. A többek közt így beszélgettek: — Na, Góth bizonyosan kap vagy hetven kilót, (valószínűleg babérból értették a­­— ki­tűnő rendezésért). Mondja a másik: — Góthné úgy győz, a­hogy — akar! Azután keservesen panaszkodni kezdett:­­— Egész délután kint voltam a „lófejün". Minden krajcárom elúszott azon a nyomorult Rascalon! Jó szerencse, hogy még tegnap meg­vettem a színházjegyet. — Minek jársz lóversenyre, ha mindig veszítesz? — csúfolja a másik. — Hát egész nap kártyázzam? — méltat­lankodik az egyik. Harmadik eset persze — nincs. Azután kezdődött a lóverseny-fölvonás. A csodálatos élethűséggel „beállított" jelenet lázba ejtette fiatal embereimet. Valósággal együtt „éltek" a szereplőkkel. (Kitűnően beváltak volna a statisztáknak). Mikor a személyzet tele to­rokkal kiáltotta (hihetőleg az igazi lóverseny­­publikum lélektana szerint) a „Start!", ők is önfeledt lelkesedéssel üvöltötték a hátam mö­gött (szinte zúgott tőle a fülem), a ,,,Start!" A harmadik felvonás előtt (valószínűleg a lázas érdeklődés miatt) nagyon megéhezett az „egyik" fiatalember. — Jaj, de éhes vagyok! — panaszkodott a „másiknak". Délután nem értem­ rá enni és a versenyről egyenesen a színházba jöttem. Pszt, hallja, jöjjön ide! Az előcsarnokba vivő nyitott ajtóban meg­jelenik egy csinos, fiatal leány, sonkás zsem­­lyés­ tálcát balanszírozva a karjai között. Hozzá szólott ilyen nyájasan a fiatal ember. A leányka készségesen siet oda. A fiú mo­hón veszi el a zsemlyét és fizetni akar. •— Ötven fillér! — szól figyelmeztetőleg a leány. A fiú elvörösödik és — szépen visszateszi a tálcára a finom csemegét. — Nem szégyelled magadat,­­— korholja suttogva az „egyik". Kezedben volt már és — visszatetted. — Hallgass!— csitítja mérgesen a „má­sik." Nem tudtam, hogy ilyen drága. Összes polgári vagyonom — tizenöt krajcár, harminc fillér. És délután ötven forintot, száz koronát vesztett Rascalon! Azután elkezdődött a harmadik fölvonás.­­—A fiatal emberek izegnek-mozognak, összesúgnak és lázasan keresik a „Színházi Új­ságában a darab tartalmát. — Hiszen — mondják egymásnak csaló­dottan — már nem lesz több lóverseny. S szépen összeszedelődzködtek és elmen­tek — haza.­­A boldog emberi Senkit se csodálok annyira, m­int a nagy gondolkodókat, a bölcs — lélekbúvárokat. Iste­nem! Mikor a tulajdon egyszerű lelkünkben is olyan nehéz eligazodni, mikor a saját együgyű gondolataink is annyi gondot szültek! Mikor magunkra nézve is meglepetésként hat gondo­latvilágunk és lelkiállapotunk villámgyors, sze­szélyes változása, milyen roppant nagy vesződ­­ség lehet egy egész világ, a népek milliói helyett gondolkozni?! Belátni az emberek veséjébe, kitalálni, mi megy végbe koponyájuk vastag bolthajtása alatt, lenézni a lelkük rejtelmes fenekére, s mint a rákász prédáját a sötét iszapból, napfényre kotorni rejtelmes titkait, mindenek épülésére. Bizony gyönyörű és szép tudomány az! Nem csoda, hogy megszédül tőle a sze­gény parlagi elme is. És mint az ökörszem, meg­bújva a hatalmas sas szárnya alatt, vele röpül a

Next