Budapesti Hírlap, 1910. december (30. évfolyam, 285-311. szám)
1910-12-01 / 285. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP (285. sz.) 1916. december 1. is volna föllépni ellene. A népszabadság ezei prófétái szabadság alatt a jogot értik arra, hogy tetszésük szerint bármit tehessenek, és a jogot arra is, hogy megakadályozzanak mindenki mást a szabad mozgásában. Jó ideig szinte mindennapos jelenet volt Páris utcáin, hogy elfogtak munkásokat, akik a rájuk parancsolt sztrájknak nem engedelmeskedtek, s a szövetség középponti épületébe cipelve a legválogatottabb kínzásnak vetették alá. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a Conféderation hatalma rohamosan növekedett, s a forradalom fanatikusai és komédiásai mint jól védett helyről, a szárnyai alól intézik támadásaikat a fönnálló társadalmi rend ellen. A radikális törvényhozás ahelyett,hogy fejlődésében föltartóztatná, egy évtized óta egyebet sem tett, mint rendszeresen hozta a törvényeket, amelyek minden gátat elhárítanak az anarkia írtjából, s amelyek, minden védelmet a parlamentáris kormányzat részére lehetetlenné tesznek. És a Conféderation-t alkotó energikus kisebbség, mert csak kisebbség, egy pillanatot sem mulaszt el, hogy a maga hasznára ne fordítsa egy lekicsinyelt - társadalom megvetett törvényeit. Ez az energikus kisebbség gondoskodik róla, hogy az országban az osztályharc egy pillanatig se szüneteljen. A Conféderation générale du travaille számára a talajt az a parlament munkálta meg a legalaposabban, amelyik vasutas sztrájk alkalmából megdöbbenve látta az—■ veszedelmes voltát. Pedig ez volt az első alkalom, mikor a kormányhatalom végre öntudatosan lépett föl, s mikor a Briand kemény kezétől az első súlyos vereséget szenvedte. Ez a győzelem azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy a parlamentben, mely retteg minden összeütközéstől a szindikátusokkal, a miniszterelnök talaja biztosabbá vált volna. A helyzet távolról sem tiszta a kormány javára. Az a nyolcvan főnyi többség, mely az utolsó bizalmi szavazatot hozta, az első nehéz pillanatban fölmondhatja a szolgálatot. A legutolsó választás sok új embert hozott be a házba s a Briand többsége főleg belőlük áll. De a kormányzó pártok régi vezérei, akik többé-kevésbbé nyíltan ellenséges szemmel nézik, minden módot föl fognak használni, hogy megbuktassák a kormányt, mielőtt még a választói reformra kerülne a sor. Azután meg bizonyos radikális szofizmák annyira megcsontosodtak, hogy kiirtani fölötte nehéz. A szindikátusok forradalmi tevékenysége ellen föllépni rettegést okoz és Briand nem hagyott kétséget ez irányú szándékai iránt. „Ha önök — úgymond utolsó beszédében — a szindikátusok szabadságának épségben tartása alatt azt értik, hogy a kormánynak a vasutas sztrájk megismétlése esetén ölbe tett kézzel kell néznie az eseményeket, ha a köztársasági elvekhez való hűség alatt a passzivitást értik a fölforgató törekvésekkel szemben, akkor a bizalmukat nem vehetem igénybe."* A helyzet tehát elég bonyolult és bizonyos, hogy egységesen támogató többség helyett a kormány állandóan intrikák és aknák közt fog dolgozni. Hozzá kell ehhez számítani, hogy Briand többszöri kijelentése szerint csak baloldali többségre akar támaszkodni, s a bizalmi szavazataihoz nem számíthatja hozzá a liberálisokét és a progresszistákét. Az utóbbiak bizalmára pedig inkább épíhetne, mint a saját pártjáéra. A bizonytalanságból egyetlen menekülő út volna: az új választás kiírása s egy új párt megalakítása. Hosszú idő óta ilyen kedvező alkalom egységes, erős kormányzó párt kialakulására még nem volt. A francia kispolgárság, amelyik a választások sorsáról dönt, ezúttal nyíltan ellenséges álláspontot foglal el az anarkikus törekvésekkel szemben. A jakobinus politikai tételek részegítő hatásával szemben e pillanatban a zsebét érzi veszedelemben, és mindenkit segít, akitől ennek a megvédését reméli. Ezúttal Briandban látja a védőjét, tehát minden valószínűség szerint őt fogja támogatni. Ha nem ezt tenné mai helyzetében, kész prédája volna a szélső reakciónak. A monarcikus restaurációk mindig ilyen pillanatokat használtak föl sikerrel a maguk céljaira. A nagy forradalom olyan alaposan kipusztított minden politikai tradíciót, hogy e polgárság elveire egyéb, mint a legközvetetlenebb zsebérdek, vagy a demagógok frázisai nem irányadók. Aki tudja, hogy milyen könnyűséggel támaszkodhattak ugyanarra a kispolgárságra a forradalmak előidézői s reakcióképpen röviddel azután a monarkia újraépítői, az nem kételkedhetik abban, hogy egy új párt, mely a rend biztosítását s a szindikátusok túltengő hatalmának visszaszorítását tűzné ki céljául, a maga táborába tartóztathatná föl mindazokat, akik most behunyt szemmel rohannak az ellenkező politikai végletek felé. Ma még élénk emlékezetében van az országnak minden veszedelem, ami a legutolsó sztrájkmozgalmat kísérte, ma tehát számítani lehet rá, hogy ennek a választások sorsára befolyása lesz. Holnap talán újra felülkerekednek a demagógok és elhitetik a választókkal, hogy a republikánus szentháromság, a szabadság, egyenlőség és testvériség van veszedelemben, ha visszaszorítják a szindikátusok hatalmát és nem engedik meg nekik Franciaország megfojtását. A kérdés csak az, hogy rá fogja-e szánni magát Briand az új választások kiírására. A köztársasági elnök és a szenátus beleegyezését, ami ehhez szükséges, nehézségek nélkül megszerezhetné. De visszariaszthatja a dolognak rendkívüli volta. A francia kormányok, bár a lehetőség meg van adva, nem szoktak élni a házföloszlatás jogával. De visszatartja az is, hogy miniszterelnökségének első évében nem sietett a választói reform nyélbeütésével, ami természetessé tehetné egy új választás kiírását, így már fölhangzott ellene az a vád, amely elkerülhetetlenül követ minden erősebb egyéniséget, aki demokratikus kormányzatban vezérszerephez jut, hogy diktátor akar lenni. Az új választások kiírásának szokatlan volta pedig tovább táplálná ezt a vádaskodást. Minden bátorsága mellett nem valószínű, hogy ezzel szembeszállva, az egyetlen gyökeres megoldásra rászánja magát.* . Egy mélyen járó államfilozófus szerint Franciaország még mindig nem végzett a tizennyolcadik század végén kezdődő nagy forradalmával. E forradalom szelleme győzelmeken, vereségeken, monarcikus restaurációkon és újabb forradalmakon át egy pillanatra sem szűnt meg. A nagy forradalom óta tizenháromszor megváltoztatott alkotmány még mindig nem viseli magán a tartósság bélyegét. Thiers, a harmadik köztársaság egyik megalapítója mondotta, hogy fönmaradásának egyedüli lehetőségét a konzervatív politikája fogja megadni. La république sera conservateur ou ne sera pas. Radikális politikusok már jó ideje saját képükre formálták át a köztársaságot, s bár közvetetten válság nem fenyegeti az országot, mindazok a veszedelmek, amelyektől Thiers a fönnállását féltette, a közeli szemhatáron vannak. Ma újra egy erősen szervezett sereg készül fölforgatni mindazt, amire négy évtized békés munkája után a harmadik köztársaság létét alapozta. És újra szervezkednek azok is, akik ezt a morális és anyagi tőkét megvédeni szeretnék. Lakatos Imre: Az indemnitás. Az ellenzéki pártok nem nagy érdeklődést tanúsítanak az indemnitás vitája iránt. A Kossuth-párt Erősdy Laros- Tanulságos történetek. Irta G. Miklósy Hana. Lóverseny a színházban. Karenin Anna első előadásai alatt történt a Magyar Színházban. Hátunk mögött, a földszinten egy csapat fiatalember ült. Jogászok, tanárjelöltek, medikusok és műegyetemi hallgatók. Magamban nagyon dicsértem őket. Igazán derék fiúk, nem mennek orfeumba, kabaréba, hanem megnézik a komoly drámát és egész szívvel lelkesednek. Pedig valószínűleg áldozatukba kerül. Hiszen a földszinten az olcsóbb hely is legalább három korona és az egyetem ifjúságát hónap végén nem igen vett föl a pénz (valószínűleg már az „elején" sem). Az első felvonás megkezdése után anynyira lekötötte figyelmemet a darab, hogy nem ügyelhettem a fiukra, pedig halk, suttogó hangon gyakran váltottak egymással megjegyzéseket. Felvonás közben pedig élénk eszmecserét folytattak. De bár magyarul diskuráltak , nehezen értettem őket. Furcsa, tolvajnyelvbe való, rövid szavakat használtak: „Toll, büki, tréner, halmozás" stb. Lassan kint, bár soha se járok lóversenyre, rájöttem, hogy bájosan elferdített „futtatási műszavak“-kal élnek. Úgy látszik, az ifjú dzsentrmének kiváló — mint maguk mondták — „lófejű szakértők" lehetnek. A többek közt így beszélgettek: — Na, Góth bizonyosan kap vagy hetven kilót, (valószínűleg babérból értették a— kitűnő rendezésért). Mondja a másik: — Góthné úgy győz, ahogy — akar! Azután keservesen panaszkodni kezdett:— Egész délután kint voltam a „lófejün". Minden krajcárom elúszott azon a nyomorult Rascalon! Jó szerencse, hogy még tegnap megvettem a színházjegyet. — Minek jársz lóversenyre, ha mindig veszítesz? — csúfolja a másik. — Hát egész nap kártyázzam? — méltatlankodik az egyik. Harmadik eset persze — nincs. Azután kezdődött a lóverseny-fölvonás. A csodálatos élethűséggel „beállított" jelenet lázba ejtette fiatal embereimet. Valósággal együtt „éltek" a szereplőkkel. (Kitűnően beváltak volna a statisztáknak). Mikor a személyzet tele torokkal kiáltotta (hihetőleg az igazi lóversenypublikum lélektana szerint) a „Start!", ők is önfeledt lelkesedéssel üvöltötték a hátam mögött (szinte zúgott tőle a fülem), a ,,,Start!" A harmadik felvonás előtt (valószínűleg a lázas érdeklődés miatt) nagyon megéhezett az „egyik" fiatalember. — Jaj, de éhes vagyok! — panaszkodott a „másiknak". Délután nem értem rá enni és a versenyről egyenesen a színházba jöttem. Pszt, hallja, jöjjön ide! Az előcsarnokba vivő nyitott ajtóban megjelenik egy csinos, fiatal leány, sonkás zsemlyés tálcát balanszírozva a karjai között. Hozzá szólott ilyen nyájasan a fiatal ember. A leányka készségesen siet oda. A fiú mohón veszi el a zsemlyét és fizetni akar. •— Ötven fillér! — szól figyelmeztetőleg a leány. A fiú elvörösödik és — szépen visszateszi a tálcára a finom csemegét. — Nem szégyelled magadat,— korholja suttogva az „egyik". Kezedben volt már és — visszatetted. — Hallgass!— csitítja mérgesen a „másik." Nem tudtam, hogy ilyen drága. Összes polgári vagyonom — tizenöt krajcár, harminc fillér. És délután ötven forintot, száz koronát vesztett Rascalon! Azután elkezdődött a harmadik fölvonás.—A fiatal emberek izegnek-mozognak, összesúgnak és lázasan keresik a „Színházi Újságában a darab tartalmát. — Hiszen — mondják egymásnak csalódottan — már nem lesz több lóverseny. S szépen összeszedelődzködtek és elmentek — haza.A boldog emberi Senkit se csodálok annyira, mint a nagy gondolkodókat, a bölcs — lélekbúvárokat. Istenem! Mikor a tulajdon egyszerű lelkünkben is olyan nehéz eligazodni, mikor a saját együgyű gondolataink is annyi gondot szültek! Mikor magunkra nézve is meglepetésként hat gondolatvilágunk és lelkiállapotunk villámgyors, szeszélyes változása, milyen roppant nagy vesződség lehet egy egész világ, a népek milliói helyett gondolkozni?! Belátni az emberek veséjébe, kitalálni, mi megy végbe koponyájuk vastag bolthajtása alatt, lenézni a lelkük rejtelmes fenekére, s mint a rákász prédáját a sötét iszapból, napfényre kotorni rejtelmes titkait, mindenek épülésére. Bizony gyönyörű és szép tudomány az! Nem csoda, hogy megszédül tőle a szegény parlagi elme is. És mint az ökörszem, megbújva a hatalmas sas szárnya alatt, vele röpül a