Budapesti Hírlap, 1911. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

2 BUDAPESTI HÍRLAP (1. sz.) 1911. január 1. az egyéni ambíciók érvényesülésének eszközét, a nemzetre háramló minden haszon nélkül?! Röviden lehet felelni rá: átkos visszavonás okozá ezt. Az az átkos visszavonás, melynek rugója a hatalom­vágy, útja a meggondolatlanság és a számolni non tudás a változott viszo­nyokkal. * Ha a koalíció akkor, a­mikor egyes pártjai közt még meg volt az együttérzés, számol az új helyzettel és egy párttá alakul, mely fölhagyva a jelszavak politikájával, reális célokat tűz ki maga elé s következetesen halad e célok eléré­sére; ha az így alakult egységes párt bízik vezé­reiben s szigorú pártfegyelmet teremtve, kilöki magából a­­rendőröket és az elégedetleneket; ha az elégedetlen elemek nem a kormányzó többségen belül csinálnak zavarokat, hanem min­t lojális ellenzék, bírálják a többség és a kormány magatartását: a koalíció kormányzata nem fulad bele a hosszú kormányválság ered­ménytelenségeinek mocsarába, hanem jelentős nemzeti eredményekkel írja be nevét hazánk történetébe, mert ellenségeinket arra kénysze­ríti, hogy számoljanak a nemzet fegyelmezett­ségével, elszántságával és ebben rejlő erejével. De a pártok hatalmi versengése, sőt a leg­nagyobb párton belül­ az alvezérek szereplési vágya és pártütése egy részről, a bizonytalan kezű vezetés és az őszinteség hiánya más rész­ről felsőbb politikai­ intrikák áldozatává tette a koalíciót, mely azzal a bizalommal, a­mely­l­lyel a nemzet megtisztelte, a nemzet javára élni nem tudott. a kiözönség pedig, mely csalódott a vezérlek­ sikereiben, csalódottnak érezte magát a nemzeti ideálok kivihetőségében is és a koalí­ciós kormányzás szánalmas befejeződésével és eredménytelen vergődésével együtt kompromit­tálva látta magát a magyar nemzeti eszmét is. A kiábrándulást követő közöny, levertség, bizalmatlanság és érdeklődéshiány jellemezte az ébredő remények évtizedének most lepergett utolsó esztendejét. A magyar szalmaláng el­lobogott, még­üszke is alig maradt, hamvát pedig széthordta a szél és elmosta az eső. A­kikben van még hit az eszményekben és re­ménység a nemzet jövőjében, vagy a dinasztia megnyerésére alapítják egész politikájukat, vagy a várakozás, a halogató harc politikáját hirdetik, a­míg a küzdelmekben kifáradt nem­zet ismét képes lesz új viszonyok között, új események által tettre sarkalva, síkra szállani követeléseinek megvalósításáért. Csak azok hirdetnek kérlelhetetlen harcot ma is, kiknek nincs más céljuk, mint a kormánybuktatás zavarok árán, mert zavaros helyzetekben köny­­nyen felülkerülhet az is, a­ki legalul maradt. A múltban tehát kevés az öröm, a belát­ható jövőben pedig nem sok a remény. A jel­szavaknak nincs többé hitelük, de a nemzeti ideálok megvalósíthatásában sem sok a remény­ség. Az új év küszöbén csak gond tölti el a kor­mányférfiaknak és aggodalom a hazafiaknak lelkét. Azok a kérdések, melyek a jövő évben fogják előreláthatóan foglalkoztatni az ország­gyűlést, nem olyanok, a­melyekért a nemzet valami nagyon lelkesednék s nem alkalmasak arra, hogy a kormánynak a kényelmes kor­mányzás nyugalmát megszerezhetnék. Akár a közös bank szabadalmának meghosszabbítása, akár a katonai létszámemelés keresztülvitele sikerül is a kormánynak, egyik sem fogja nép­szerűségét fokozni, sem nem fog a nemzeti to­vábbfejlődés számára szélesebb alapokat sze­rezni. Az ellenzéki pártok elszánt parlamenti harca pedig ma már csak az exlex bajait zúdít­hatja az országra, de a belőle származó zava­rokat a szerzett tapasztalatok után senki sem fogja többé egy szebb korszak hajnalhasadásá­nak rázkódásaiul tekinteni. Igen jól tudja ma már mindenki azt is, hogy az a kormány, mely nem ígér aranyhegyeket, nem okvetetlenül hazaáruló; valamint azt is, hogy az az ellenzék, mely kormányt buktatva, a hatalom birtokába jut, nem mindig képes előbbre vinni a nemzet ügyét s alig képes valamit is beváltani az ellen­zéken tett ígéreteiből. És így, bár sok jót nincs is okunk várni az új esztendőtől, még­sem sza­bad kétségbeesnünk a jövőn, mert egyben mégis csak előbbre vagyunk, mint voltunk a múltban, és ez az, hogy tapasztaltabbak és okosabbak vagyunk és így legalább nem csalódhatunk re­ményeinkben. A többit pedig várjuk az isteni gondvise­léstől, mely javunkra fordíthatja azt is, a mi kárunkra lenni látszik, mint a­hogy az ellenzék javára fordította annak, idejében a november 18-dikát, melytől sokan az ellenzék letörését várták. Hogy ma nagy a közöny, hogy a nem­zeti érzés tespedni látszik, mert a parlamenti mérkőzést ma már nem nézik az emberek azzal az érdeklődéssel, mint még csak öt-hat év előtt, ez ne aggasszon és ne ejtsen kétségbe senkit. Kétségbe csak a gyávák szoktak esni. A korai tavaszt követő fagyok elpusztíthatják a termés bimbóit, de meg nem semmisíthetik magát a termőképes magyar földet. Az esős időjárás, az olvadó hó sara kellemetlenné teszi az utazást, de nem szabad feledni, hogy ilyen időben erő­södik a gyönge vetés és ilyen időjárás után kö­vetkezik a természetet életre keltő kikelet. Már­pedig ki merné tagadni, hogy a magyar föld vetése bokrosodik, hogy a magyarság száma folyton szaporodik? A csillogó remények nem valósulhattak a múltban, mert nem volt hozzá elég erő. De kér­dés, vájjon a ma éjjeli állapot szerint megtar­tott népszámlálás nem fog-e oly erőt konstatálni a magyarságban, mely a nemzeti életképesség realitásának tudatával fog eltölteni minden ma­gyar embert és a huszadik századnak második évtizedében oly erőssé fogja tenni a magyar nemzet hitét jövőjében és államalkotó hivatá­sában, hogy ezt a hitet nem fogja leronthatni, az ebből táplálkozó reményt nem fogja meg­törhetni, a erre alapított nemzeti munkakedvet nem fogja megbéníthatni az, hogy az egyik pár­tot félretolta az útból a másik, vagy hogy egyik kormányt fölváltotta egy másik l­e . S minthogy bízunk a magyarság ős­erejében, fejlődő­képességében és úgy propagatív, mint beolvasztó tehetségé­ben, bízunk a nemzet jövőjében is és azzal a reménnyel üdvözöljük az új esz­tendőt, hogy meg fogja hozni a nemzet számára az erőnek azt a biztos tudatát, mely nélkül nem lehet elérni nagy ered­ményeket. Ebben a hitben, ebben a re­ményben kívánunk boldog új esztendőt. A trónörökös Budapesten, Bécsből jelentik nekünk. A N. Wr. Tagblatt budapesti értesülése szerint Ferenc Ferdinánd trónörökös már legközelebb ismét Budapestre érkezik. Valószínűleg még a delegációk ülésezése alatt január végén, vagy február elején utazik Buda­pestre és hosszabb ideig marad a magyar fővá­rosban. Végleges döntés a trónörökös budapesti utazása dolgában még nem történt, de nagyon valószínű, hogy az utazás terve meg fog való­sulni. Ez a terv egyébként még a trónörökös­nek legutóbbi budapesti tartózkodása előtt me­rült föl. Ezúttal a trónörökös nem mint ő fel­sége helyettese, hanem a királlyal együtt érke­zik Budapestre, hogy részt vegyen azokon az udvari ünnepségeken, a­melyek a delegációk, ülésezése alatt lesznek, esetleg egy udvari bálon is. A trónörökös ez alkalommal a király olda­lán fog szerepelni s budapesti tartózkodását arra akarja fölhasználni, hogy megtekintse a magyar főváros nevezetességeit és megismer­kedjék a vezető egyéniségekkel. dán báró fiából lángoló magyar hazafi, hátrálást nem ismerő soviniszta. Rokonságban volt a dán királyi családdal, de ezt sohasem emlegette. El­lenben különös melegséggel emlékezett meg egyik őséről, a­ki valamikor a tizenkettedik században Ju­ttlandban összegyűjtötte barátait és hadat üzent a dán királynak. A király lóra ül­tette lovagjait és Kaal Ivor ősapja ellen indult, a­ki egyik várában életre-halálra védelmezte magát. Végre a lázadók kifogytak az élelmiszer­ből és megadták magukat a királynak. A vár­kapu kitárult és páncélos lovagjai élén belova­golt a dán király, a­ki legelőször is a főlázadót, Kaast kereste. Jelentették neki, hogy már há­rom hete meghalt és ünnepiesen el is temették a székesegyház sírboltjában. És mit tett akkor a dán király? Kivétette ezüstkoporsójá­ból az eltemetett Kaast és utólag akasztófára huzatta. — Ilyen oppozició voltak az én tisztelt őseim, — tette hozzá az ő szokott szelíd moso­lyával a báró — a királyok még halóporukban sem tudtak megbocsátani nekik. Ha Kaas Ivor ellen tud állani a politika csábjainak s nagy irói tehetségét szépirodalmi irányban műveli, valószínű, hogy a nagy irók közé emelkedett volna. Mert a tehetség megvolt benne, a mint azt egy fiatal korában irt drámai költeménye is bizonyítja. Egyszer, december elején, boldogult Csukássy József bement Kaas Ivor szobájába, (akkor a szerkesztőség még a Belvárosban, Kalap­ utca 16. szám alatt volt), s felkérte a bárót, hogy a Budapesti Hírlap kará­csonyi számába írjon egy tárcát, még­pedig a hatvanas évek diákmozgalmairól, tüntetéseiről, Forinyák haláláról, a­mikor Kaas Ivor is le volt tartóztatva. Kaas Ivor e kérést hallva, csügged­ten vetette magát hátra a székében és szólt: — No, kedves Józsi, most már megsüthe­ted a karácsonyi cikkemet. — Miért? — Mert azt mondtad, hogy tárca legyen, már pedig én tárcát írni nem tudok. Ahhoz ba­rátom tehetség kell, az pedig bennem nincsen. A vezércikkhez is jó, ha van tehetség, de nem okvetetlenül szükséges. Ott a rutin a fő. Nálam tárcát soha ne rendelj, mert akkor a nyavalya térdel, elfog a lámpaláz és csak silány dolgot sülök ki. Holott ugyanazon idő alatt talán tít jó cikket tudnék megírni. Valóban, Kaas Ivor nem is nagyon túlzott, mikor azon panaszkodott, milyen nehezen megy neki szépirodalmi dolgot írni. Nem egyszer néz­tem végig a kínlódását, igazán szánalomra mél­tóan vesződött. A politikai cikkeit is meglehető­sen lassan, mint mondani szokás, a tollat rárrva irta, hát még egyebet! Sokat boszantottuk a nemes bárót Tisza Kálmánnal, a­ki valóságos rögeszméjévé vált. A­mi nem csoda, mert hosszú miniszterelnöksége A közösségyi indemnitás. A delegáció a jövő év három első hónapjára tudvalévően indemnitást szavazott meg a közös költségekről. A hivatalos lap ma királyi kéziratot közöl, mely szerint ő felsége alatt a vezércikkírónak őt jóformán mindennap a tolla hegyére kellett vennie. Egy napon Csu­kássy József titkos nevetéssel jön ki a szobájá­ból, s jóizű kuncogások közt így szólt: — Tudjátok, micsoda témát adtam fel a bárónak? A brazíliai császár elkergetését. Ki­váncsi vagyok, hogy fogja belehozni Tisza Kálmánt? Éjjel nagy nevetések közt hozta Csukássy a vezércikk kefelevonatát. — Itt van, itt van. És elénk terítette és nagy gyönyörűséggel olvastuk, hogy azok a nyomorult braziliánusok, ezek az oláhcigányba oltott indián-spanyolok még a császárjukat is el merik kergetni és mi még egy rossz miniszterelnökünktől sem tudunk megszabadulni! Nem tudom már miféle alkalomból, va­lami szerkesztőségi ünnepet rendeztünk Kaas Ivor tiszteletére. Ez alkalomból egy lapot is ad­tunk ki, melynek címe ez volt: Tisza Kálmán, politikai napilap, felelős szerkesztő báró Kaas Ivor. Ebben az alkalmi lapban a vezércikktől kezdve az apróhirdetésekig minden Tisza Kál­mánról szólt, a Kaas Ivor stílusában. A lapban volt többek közt egy éjjeli jelenet, melyben Tisza Kálmán fölajánlja Kaas Ivornak miniszterelnöki állását és viszont kéri az ő szerkesztőségi állá­sait. A­mire Kaas Ivor hosszas habozás után így felel:

Next