Budapesti Hírlap, 1911. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1911-04-16 / 90. szám

1911. április 16. BUDAPESTI HIRLET (90. sz.) 4­4 tartott délután két óráig. Ekkorra már megadtuk magunkat a keserű sorsnak és letettünk a reményé­ről, hogy a kitűzött célunkat csak részben is elér­jük. a­­midőn egyszerre csijedni kezdett a zuhogás, oszlásnak indult a nyomasztó lucskos köd, föl­tárult az alattunk elterülő keskeny völgyfenék, kezdtek mutatkozni a szemközt lévő óriás fenyők és mögöttük a hegyóriások körvonalai. És­­ kisütött a nap. Nincs és nem volt az a koronás vagy koroná­zatlan felség, a­kit valaha olyan lelkes hurrával kö­szöntöttek volna, mint a­hogy mi a ragyogó nap ő­felségét üdvözöltük. Föl is kerekedtünk haladék nél­kül, s pár perc múlva már uton voltunk le a vízesé­sek felé. Nem először láttam a Tarpataknak ezeket a hí­res zuhatagjait, de a­mit most láttam, az új volt, meglepő és hatásában szinte megrendítő. így voltak vele a többiek is, a­kik már máskor is jártak itt. A többórás nagy esőzéstől kétszeresre dagadt patak taj­tékos, milliárd vízszikrát rakétázó vize az esés gyor­saságában is megnövekedve, olyan szédítő sebesség­gel rohant, zuhogott lefelé, hogy jó ideig szinte «•»Kl­­döbbenve álltunk sorfalat már az első esésnél , a habverések homok­ zajában egymás szavát nem értve, félig kábultan merültünk el a nagyszerű látvány nézésébe. A felsőbb vízeséseknél csak még fokozódott a grandiózus látványosság hatása. De még ezeknél is szebb, nagyszerűbb, fölségesebb látnivaló várt ránk odafönn a Zerge-szállónál. Itt a mély völgy kissé ki­tágul s a völgykatlant két oldalt övező hegyóriások sziklafalainak hasadékain, száz, meg száz évszáza­dok alkotta csatornán csillogva ömlött, rohant le­felé a viz, a szétomlott felhők s a megolvadt hóme­zők bőséges vize­i­re a láthatatlan mélységben zu­hogó Tarpatakba. A lefutó vizek majd fehéren fény­­lettek, mint egy óriás orgona sípjai, majd­ a futó felhőrongyokból ki-kibukkanó nyári nap tüzes su­garai rájuk esvén, a szivárvány összes színeit szórva égtek, ragyogtak szemkápráztatón. A lábaink gyö­keret vertek, a­hogy néztünk fölfelé. Ajkainkon el­némult a sző s a lelkünk megtelt imádsággal. A föl­­magasztaltságnak ebben a pillanatában én törtem meg a csöndet: — Isteneknek való látvány! Az álmélkodásából fölocsúdott társaság ujjongva erősítette meg a szavaim igazságát és boldognak val­lotta magát mindenki, hogy ebben része lehetett. Senki se bánta a kiállott viszontagságokat, mert tisz­tába jöttünk azzal, hogy ilyen látványban (s ezt nyo­matékkal ajánlom a Magas-Tátra újonc-látogatóinak figyelmébe) csak hosszas, nagy esőzés után gyönyör­ködhet a hegyek vándora. Mondhatom, hogy ezért érdemes volt órákig ázni-fázni, sarat taposni. Itt tízszer annyi ideig élnék, mint a­meddig élni fogok, ezt a látványt akkor sem felejteném el. Az emberi életnek azokat a ritka pillanatait él­tük át itt, a­mikor a szivek megnyílnak s szeret­nénk az egész világot keblünkre ölelni Nem is cso­­dálom, hogy a nagyszerű látvány hatása alatt az Ilonka kis keze a felügyelő úréba (már mint a­ ta­nár túréba) tévedt és ott is maradt jó sokáig. A többiek nem látták, de én véletlenül észrevettem. Nem tu­dom, hogy a tévedés előidézésében melyik volt a kezdő, de megértettem, hogy ilyen körülmények közt ez természetes. A tanár úr helyében én sem tettem volna másként. Hanem azért megcsipked­­tem őket egy kicsit. A­hogy megindultunk a Zerge­­szálló felé, az elől lépkedő fiatal párhoz csatla­koztam. — Nos, kicsikém, hogy van megelégedve a ki­rándulásunkkal?­­— fordultam Ilonkához. — Nagyszerű, páratlan! — volt a lelkes válasz. — Remélem, hogy a kedves felügyelő barátunk­kal is meg van elégedve? Ezt a második kérdést már mosollyal kisértem és elég gonosz voltam a felém lévő bal kezecskéjét is gyöngéden megszorítani. A leányka fülig piros pipacs lett. — Maga rossz bácsi! — rebegte inkább, mint mondotta. Nevetve osontam el tőlük. Bent a Zergéban elköltött futó ozsonna és vagy két tucat képeslevelezőlap megírása után, fölajzott kedvben tértünk vissza s Ilonkát teljes jókarban szolgáltattuk át a mamájának Lomnicon, a­hová elébünk jött. És most, ime, hozom az okmányt, a­mely bi­zonyságot szolgáltat a bevezető tétel igazságáról. A napokban levelet kaptam olyan helyről, a­honnan nem szoktam levelet kapni. A címzés köny­­nyen fölismerhető női írás volt. Kíváncsian bontot­tam fel. Kartonlap hullott ki belőle nyomtatott írás­sal. A­hogy végig futottam a szememmel, örömteljes Ah! kiáltás röppent el az ajkamról. Ez állott rajta: Zádor Ilonka és Keresztúri Kálmán jegyesek. A karton hátsólapján meg irás volt, a címzéssel egyező finom női irás: „Meleg üdvözlet a rossz Bácsinak és a kedves Néninek, Ilonka.“ Magától értetődik, hogy a forduló­posta már vitte a mi gratuláló levelünket. Igazi öröm és me­legség áradt ki annak minden sorából. Az édesanyja nem áldhatja meg igazabban a kötendő frigyet, mint a­hogy mi az írásunkban megáldottuk. Én azonban a magam részéről függeléket is írtam hozzá. Ezt: „Az eljegyzés az, a­mit a népies nyelv kézfogó♦ nak nevez. Ez a mostani kézfogó, a­mit velünk szí­vesek voltak tudatni, csak cerimónia. Az igazi kéz­fogó már megvolt ezelőtt pár hónappal a Tátrá­ban, olyan oltár előtt, a­melyhez foghatót emberi kéz nem alkothat az esküvőjükre.“ A nevem alá pedig odaírtam: „A rossz bácsi, de a kinek jó szeme van, ugy­e?“ Az aranyfátyol. Irta Sorozik Árpád. Én, Nekbet Rampsenit fáraónak felesége, irom ezeket: Én, Nekbet Rampsenit fáraó felesége, na­ponkint el-eljárogattam Hathor istenasszonyá­t— az ég és szerelem istenasszonyának templo­mába és leborulva szanktuáriuma előtt, így imádkoztam: „Égbeli lény! Istennő! Magasság lakója! Tekints rám kegyesen és áldd meg egy pillan­tással annak a magzatnak jövőjét, a­kit szivem alatt viselek. Megjelentél nekem álmomban és megerősítetted, a­mit a jövendőmondók megjó­soltak. Hogy gyermekünk lánygyermek lesz, — de én nem fogom születését túlélni. Meghaj­tok panaszhang nélkül a ti bölcs végzésiek előtt és boldogan fogok Ozirisz birodalmába be­vonulni, mert felséges uramnak és királyomnak régi vágyát teljesíthettem és leánygyermeket adhattam neki.“ E szavaknál megállottam és bevártam, mig szolgáid az én áldozataimat bemutatták. Azután, buzgó elmerüléssel magamba szállva, folytatom imádságomat. „Csak az fáj nekem, hogy nem én nevel­hetem föl leányomat és nem gyönyörködhetem boldogságában. Aggodalmak töltik el lelkemet! Ő istennője a szerelemnek, hallgasd meg kö­nyörgésemet és tedd, hogy a kinek társa lesz ezen a földön, oly boldogságban részesítse, mint engem részesített felséges uram!“ Ismét elhallgattam és ismét áldozatokkal járultak a papok eledbe, ó istenasszonyt Aztán elvonultak. És magamra hagytak, hogy az én lelkem a túlvilágon járdaljon és várakozzék a te meg­nyilatkozásodra. Mert ilyenkor szoktál megjelenni a te ki­váló kegyeltjeidnek. A­kik templomokat emeltek neked és fényes áldozatokkal mutatták ki, hogy igaz híveid és áhitatos tisztelői a te isteni vol­todnak. Ezek közé tartoztam én is, Nekbet ki­rálynő, a­ki mindig mindent elkövettem, hogy a szerelem istennőjének kegyeit magamnak biz­tosítsam. Imádságot mormolván magam elé, — várva vártam, Hathor, a te megjelenésedet! Egyszerre aztán zizegő zugás zengett végig a templomon és édes illat töltötte el annak hajóit s a mélységes háttérből, mely sürü homályban borongott, — hallani lehetett a te lágyan ömle­­dező hangodat. — Én vagyok, — Hathor istenasszony, a ki megjelentem Nekbet kértére! Megjelentem, hogy szivének fájdalmára irt adjak és meggyó­gyítsam sebeit. A te gyermekednek legyen neve Asszarif és boldog lesz a szerelemben. Születé­sekor hozzák el templomomba és szobromnak talpazatán egy aranyfátyolt fog találni. Ezt vi­selje egész életén át. A­míg viseli, — szeretni fogja a férje. Mert az lesz a szerelmi képzelő­dés aranyfátyola! És én, Nekbet, — föl se merve tekinteni, — szinte sóhajtva fohászkodom. — Hát a szerelem csak képzelődés? Az istenasszony hangja a sötétből vála­szolt. — Csupán képzelődés! Azt szereti a férfi a nőben, a­mit benne lát és a­mit bele képzel! Az az asszony boldog, a­ki a fér­fit ebben az édes ámításban megtartani tudja — minél to­vább. Ez a szerelmi boldogságnak titka és rej­telme! . . . S az istennő elhallgatott - e , az istennő eltűnt . . . Ezeket én, Nekbet királynő, leirtam és hátrahagyom Asszarit leányom számára, hogy szentül megőrizze azt az aranyfátyolt és ne veszítse el. — Csodálatos, hogy ezek a régi egyipto­miak is már milyen helyesen gondolkoztak a szerelemről! Ez a papyros, mely Nekbet ki­rálynő imádságát és Hathor feleletét elbeszéli, — megfejti azt, a mi bennem végbe ment! S a­mit voltaképp nem értettem eddig, de a minek értelme most megfejtődött. " így gondolkozott Churchill Olivér, az an­gol egyiptológus, a­ki Kairóba ment, hogy ásas­­son a „British Museum“ megbízásából. így gondolkozott, ha néha eszébe jutott a kis Bettsy ... az édes Bettsy . . . Mert bár vége volt barátságuknak, az ő emléke át-átcikázott nem egyszer a lelkén. S valahányszor ez meg­történt, mindig elcsodálkozott rajta Churchill Olivér, hogy olyan könnyű szerrel gázolt ki ebből a szerelemből, melyről azt hitte, hogy bele fog pusztulni. Miért viselte el olyan könnyű szerrel ezt a csapást? Hathor fátyola add meg rá a feleletet... Abba burkolta ő Bettsyt, nagynénje, Ha­milton lady fölolvasónőjét. Dúsgazdag nagynénje házában ez a sze­gény kis fölolvasónő megragadta szánalmát.. . önzés, számítás, elzárkózás, részvétlenség jár­nak ki és be ezekben a nagyúri rideg házakban. S ebben a társadalomban kell Bettsynek élnie, a­ki sokkal különb valamennyinél . . . A­kinek minden lelki rezdülete finomabb, csen­gőbb, mint azoké a mélyen kivágott és föléksze­rezett hölgyeké, — a­kik alig méltatják egy­­egy szóra vagy tekintetre — a szegény, igényte­len fölolvasónőt . . . Kihez csak leereszkednek s a­ki nesztele­nül él ebben a házban, ködszerűen siklik át a szobákon és félénk zajtalansággal vonul meg kis zugában. Pedig megérdemelné, hogy ragyogjon és tündököljön! • Megérdemelné, hogy ott üljön a virággal díszes, ezüsttől görbedező asztal fejénél. Mert meg vannak benne mindazok a sa­játságok, melyek különbek a gazdagságnál. Ha lelkébe láthatnátok ti pöffelgőt a hiúságoknak, elvakulnátok azoktól a kincsektől, melyek ott pihennek . . . A nemesség, okosság, szerénység, tapin­tat, érzelmesség, gyöngédség tündöklő éksze­rei .. . Mennyivel különb ő Matildnál, a Hamil­ton lady hugánál, a kit Olivérnak szántak s a kit el kell majd vennie . . ha fölcseperedik ... Nem, nem veszi el soha, — soha. Szembe kerül inkább nagynénjével és családjával, inkább le­mond a néni nagy vagyonáról, — de az ő fele­sége csak Bettsy lehet... össze is zördült a családjával és megvált a ladytől, a lady’ palotájától és nem rettent meg akkor sem, mikor édes­apja kitagadással fe­nyegette . . . Megfogadta: életét Bettsynek szenteli. Kiszabadítja rabságából . . . kiképezted hangját . . . hogy önállósítsa ... És majd az­tán, a­mikor a művészet független állást szer­zett neki a társadalomban . . . akkor kéri meg ... Ne hálából legyen a feleségei, hanem igaz szerelemből . . . Ez volt a jövő képe! Három év telt el és ez a három év volt a legtündéribb korszak Olivér életében . . .« Az 37

Next