Budapesti Hírlap, 1912. november (32. évfolyam, 258-283. szám)
1912-11-01 / 258. szám
I Budapest 1912. XXXII. évfolyam, 258. szám. Péntek, november 1. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: vil. ker. Rökk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38. Politika. Budapest, ott. 31. Mások is mondják, magunk is mondjuk magunkról, hogy politikus nemzet vagyunk. De ha valaki megkérdezné tőlünk, mi a politikánk, ahányan vagyunk, annyi feleletet kapna tőlünk és tudatlanabbal távoznék, mint ahogy jött, öt szóban el lehet mondani, mi az oroszok politikája. Akármi történik ott, ez a politika marad annak, ami, és minden értelmes ember tudja. Másik öt szóban el lehet mondani az angol nemzet politikáját, ismét ötben a németét, megmeg ötben az olaszét. Hányszor öt kell ahhoz, hogy elmondjuk a magyar nemzet politikáját? Úgy látszik, azért vagyunk politikus nemzet, mert nincsen politikánk. • Nem megyek vissza a három’ nemzedékre, mely egyik a másikba fonódott és vezettetett három férfiú által, kik mindenikében a magyar faj egy-egy alapvető erénye öltött plasztikus nagy méreteket: Széchenyinek, Kossuthnak, Deák Ferencnek volt politikája. Széchenyi elvesztette népszerűségét, mielőtt megvalósíthatta volna lelke tartalmát. Kossuth önvédelmi harcba szoríttatott, ahova követte lelkesen a nemzet egyeteme ; aztán detronizált, amit senki sem akart, de akkor már az ő akarata erősebb volt az egész nemzet és hadsereg akaratánál; aztán menekült és önkéntes számkivetésben végezte napjait. Deák Ferenc visszaalkudta a hatalomtól a magyar alkotmányt, folytathattuk volna ott, ahol Széchenyinek abba kellett hagyni. De Tisza Kálmán útját állta. Deák megérte, hogy pártját szétzüllesztették, ellenben azt is, hogy aki szétzüllesztette, Tisza Kálmán nem a saját politikáját folytatta a hatalmon, hanem elfogadta a kiegyezés által teremtett helyzetet úgy, a hogy volt. De nem abban a szellemben kezelte, a melyben megköttetett, ahogy Andrássy Gyula gróf kezelte, hanem inkább megrontva és visszafejlesztve nemzeti szellemét. Ez hozta létre a nemzeti irányú ellenzéket, — nem a 48-ast, hanem a 67-test — melynek előrehaladását egy darabig föltartóztatni lehetett, de a nemzet lelkében való térhódítását megakadályozni nem. Ez buktatta meg elsőbben Tiszát, azután az utána való szabadelvű kormányokat, végre a szabadelvű pártot magát és létrejött a koalíció. Ennek is volt politikája. De a koalíciót szétzüllesztette Justh, elsőbb a fekete gróf, Andrássy Gyula ellen való hajszával, majd a bankkérdéssel kettéhasítva a függetlenségi pártot, végül az obstrukcióval lemondásra és tengődésre kényszerítvén a koalícó kormányát. Ezzel megbukott a nemzeti politika. A bukást megpecsételte a szabadelvű pártnak új néven való föltámadása. A kamarillai Kristóffy által a nemzeti politika és nemzeti törvényhozás ellen kijátszta az általános, titkos választójogot és a nemzeti törekvések pártjainak a kezéből kiragadta az utcát. A ■ nemzet helyébe a népet léptették, a nemzeti törvényhozás helyébe, melyet elkereszteltek osztályparlamentnek, a népparlament jelszavát tették, nem törődve már azzal, hogy e mögött az apostoli magyar király trónjában a király árnyéka mögött a népcsászár alakja ült. Kétségtelen, hogy az utca visszahódításáért Justh és hívei minekutána tengerbe dobták a nemzeti hajó minden drága rakományát: a katonai követeléseket, a bankot, a vámterületet, elfogadták Kristóffy programját, a népparlamentet, az általános titkost, a demokratizált Magyarországot egyetlen és döntő programnak. És ma, ma már ott látjuk az ő lobogójuk alatt küzdeni a koalíció legérdemesebb két bajnokát, Andrássyt és Apponyit, velük Kossuthot. És nincsen más programjuk, mint az általános titkos, a Kristóffy programja, a Lueger népcsászári programja. Megdöbbenve kell felkiáltanunk: Hát program ez? Politika ez? És magyar politika ez? Magyarnak csak annyiban magyar, amennyiben, mikor együtt vagyunk, mint a koalícióban, nem nyugszunk, míg szét nem ugrasztottuk egymást; mikor pedig szerteszakadoztunk, akkor feketék, fehérek, valamely új jelszó alatt összefogunk az ellen, aki örökünkbe ült. Hogy az iskolázatlanok és a nyughatatlanok, meg a kinnrekedt stréberek elhiszik, hogy ellenzéknek lenni ilyen körülmények közt is egy a hazafisággal, ezt értjük. De hogy saját politikai viszontagságaikból Andrássy és Apponyi is csak ezt a következtetést tudják levonni, s mint ellenzék olyan program mellé álljanak, amely mint nemzeti ellenzéknek és mint koalíciós kormánynak nekik nem kellett se testüknek, se lelküknek, ezt csak pártszenvedélyi borközi állapotban lehet elhinni. A mostani pártokkal szemben tehát politikáról beszélni komolyan nem lehet. Nem elvek, nem programok ezek, hanem időnként párt- és személyes érdekből fölkapott jelszók: kakasok kukorékolása, nem férfiak hitvallása. Magyar politika csak egy van, a melynek azonban a Budapesti Hírlapon kívül ma nincsen gazdája, a mely az általános titkos részeg lármája mögött ma ködbe van borulva, de a mely nélkül nincsen üdv, nincs jövő se Magyarországra, semz Ausztriára nézve. És a magyar impérium politikája. Minden erővel, ha kell emberfölöttivel is, meg kell győzni a dinasztiát arról, hogy a német egység megalakulása és a hatvanhetediki kiegyezés óta az úgynevezett monarkia súlypontjának Budapestre, a hatalom tekintélyének a magyar szent koronára kell esnie. Ausztria nem haza, nem ország, nem nemzet. Ausztriában csak mekanikus egyesítő erő van: a dinasztia hatalma, fénye, presztízse. De birodalmakat mekanikus összefoglaló erőre építeni csak ideig-óráig lehet. Ausztriának nincsen digesztív képessége. Évszázadokon át próbálta magát átgyúrni német egységes birodalommá és ma még szűkebtt határai közt is nagyobb a szerteválasztódás, mint valaha. Ott csak a külföldre szóló útlevelekben van osztrák honpolgár. A gondolkozásban, az értelemben ennek az alapvető fogalomnak még csak nyoma sincsen. Ott van cseh, van tiroli, van lengyel, van morva, van stájer, van kraner, sőt még a bécsi ember se mondja magáról, hogy osztrák, hanem azt mondja: veana, csak az alsó- és felsőausztriai ember nevezi magát osztráknak. Mióta pedig valamelyes alkotmányosság van ott, azóta éppenséggel ádáz faji harc folyik és végzetesen hódit tért a szláv elem úgy, hogy már Bécsben is aggresszíve mer föllépni. Ez a konglomerátum nem alkalmas arra, hogy egy hatalomra, hódításra, tekintélyre hivatott birodalom magva legyen. Ha hivatva lett volna rá, ennek a birodalomnak már léteznie kellene. Ami pedig létezik, az nem egyéb, mint egy igen nagytekintélyű dinasztia jogara alatt vetélkedő és veszekedő országok és néptörzsek. Mikor fog a dinasztia kiábrándulni abból a százados ábrándjából, hogy itt egységes német vagy akár szláv birodalmat létesítsen, azt nem lehet tudni. De ha egyáltalán akar birodalmat alapítani, akkor ki kell ábrándulnia. És nekünk, magyaroknak, az egyetlen arra alkalmas elemnek, hogy egy birodalom magva, ereje és vezérnemzete legyen,legsürgősebb, bár nem fölöttébb könnyű feladatunk lenne, ezt a kiábrándítást siettetni. Nem kapacitációval, nem forradalmakkal, hanem egy fokozott, öntudatos, intenzív nemzeti munkával, hogy hamarosan a tények, a valóság bizonyítsák be ellenállhatatlanul állításunk és politikánk nagy igazságát. (Szívdobogva gondolok itt azokra a nagyszerű, ihletett cikkekre, melyek a Budapesti Hírlapban Nemzetnevelés címen megjelentek. Minden politikusnak,papnak, tanárnak, tanítónak, minden Mai számunk 44 oldal.