Budapesti Hírlap, 1913. november (33. évfolyam, 259-283. szám)
1913-11-01 / 259. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP (259. n.) 1913. november 1. az egy útja van a nemzeti lét föntartásának és teljes kifejtésének. De a magyar nemzeti érzés jelentékeny hanyatlását nemcsak az érzelmi politika mezején tapasztalható változások, hanem irodalmi és társadalmi jelenségek is mutatják. Ilyen elsősorban az, hogy a magyar társadalom a legújabb időben teljesen érzéketlen a politikai események iránt. Ami a Házban történik, az ma éppen úgy nem érdekli a nagyközönséget, mint ahogy nem érdekli az, hogy az ellenzék bemegy-e a Házba, avagy távolmarad, és ha bemegy a Házba, hogy érdemleges vitát indít-e, avagy botrányt hajhász. Ma az emberek mindenről inkább beszélnek, mint politikáról, mert senki sem hisz abban, hogy a politika egyébre is való, mint arra, hogy a kormányhatalmat az egyiknek a kezéből a másikéba juttassa. Amikor körülöttünk mindenütt dagad a nemzeti érzés és a jövő nagyság szép álmait szövik Szerbiában is, Romániában is, sőt még a letiport Bolgárország sem adta föl reményeit; a pikor idebent az államellenes nemzetiségi mozgalmak egyre öntudatosabban és tervszerűbben alakulnak és a rác is, a v oláh is, a horvát is, sőt ma már a tót is arról ábrándozik, hogy állammá válván az államban, elszakadjon majd a magyar államtól, ugyanakkor közéletünk minden mezején teljes a közöny és senki sem törődik azzal, hogy milyen hatással lehet a jövőre egy a látszólagos béke érdekében hozott áldozatok árán, akár az oláhokkal, akár a hordátokkal megkötendő paktum. Mikor körülöttünk minden különböző nemzeti színekbe öltözködik, akkor mi levetjük a mi szüleinket. Amikor mindenütt keresik magukban a jellemző nemzeti tulajdonságokat és sajátságokat, hogy azokat kifejtve, minden alkalommal fitogtassák és feléleszteni törekszenek az elhagyott nemzeti szokásokat is, ugyanakkor nálunk a nyelv is romlásnak indul, idegen formák fölvételével nyer idegenes izt s elveszti zamatosságát, a még meglevő nemzeti szokásokat is idegen divatokkal cseréljük föl, a nép is elhagyja festői nemzeti viseletét, a magyar dal helyét a cigányzenében is idegen zene foglalja el s ma már a nemzeti táncot az úri körökben a boszton, meg a tangó teljesen kiszorította s legújabban a tangó foglalkoztatja a táncosokat. Sőt a nép körében is a pantalonnadrággal együtt kezd helyt foglalni a keringő meg a francia négyes a csárdás rovására. Ma már nem a nemzeti önérzet túltengése, hanem a nemzet nagyrahivatottságában való kételkedés az a magyar betegség, amely ellen küzdenünk kell. Ma már a szájhősködés nem erényeink túlbecsülésében, hanem nemzeti sajátságaink lebecsülésében, alkot- mányos intézményeink kigúnyolásában nyilatkozik meg. A hitlevélben és a királyi esküben a visszaszerzett országok visszacsatolására vonatkozó ígéretet ma már igen sokan csak olyan frázisnak tekintik, mely örökre pium desiderium marad, de meg nem valósul soha. Hiszen még a ma ide tartozó területeknek a lefoszlását is hamarabb elkövetkezhetőnek hiszik, mint az egykor idetartozottak visszakapcsolását. Ha visszagondolok arra, hogy még csak tíz év előtt mennyire lobogott a nemzeti érzés, mennyire bízott a nemzet küzdelmének sikerében, mennyire magyarok akartunk lenni minden izünkben s ha ezzel szemben látom azt, hogy mennyire az elnemzetietlenedés lejtőjén haladunk lefelé, szeretnék ügyünk lefelé gördülő szekerének küllőibe kapaszkodni, hogy megállítsam rohanásában. Igaz, hogy az utolsó tíz év története sok illúziót oszlatott el, sok rejtett bajról rántotta le a leplet, sok eddig nem gondolt gyöngeséget fedött föl és oly embereket járatott le, akikre addig, mint vezéreire tekintett a nemzet. De vájjon az illúziók szétfoszlása, gyöngeségünk okainak a megismerése, pártvezéreink viszálykodása ok-e arra, hogy a nemzetben megcsappanjon a nemzeti érzés, hogy a magyar túltengő önbizalmát gyáva kishitűséggel cserélje föl s az idegen szokások majmolásában keresse örömét a régi nemzeti szokások ápolása helyett? Talán kevesebb agyvelő van ma ebben a hazában, mint volt tíz évvel ezelőtt? Talán hitványabb a fiatalságunk testi fejlődése, talán megtörött már a híres magyar virtus és rosszabb katona lett a magyar, mint volt? Vagy számunk fogyott-e meg, hogy igy elhagyjuk magunkat? Hiszen a mai nemzedék mégis csak tanultabb, mint volt még csak húsz évvel ezelőtt! Hiszen a nemzetközi versenyeken a mi fiaink is aratnak babért s a magyar katona harci bátorságát még idegenek is elismeréssel emlegetik s a magyarság száma a közelmúlthoz képest is tetemesen szaporodott. Nincs hát okunk a kétségbeesésre, még kevésbé arra, hogy nemzeti önérzetünkben megcsappanva, idegen szokásokat majmoljunk, hogy önmagunkat lebecsüljük, hogy közéletünk és a közügyek iránt érzéketlenné váljunk és csupán azért, mert a közelmúltban közjogi téren nem sikerült vágyainkat valóra váltani, nemzeti érzésünk lángját kioltsuk a közöny hamujával s más téren se bízzunk a sikerben. Vagy talán a nemzeti érzés tüze oly láng, mely csak akkor éled, akkor lobog, ha minden irányban szabadon éghet, ha minden irányból nyer táplálékot és azonnal senyvedni kezd, mihelyt egyik irányból rázúdul a víz vagy oly akadályra talál, amelyen tüze áthatolni nem bírt elefántjára. A tomba a két hátulsó szolgát véres darabokra tépte, az alkirályt megsebesítette, sőt Tomu hátán is sebet ütött, melyből folyt a fivér. Az elefánt egyszerre megállt, hátratekintett, mintha azt mondaná, hogy micsoda gazember az, a ki az én legszebb napomat igy meg meri zarni, szépen megvárta, mig a vicekirályt levették, a szolgák véres darabjait összeszedték, az ő sebére szőnyeget dobtak, azután a vezetőjének intő mozdulatára és egy nyájas szavára, mintha mi sem történt volna, tovább indult és az egész menetet tökéletes rendben rendeltetése helyére vezette. Talán azt trombitálta oda társainak, amit Dupuy, a francia kamara elnöke mondott, mikor a bomba a képviselőházba hullt, az ülés tovább folyik. Mikor a menet véget ért, csak akkor rohantak elő az orvosok, elszörnyedve látták, hogy a derék állatból csak úgy dűl a vér. Persze rögtön elvezették s rögtön ,a leggondosabb ápolás alá vették és meg is gyógyították. A hidegvér ugyan nemzeti erénye az angoloknak, de azért, úgy látszik, imponál nekik. Még az állatokban is. Vagy talán csak azokban. Az angol államférfiak ugyanis összeültek, csodálatukat fejezték ki Timu magaviselete fölött s elhatározták, hogy ezért jutalmat érdemel. Miért? Mert ha Timu elveszti a fejét és sebe következtében megvadulva nekiront a tömegnek, az indiai koronázás valószínűleg egy óriás katasztrófával tette volna gazdagabbá az angol történelmet. Bizonyos ugyanis, hogy példáját a többi elefánt is követte volna, pánik tör ki köztük, s a megvadult állatok ezrével gázolták volna agyon a közönséget. Hogy ez nem történt meg, az tisztán a derék Timunak köszönhető. Timu egy adott pillanatban nagyszerűen teljesítette kötelességét, s ezért Anglia hálával tartozik neki. Mit tettek tehát? Az állam évi száz font sterling penziót rendelt Timu számára, ami évi kétezerötszáz koronának felel meg. Fölmentetik minden munka alól, építenek neki egy istállót, s kirendelnek melléje egy külön őrt, így fog ő élni nyugodtan, boldogan és kényelmesen, míg csak meg nem hal és lesz ez nem csekély teher egy államnak, tekintettel arra, hogy az elefánt néha száz évig is el szokott élni, íme a történet. A tanulságot mindenki levonhatja magának belőle. Micsoda impozáns egy ország az, mely még az állatban is meg tudja becsülni és jutalmazni azt, ha az országnak kiváló szolgálatot tesz. Más országokban még az ilyenfajta emberek számára sincs megfelelő elismerés és jutalom. Mikor ezt látja, nem támad-e minden hinduban az a gondolat, vajha ő is érdemeket szerezne Anglia szolgálatában? Mert ha ezt sikerül megtennie, akármilyen csekély ember, sőt ha állat is, a hatalmasok észreveszik s gondoskodnak megjutalmazásáról. Ezer meg ezer ilyen apró dolog is hozzájárul Anglia nagyságához és dicsőségéhez, és igy támad az angol presztízs, mely előtt tisztelettel hajlik meg az egész világ. Budai Szabad Polgár: Kétségtelen, hogy a szociális érzék veleszületik az emberrel, de belenevelni is lehet valakibe, akiben nincs meg. Az ön által elmondott történetben a postafőnök olyan ember, akiben határozottan megvan a szociális érzék, melyet nem lehet egyszerűen a jószívűség rovatában elkönyvelni. A történetet érdemesnek tartom a reprodukálásra. Valamelyik kisebb budai postahivatalba belép egy öreg munkásasszony egy csomaggal s átadja a postásnak, hogy vegyék föl. A postaszolga átveszi, körülnézegeti, aztán odadobja az asszony elé, hogy nem lehet fölvenni, mert rosszul van bepakkolva. Az öreg asszony a szeméhez emeli a köténye szélét, csöndesen sirdogálni kezd és igy szól: — Az Isten áldja meg az urakat, vegyék már föl. Egy kis elemózsia van benne a fiam számára, aki Boszniában szenved mint katona. Gondoltam, hogy ne koplaljon annyit, hát küldök neki egy kis szalonnát és pogácsát. Ne fosszák meg szegényt ettől az egyetlen örömétől, magának is lehet még gyereke ilyen sorsban. — Ha mondom, hogy nem lehet, mert szétesik útközben, — felelt a szolga. Ekkor az egyik rekesz ablakán kidugta a fejét a postafőnök és szólt: