Budapesti Hírlap, 1914. június(34. évfolyam, 128-152. szám)

1914-06-03 / 128. szám

lentések lecáfoltatnának. De hitelessége­ket nem merem kétségbevonni. Először semmi okom laptársunk igazságában ké­telkedni, másodszor van egy pár oly ötlet, kifejezés és fordulat benne, minőt újságíró nem talál ki. Azt hallania kel­lett. Ilyen a vértanú fia, a szobor fiai, mint fogalmak. Ilyen a meghalni kira­katban s eltemettetni látványosságké­pen. Ezek kegyetlen tőrdöfések politikai viszonyaink rothadt testében. Ha vér nem folyik a terszúrások után és ha az ellenzéki sajtó agyon találja hallgatni ezeket a nyilatkozatokat, ez éppenség­gel attól van, hogy politikai viszonyaink teste rothadt. Szóvirág, póz, kirakat, lát­ványosság eltakarhatja, de Kossuth La­jos Tódor, a nagy Lajos fia, a­ki egy­két heti itt tartózkodása után mindent látott és megundorodva fut innen vi­lággá, hogy soha többé vissza ne jöjjön, az kimondja nyíltan. Irtóztató kritikája ez azoknak, a­kik maguknak Kossuth nevét, Kossuth nim­buszát, Kossuth mauzóleumát, Kossuth koporsóját, Kossuth holttestét lefoglal­ják, onnan mindenkit elmarni készek, még egy temetési botrány árán is. És ha még naiv hazafiságból, őszinte rajongás­ból, szeplőtlen lelkesedésből, vagy csak szív- és elmebeli korlátoltságból tennék. Nem, érdekből teszik, mert abból éltek és abból élnek. Kik? ,,Senki-semmik“, mondja Kossuth Lajos Tódor, ,,a­kik mindent a mi nevünknek köszönnek“. ,,Nem lesz a tetemem spektákulumi ér­vényesülési küzdelmek középpontja.“ Rémes dolgok ezek. Kossuth Lajos Tódor nézte két hétig és meglátta. Ap­­ponyi, Andrássy és más jelesek, elva­kulva a pártszenvedelem által, évekig köztük mozognak és nem látják meg. Megdöbbentően egészíti ki ezeket a nyilatkozatokat Tisza István gróf le­vele Kossuth Ferenc özvegyéhez. Levél­ben kondoleál, koszorút küld fehér ró­zsából, mert a temetésen való­ megjele­nésével nem akar alkalmat adni kegye­letsértő jelenetekre. Az utókor ebből a két okmányból fogja megismerni a mi napjaink szellemét. Mert való igaz, hogy a munkapárt pártkasszájában ott volt a hagyományos választási korrupció. Az ellenzéken azonban, a­hogy most van, a­hogy Kossuth Lajos Tódor rávilágít, az elmékben van a rothadás és a szivek­ben a korrupció. V ■J 2 BUDAPESTI HÍRLAP (128. sz.) 1914. június 3. Elszámolás a közös ügyekről­ szavazni s ez úgyszólván semmi nehézségbe nem ütközött sem az osztrák, sem a magyar delegátusok sorában. A magyar delegáció ellen­zéke arra a kényelmes álláspontra helyezkedett, hogy nem vesz részt a szavazásban, a­mi azon­ban — a­mikor oly súlyos terhek vállalásáról van szó — nyilván jelezte, hogy valójában az ellenzék sem ellenzi a katonai követelések tel­jesítését. A haditengerészet költségvetésében, a­melyben már szerepelt az új hajó-divíziónak fél­m­­illióónyi költsége s a melyben már a ké­sőbbi évekre kilátásba van helyezve még újabb 8 dreadnough htajának építése, az ellenzék egy­általán nem vett részt, meg sem jelent a költ­ségvetésnek plenáris tárgyalásán, úgy hogy az admirális egynegyed óra alatt megkapta az új tengeri hadosztályt és a könnyű biztatást a to­vábbi fejtegetés számára. Komoly ellentállásról szó sem volt, sőt .Windischgrätz és Rakovszky még sürgették is a katonai terhek további fo­kozását s a kormány fejének, Tisza Istvánnak kellett energikusan figyelmeztetni az ellenzéki delegátusokat, hogy az ég szerelmére, ne biztas­sák újabb követelésekre a katonai vezetőséget, mert az ország gazdasági válságok nehézségei­vel küzd s az adózó polgárság nem győzi a terheket. / j­ a valljuk magunkénak, a ki azt tanította, »hogy a mindennapi dologvégzésben rejlik az ihlet, — l’intuition c’est de travailler tous les jours ... Az a három kép azonban jellemzi Feszty Árpád szíve melegségét, lelke harsadó hevét, mutatják tudását, igen széles látókörét, intelli­genciájának emelkedettségét, s a mi legbecse­sebb és legmegbecsü­lendőbb művészeink mun­kájában­ mutatják meghatottságának, érzelmei­nek, rapszodikus törekvéseinek színmagyar ka­rakterét. Vannak, a­kik egyenletesebben és kö­vetkezetesebben tudnak a munkavégzéshez, a kikben a lelkesedés, a hevítő erő fegyelmezet­tebb és ennek hasznát elsősorban ők m­aguk is élvezik. Feszty Árpád, ő a­mikor ecsetet raga­dott, valóban ihlet hatása alatt látszik csele­kedni s elhivatottságának meggyőződése ve­zérli. Ne kételkedjünk: ő olyankor igazán hitte, hogy nem munkát végez, ő hitte, hogy alkot és akkor már szinte öntudatlanul, valami olyan szent bódulatban, hogy bizonyos áhítat­tal kell szemlélnünk még tévedéseit is. Jellemzi, hogy kicsit, jelentéktelen, afféle röpke hangula­tot, afféle napfoltelemzést ő se érezni, se csele­kedni nem tudott, — szüntelen messzevivő, mély perspektívákban lát, állandó törekvése volt a nagy, a monumentális, a maradandó, a nemzetébresztő. Szegény Feszty Árpád, ő talán egy gyújtót se rántott el életében úgy, hogy — bocsánat a túlzásért! — ne látta volna Róma égését, Nérónak érezve magát. Az ilyen féktelen temperamentum szen­vedését meg éppen az tetézi, hogy mindegyre számtalan sok hozzákészülődés csődjét kényte­len likvidálni, s ereje, rugalmassága, kitartása ezeken erléged és csügged el. Viszont: elkedvetlenedéseit, mondjuk té­vedéseit, időnkint nagy, emésztő erőfeszítések közepette fogant szép igazságokkal tudja meg­Budapest, jun. 2. A delegációk befejezték tanácskozásukat s a közös apparátus vezetősége meg az osztrák delegáció tagjai visszatértek Bécsbe. A fővá­rosba néhány héten át élénk mozgalmasságot és fényes színezetű idegenforgalmat hozott a közös miniszterek ittléte s a világ szeme is idefigyelt, mert négy héten át Budapesten intéződtek a monarkia nagyhatalmi ügyei. Idejöttek a leg­fontosabb jelentések a világ minden tájékáról s a nagykövetek közül is többen a magyar fő­városban keresték föl a külügyminisztert, a­ki­vel személyesen kellett tárgyalniok. Fényes uniformisok, fő-fő szárazföldi és haditengeré­szeti hatalmasságok és idegenszerű diplomáciai ábrázatok voltak láthatók a főváros utcáin és előkelő vendéglőiben, szóval megvillant ismét a szemünk előtt a hatalmi középpontnak képe és­ jelentősége, a­mit állandóan a császárváros él­vez a Lajtán túl, míg a magyar főváros a Hamupipőke szerepét játsza, a­melynek csak minden második évben jut egy megszabott su­gár a monarkia nagyhatalmi ragyogásából, így nagyon is érthető az a szerény kívánság, hogy legalább egy közös hivatal itt üsse föl székhe­lyét Budapesten. A delegációk­ ,a­mi tanácskozásukat illeti, aránylag sintán és egészben n­ormálisan végez­ték el súlyos feladatukat. Sőt el lehet mondani azt, hogy a felfokozott katonai követelések na­gyon is könnyen találták meg kielégülésüket. Egy milliárdnyi katonai kiadásokat kellett meg­bocsájtatni. Nincs benne semmi a tucatból: szí­vét, lelkét marcangolja vásznára, a­­vérével pin­­gálna, munka közben éppen oly keveset törődik magával, mint a­milyen keveset törődik a tű­z azzal, hogy Rembrandt festményét hamvasztja el, vagy a deszkakerítésre ragasztott plakátot. Kivételes egyéniség volt, született tehetség, a­kinek jussa, hogy kivételes mértékkel mérjük őt. Feszty Árpád nem igen volt ott a kalendáriu­­mos kiállítások, a köszvényesen megismétlődő tavaszi, nyári, őszi és téli tárlatok kaptafás glé­­dájában: nagyokat tudott tétlenkedni é­s k­e­­vertéből szökött akkorákat, mint a tulkot ra­gadó királytigris. Hogy micsoda kivételes, mily szertelen, karakterének alapjában, még tévedéseiben is mennyire magyar egyéniség, emlékezzünk epi­'­kus nagy alkotására, a Körképre! Hogy érkez­nek a földre azok a méltóságos magyarok! Mennyire büszkeség, mily jól esik mindnyá­junknak a magunk fajtájára ismerni ben­nük! . . . Sok szabad, igen sok meg van en­gedve azután annak, a­ki ilyet meg tudott al­kotni nemzetének. És a hármas kép: Megvál­tónk temetése! ... A­mi azon a képen szín­padias, művészet és temperamentum az is, és bár a hit bensőségének áhítatát nem pótolja, de művészileg elfogadhatóvá tudja avatni a páthosz. És munka van azon a vásznon, s ab­ban a munkában eredetiség, a sok tudásról nem is szólva. Az apró tájképáriákat fütyörészgető modernség mégis csak némi szerénységet érez­het az ilyen elkészített, az ilyen be is fejezett opera láttára! Mi a harmadik kép, az 1908-ban kiállított Nagypéntekért lelkesedtünk legszívesebben. Nagy Ígéret volt abban, s Feszty Árpád életé­nek legnagyobb alkotása lett volna, ha azt az ígéretet telje­sen be is váltja. Nem az­ ereje A külügyi politika szövevényes és homá­lyos színpadán nem merült föl oly mozzanat a nagy Balkán-krízis lezajlása óta, a­mely az újság ingerével hatott volna a delegációkra. Az albán zavart nem mérték normális európai mértékkel s a kezdetleges viszonyokkal és a fejedelemre nézve a kezdet nehézségeivel ma­gyarázták. Nagy jelentőséget nem tulajdonítot­tak az Esszád basa szervezte fölkelésnek sem; az albán nép könnyen lázad és könnyen cso­portosul, de megnyugszik, ha speciális kíván­ságait teljesítik és — ha kívülről eredő bujto­­gatás nem táplálja benne a lázadás szellemét. Majd rendbe jönnek a dolgok, egészben ez a fölfogás uralkodott az albán vitán. A Balkán egyéb területen pedig jobbára retrospektív kri­tikát gyakoroltak a delegátusok, a­mire a neve­zetes tanulságokat tartalmazó Vörös könyv meg­jelenése szolgáltatta az alkalmat, hiányzott hozzá, a fogyatékosabb akaraton bi­­csaklott meg az is . . . Krisztus Urunk feküdt kiterítve. A ma­gasztos tetem egész mezitelenségében, minden halottas kelengye, bármely gyászszimbolum nélkül, a­hogy a magyar falusi házakban fekte­tik a nyujtóztató padra — ravatalozás előtt —, a megmosdatott elhunytat. De sejtelmes zöldes fényesség dereng szerte a testről, s ebbe a de­rengésbe enyhül, ezt módosítja, ezt nyugtala­nítja is, csititja is sok apró köréje tüzködött­ gyertya fényeskedése. És az egészen valami sa­játságos, olyan tarka, hogy szinte pogányos, de csak annál naivabb, annál ártatlanabbul igaz:­ templomi hangulat . . . Mintha tulipános ma­gyar ládán feküdnék a Messiás. Különös, eleinte nyugtalanító, majd lebi­lincselő, s végül is elfeledhetetlenül eredeti, zse­niálisan vakmerő beállítás! A­mióta láttam, egyre látom ma is, és nem feledem el soha. A hogy nem feledjük Zudlaga spanyol képeit, a hogy Simon breton, a hogy Brangwyn angol képeit, vagy a hogy egy-egy igazán tipikus muszka képet el nem feledhetünk soha. Látom azokat a kemény odaállított kis színes gyertyá­kat! Látom a halottian dermedt s mégis meg­­megretzenő testet! . . . És mi az oka, hogy minden rikító volta ellenére, mennél tovább néztem azt a képet, annál inkább gerjedt ben­nem az áhitat!? ... Mi az oka, hogy mihelyt szokatlanságával megbarátkoztam, mihelyt ere­detiségét megszokván, megértettem: apránkint kezdtem érezni, és utóbb már tudtam bizonyo­­­­san is, hogy ez a kép, ez magyar kép! . . . Bizony, magyar kép volt az! Azt úgy ki nem eszeli, úgy meg nem értet s olyan őszintén meg nem festi, csak a mi fajtánkból támadt .piktori / -

Next