Budapesti Hírlap, 1914. június(34. évfolyam, 128-152. szám)
1914-06-03 / 128. szám
1914. június 3. ...........................-- •. BUDAPESTI HÍRLAP (128. sz.) W-—- ■ --------- ■ " ' ""J ........................... A külügyi vitában a legfőbb szerepet játszotta a hármas szövetség, de ebben az volt a legérdekesebb momentum, hogy míg az ellenzék kitűnőségei, Andrássy és Apponyi Tiszával és a külügyminisztériummal teljesen azonos hitvallást tettek a hármas szövetség jelentőségéről Magyarországra és a monarkiára nézve, addig az ifjabb ellenzékiek — és élükön Károlyi Mihály gróf — buzgón szidalmazták Németországot és vitatkozva vezértársaikkal, Oroszországot és az antant többi hatalmasságát dicsérték. Hogy már ebben a részben is miként tudnak egy uton haladni az ellenzéki vezérek s hogy különösen Apponyi hogyan tudja alárendelni a külső politikát illető meggyőződését a Károlyi Mihályénak: ez oly probléma, amelynek megoldását mi meg sem kísértjük, a jövő azonban kétségkívül mihamarább meg fogja hozni. A másik mozzanat, amely érdekes világításba jutott a delegációk tanácskozása során, a Romániával szemben követendő politika volt. A hivatalos felfogás Romániával szemben ma is a régi. Becsesnek ítéli Románia barátságát és szövetségét, de természetesen elvárja a barátságot és a megbízható hűséget a szövetséges részéről is. Az utolsó idők jelenségei kelletlen benyomást tettek, a hivatalos világ azonban bízik a hivatalos Romániában s reméli, hogy minden zavar el fog simulni. Belső ügyeinket azonban a külső politika bármely vonatkozásával összekonfundálni nem lehet és nem szabad. Minden ilyetén célzat, törekvés, vád, szemrehányás és kiszínezés ellen a legerősebben és a leghatározottabban tiltakozott a miniszterelnök a delegációban is. De nagyon helyes és örömest hallott hangot ütött meg delegácionális beszédében Héderváry gróf, a többségi párt elnöke, a midőn azt mondotta, hogy ha Románia maga nem tudja fölismerni a saját érdekét a velük való barátságban, akkor hagyjuk magára, míg megjön az esze, mert a helyes belátást senkire sem lehet rádisputálni, ha az illető nem tudja, vagy nem akarja befogadni. Ez oly intő figyelmeztetés volt Románia felé, amely nyom nélkül aligha fog maradni. A külügyminiszter részint maga, részint kerestem és megértettem, hogyan lett, miből fogant, mint készülhetett el olyannak az a kép? Így úgy képzelem, s ezt maga a kép is igy mondta akkor nékem: Feszty Árpád valamikor, teszem, egy borongós nagypénteken, — a mikor néma a harang s a bontakozó tavasz bizsereg az emberben is, — valahol falun vagy valamely kisebb magyar mezővárosban, betekintett a templomba. Ott a nagypénteki misztérium: halál, amiből az örök élet fakad ... És csönd a templomban; egy-egy félő, meghatott, ijedt, szorongó hang, sóhajtás, csudálkozás is, sírás is, de nagyon halkan, mint halottas házban. Ott azonban a múlhatatlan emberi kíváncsiság is, egy pontra irányodva mind, oda, ahol Jézus fekszik ravatalon . . . Tarkán, csillogó fényességben (mert a primitív lélek a gazdag fogalmát még nem tudja szerteválasztani a szép fogalmától): az üdvösség ravatala. Milyen színes! . . . Igen, mert népünk gyásza nem fekete, színes selyem fejkendőkkel terítik le mieink a ravatalt, virágot hint a falu kedves halottjára, csupa szin, szin és szin az a végső bucsúzás, és ezzel népünk mégis úgy ki tudja fejezni a gyászt, hogy még szomorúbb az, mintha minden fekete lenne. A rekkenő déli napsütés szomorúsága rokon ezzel. Szines a mieink temetői fejfája is, piros és kék; némely helyi szines selyem pántlika és szines keszkenő lobog a sír fölött — és mégis, mennyire hangulatosabb, mennyivel temetőbb az ilyen temető a mi nagyvárosi, irgalmatlanul agyonparcellázott, a hantot is csak morzsánként osztó sírkertjeinknél! Azt se feledjük, hogy a magyar földműves nem retteg a haláltól úgy, mint a náthás városi háziúr: bölcs józansággal tudja a mi egészséges népünk, hogy az a halál, az az elkerülhetetlen vége ennek az életnek, s bizony, még sokszor helyettese útján sok becses fölvilágosítással szolgált, amelyeknek meghallgatása és számos körülménynek mérlegelése után ma már a kritikusok is elhiszik talán, hogy az adott helyzetben békés eszközökkel más politikát követni és tetszetősebb eredményt biztosítani nem lehetett a Balkánon. Az a válasz pedig, amelyet a külügyminiszter a két Albert, Berzeviczy és Apponyi interpellációira a hágai konferenciára nézve adott, alkalmas arra, hogy kielégítse azokat a köröket, akik bíznak abban, hogy tiszteletreméltó fáradozással a hágai tanácskozásokon végre is sikerülni fog felgörgetni a hegyre a sziszifuszi követ, megszüntetni a fegyverkezést, véget vetni a véres háborúknak és megteremteni az örök békét — vagy sikerülni fog, ha még oly lassú lépésekkel is, legalább megközelíteni ezt az ideált. Tiszteletreméltó törekvés ez s minden tiszteletünk és elismerésünk azoké a nemes férfiaké, akik rendületlen kitartással buzgólkodnak az ideális célért. De látva azt az ádáz ellenséges indulatot, amelyet állami szervezetbe foglalt népek és a műveltség fáklyáit hordozó civilizált nagy nemzetek is tanúsítanak egymással szemben; látva azt a lázas szenvedelmet, amely az egymás ellen irányuló gyilkos fegyverek szaporításában nyilatkozik meg; és végül, ha nézzük azt a határtalan gyűlölködést, amellyel még az egyazon nemzet fiai is (itt és bizonyára másutt is hasonlóképpen) a késhegyig, a mérgezett tőrig és a becsületre törő mértékig tusakodnak egymás ellen a politika mezején, ami bőven jelentkezett a delegáció tárgyalásai során is, akkor azt kell gondolnunk, hogy vajmi messze állunk még a kultúra legfőbb ideáljainak megközelítésétől, a nemzetek békés együttműködésétől, az emberiség közös, egymást segítő, egymást kiegészítő és mindenekkel harmonizáló törekvéseinek szolgálatában. Homo homini lupus -- az ember nehezen veti le a farkast, ezt tapasztaljuk a nemzetközi versengő fegyverkezésben és a nagyon is közelről figyelhető párttusák személyeskedő hevületében egyaránt. 1 ' ' ’ ■ ' Osztrák-magyar-román mérleg. Nagyváradról minden kisérő sorok nélkül egy cikket kaptunk, amely a nagyszebeni görög-keleti érsek hivatalos lapjában, a Telegraful Román-ban megjelent egy cikket ismertet, amely cikk viszont ismertetése Diamandi G. romániai publicista egy, cikkének, mely a bukaresti Universul-ban látott napvilágot. Mi a Telegraful Román illető számát nem tudtuk megkapni, így sem azt nem tudjuk, csakugyan ez a cikk jelent-e meg benne, sem azt nem tudjuk, hogy a Telegraful Román tett-e valamely megjegyzést e cikkhez. Azért egyelőre mi sem bocsájtkozunk az épp oly fenhéjázó, mint — magyarországi lapban becstelen — cikk témájába, hanem föntartva magunknak, hogy visszatérjünk reá, egyelőre közöljük a Nagyváradról vett sorokat a következőkben: A nagyszebeni görög-keleti érsek hivatalos közlönye, a Telegraful Román Osztrák-magyar-román mérleg címen a Bukarestben megjelenő Universul nyomán Diamandi G. számottevő romániai politikus tollából cikket közöl, amely a következő merész eszméket hirdeti. „Az osztrák-magyar-román viszony problémáját, hadi konfliktus esetén, úgy kell tekintenünk, amint ezt a problémát a napi sajtóban és a delegációkban tárgyalták. E hipotézisből kiindulva, Románia Oroszország, Szerbia szövetségese lesz, de lehetséges, hogy más országokkal is szövetségre lép. Ha egy térképet tekintünk meg, azt látjuk, hogy Ausztriának, a híres északkeleti háromszögtől az Adriaitengerig, egy több ezer kilométernyi határa van, mit meg kell védenie az előnyomuló hadak ellen. Ismerem a taktikai és politikai ellenvetést: Németország beavatkozása. Csakhogy Németországot lefogja különösen Franciaország és Anglia, de Ausztriával az összeütközést siettetni is lehet és Pedig a németországi hadak határozott beavatkozása előtt. Akárhány eredményt fog Ausztria emelni, még mielőtt ezek legyőzhetetlen védelmet alkotnának, ő maga is megsemmisül. De folytassuk csak tovább ezzel a logikával. Megengedem, hogy Ausztria győztes lesz. Mit veszíthet Románia? Egy körülbelül 8 milliónyi románságnak a monarkiához való csatolása, a Habsburgok jogara alatt álló 4 milliónyi román mellett, túlsúlyát biztosítaná a román elemnek Magyarországon. Ausztria csakhamar egy szláv-román-magyar konföderáció lenne, amelyből a németek hiányoznának, minthogy más összeolvadási centrumot keresnek, a magyarság pedig, különösen, a románok diszkréciójára jutna. Más szavakkal: a fölfalt erősebb volna, mint a fölfaló. Ausztria és Románia erőviszony-mérlegét tekintve, ez Romániára nézve kedvező. A magyarországi románság a szabad románoknak az elővédje. íme miért, ahányszor szó lesz a havasontúli erőről, mellőzzük a konvencionális forgatta meg a falusi nagypéntek érzését. És ezt az érzést nyomban képnek látta. Látta keresetlenül, gyermekkori szemével. Látta szabadon, örökbecsű és világhírű biblikus tárgyú képekkel nem törődve, látta Jézus tetemét abban a ma, gyárosan falusias környezetben, zöldes reflexekben derengő test s körötte piros, zöld, sárga és fehér gyertyácskák arkaikus sorban; sok virág, tarka virág, igazi virág és papiros virág, harsadó piros, mérges kék és rikító zöld, ezek is keményen sorjában és a gomolygó tömjénfüst - , mindez ott az egyszerű, szegény kis falusi templomban . . . Nem lát ilyet, a ki munka előtt a paletta mestereinek Jézusaira gondol, de csak a ki megőrizte, s meg is tudja lelni gyermekkora nagypénteki emlékeit — és a ki magyar, és a ki megértette, a ki érzi, a ki szereti a magyart. Ez volt az a harmadik kép, amelyen, nemzeti művészetünk szempontjából, bár még tétovázva az új ösvényen, legtöbbet ígért Feszty Árpád, ígéret maradt ez is. Az a kép nincs is már meg. Átfestette, amikor már fáradt volt, amikor már beteg volt . » « amikor már nem Feszty Árpád volt ő. Művészi hagyatéka eléggé számos. Marad sok tanulmány és vázlat, teli lélekkel, poézissel, intelligenciával, — és igazi, de igazi megértésével annak, ami magyar, ő nem köntösét látta a magyarnak, de a lelkét: emberben, tájban, környezetben. Ilyenek a Számadó juhász, Vén borozó, Bundás paraszt, Betyár legény, Hívogató vőfély, Bakter, Paraszgazda, Öreg szülő, Baka, Falu bolondja, Gyallai híd, Téli táj, Háry Já- nos, Tanya, Garabonciás, stb., stb. És marad: sok-sok kihűlt hamu abból a nagy égésből. A jutalom, mert hiszen megpihenés tengerföldi fáradalom után. Népünk tudja, hogy amíg élünk, mind csak a halálhoz tanulunk hozzá; esténkint, a mikor lefekszünk pihenőre, meghalunk mi egy-egy kicsit minden áldott nap é s egyszer azután, a legvégül, amikor úgyis inkább nehezünkre esik már a fölkelés reggelenként: elkövetkezik az utolsó nagy lefekvés, megpihenünk mindenkorra, jó Istenünk áldott földjében, ebben az éltető földben, aki verejtékünkért kenyérrel szolgál, amíg élünk és dolgozni tudunk . . . Ilyen, ez a halál a magyar parasztnak. Hogy is látná hát ő feketének megváltó nagypénteken Ura Istene halálát?! . . • Jézus ravatala ne lenne teli színnel, ragyogással, virággal?! ... Ezt látta valamikor Feszty Árpád valahol falun vagy valamely kisebb magyar mezővároska templomában. Láttuk mi is, mindnyájan, régen, gyermekkorunkban is így láttuk. Ez az oka, hogy azt képet nézve láttam, hallottam, még illatát is éreztem a gyermekkor misztikus nagypéntekjének. És eszembe jut, amire egy nagy angol művész barátom tanított, a legtisztább emberi lelkek egyike, akikkel jó sorsom valaha összehozott. Ruppert C. W. Bunny, ő magyarázta, hogy minden igaz művész saját gyermekkorának bűbájosan sejtelmes vízióit keresgeti vissza a művészetébe, s érett korának valóságlátását azzal fokozza művészivé; művészetében az, és csakis annyi a poézis. Ilyen vízió rejtőzött Feszty Árpád lelkében. Festett ő, ezt megelőzőleg, több Krisztusképet; megfestette a temetést, megfestette a kálváriajárást, a keresztrefeszítést, de akkor lelte meg lelke mélyén a legnaivabb, s ezzel a legőszintébb poézist, amikor erre a gyermekkori emlékére bukkant. Akkor, amikor valamelyik csapongó pillanatában az érzés egész hévvel rá. 3