Budapesti Hírlap, 1914. június(34. évfolyam, 128-152. szám)

1914-06-03 / 128. szám

1914. június 3. ...........................-- •. BUDAPESTI HÍRLAP (128. sz.) W-—- ■ --------- ■ " ' ""J ........................... A külügyi vitában a legfőbb szerepet játszotta a hármas­ szövetség, de ebben az volt a legérdekesebb momentum, hogy míg az el­lenzék kitűnőségei, Andrássy és Apponyi Tiszá­val és a külügyminisztériummal teljesen azonos hitvallást tettek a hármas­ szövetség jelentősé­géről Magyarországra és a monarkiára nézve, addig az ifjabb ellenzékiek — és élükön Ká­rolyi Mihály gróf — buzgón szidalmazták Né­metországot és vitatkozva vezértársaikkal, Oroszországot és az antant többi hatalmassá­gát dicsérték. Hogy már ebben a részben is mi­ként tudnak egy uton haladni az ellenzéki ve­zérek s hogy különösen Apponyi hogyan tudja alárendelni a külső politikát illető meggyőző­dését a Károlyi Mihályénak: ez oly probléma, a­melynek megoldását mi meg sem kísértjük, a jövő azonban kétségkívül mihamarább meg fogja hozni. A másik mozzanat, a­mely érdekes világí­tásba jutott a delegációk tanácskozása során, a Romániával szemben követendő politika volt. A hivatalos felfogás Romániával szemben ma is a régi. Becsesnek ítéli Románia barátságát és szövetségét, de természetesen elvárja a ba­rátságot és a megbízható hűséget a szövetséges részéről is. Az utolsó idők jelenségei kelletlen benyomást tettek, a hivatalos világ azonban bízik a hivatalos Romániában s reméli, hogy minden zavar el fog simulni. Belső ügyeinket azonban a külső politika bármely vonatkozá­sával összekonfundálni nem lehet és nem sza­bad. Minden ilyetén célzat, törekvés, vád, szemrehányás és kiszínezés ellen a legerősebben és a leghatározottabban tiltakozott a miniszter­­elnök a delegációban is. De nagyon helyes és örömest hallott hangot ütött meg delegácionális beszédében Héderváry gróf, a többségi párt el­nöke, a midőn azt mondotta, hogy ha Románia maga nem tudja fölismerni a saját érdekét a velük való barátságban, akkor hagyjuk ma­gára, míg megjön az esze, mert a helyes belá­tást senkire sem lehet rádisputálni, ha az illető nem tudja, vagy nem akarja befogadni. Ez oly intő figyelmeztetés volt Románia felé, a­mely nyom nélkül aligha fog maradni. A külügyminiszter részint maga, részint kerestem és megértettem, hogyan lett, mi­ből fogant, mint készülhetett el olyannak az a kép? Így úgy képzelem, s ezt maga a kép is igy mondta akkor nékem: Feszty Árpád valamikor, teszem, egy borongós nagypénteken, — a mikor néma a harang s a bontakozó tavasz bizsereg az emberben is, — valahol falun vagy valamely kisebb magyar mezővárosban, betekintett a templomba. Ott a nagypénteki misztérium: ha­lál, a­miből az örök élet fakad ... És csönd a templomban; egy-egy félő, meghatott, ijedt, szo­rongó hang, sóhajtás, csudálkozás is, sírás is, de nagyon halkan, mint halottas házban. Ott azonban a múlhatatlan emberi kíváncsiság is, egy pontra irányodva mind, oda, a­hol Jézus fekszik ravatalon . . . Tarkán, csillogó fényes­ségben (mert a primitív lélek a gazdag fogal­mát még nem tudja szerteválasztani a szép fo­galmától): az üdvösség ravatala. Milyen szí­nes! . . . Igen, mert népünk gyásza nem fekete, színes selyem fejkendőkkel terítik le mieink a ravatalt, virágot hint a falu kedves halottjára, csupa szin, szin és szin az a végső bucsúzás, és ezzel népünk mégis úgy ki tudja fejezni a gyászt, hogy még szomorúbb az, mintha minden fekete lenne. A rekkenő déli napsütés szomorú­sága rokon ezzel. Szines a mieink temetői fej­fája is, piros és kék; némely helyi szines selyem pántlika és szines keszkenő lobog a sír fölött — és mégis, mennyire hangulatosabb, mennyi­vel temetőbb az ilyen temető a mi nagyvárosi, irgalmatlanul agyonparcellázott, a hantot is csak morzsánként osztó sírkertjeinknél! Azt se feledjük, hogy a magyar földműves nem retteg a haláltól úgy, mint a náthás városi háziúr: bölcs józansággal tudja a mi egészséges né­pünk, hogy az a halál, az az elkerülhetetlen vége ennek az életnek, s bizony, még sokszor helyettese útján sok becses fölvilágosítással szolgált, a­melyeknek meghallgatása és számos körülménynek mérlegelése után ma már a kri­tikusok is elhiszik talán, hogy­ az adott hely­zetben békés eszközökkel más politikát követni és tetszetősebb eredményt biztosítani nem lehe­tett a Balkánon. Az a válasz pedig, a­melyet a külügyminiszter a két Albert, Berzeviczy és Apponyi interpellációira a hágai konferenciára nézve adott, alkalmas arra, hogy kielégítse azo­kat a köröket, a­kik­ bíznak abban, hogy tisz­teletreméltó fáradozással a hágai tanácskozá­sokon végre is sikerülni fog felgörgetni a hegyre a sziszifuszi követ, megszüntetni a fegyverkezést, véget vetni a véres háborúknak és megteremteni az örök békét — vagy sike­rülni fog, ha még oly lassú lépésekkel is, leg­alább megközelíteni ezt az ideált.­­ Tiszteletreméltó törekvés ez s minden tiszteletünk és elismerésünk azoké a nemes férfiaké, a­kik rendületlen kitartással buzgól­kodnak az ideális célért. De látva azt az ádáz ellenséges indulatot, a­melyet állami szervezetbe foglalt népek és a műveltség fáklyáit hordozó civilizált nagy nemzetek is tanúsítanak egy­mással szemben; látva azt a lázas szenvedel­met, a­mely az egymás ellen irányuló gyilkos fegyverek szaporításában nyilatkozik meg; és végül, ha nézzük azt a határtalan gyűlölködést, a­mellyel még az egyazon nemzet fiai is (itt és bizonyára másutt is hasonlóképpen) a kés­hegyig, a mérgezett tőrig és a becsületre törő mértékig tusakodnak egymás ellen a politika mezején, a­mi bőven jelentkezett a delegáció tárgyalásai során is, akkor azt kell gondolnunk, hogy vajmi messze állunk még a kultúra leg­főbb ideáljainak megközelítésétől, a nemzetek békés együttműködésétől, az emberiség közös, egymást segítő, egymást kiegészítő és minde­nekkel harmonizáló törekvéseinek szolgálatá­ban. Homo homini lupus -- az ember nehezen veti le a farkast, ezt tapasztaljuk a nemzetközi versengő fegyverkezésben és a nagyon is közel­ről figyelhető párttusák személyeskedő hevüle­tében egyaránt. 1 ' ' ’ ■ ' Osztrák-magyar-román mérleg. Nagyváradról minden kisérő sorok nélkül egy cikket kaptunk, a­mely a nagyszebeni görög-keleti érsek hivatalos lapjában, a Telegraful Román-ban megjelent egy cikket ismertet, a­mely cikk viszont ismertetése Diamandi G. romániai publicista egy, cikkének, mely a bukaresti Universul-ban látott nap­világot. Mi a Telegraful Román illető számát nem tudtuk megkapni, így sem azt nem tudjuk, csakugyan ez a cikk jelent-e meg benne, sem azt nem tudjuk, hogy a Telegraful Román tett-e valamely megjegy­zést e cikkhez. Azért egyelőre mi sem bocsájtko­­zunk az épp oly fenh­éjázó, mint — magyarországi lapban becstelen — cikk témájába, hanem föntartva magunknak, hogy visszatérjünk reá, egyelőre kö­zöljük a Nagyváradról vett sorokat a következőkben: A nagyszebeni görög-keleti érsek hivatalos köz­lönye, a Telegraful Román Osztrák-magyar-román mérleg címen a Bukarestben megjelenő Universul nyomán Diamandi G. számottevő romániai politikus tollából cikket közöl, a­mely a következő merész eszméket hirdeti. „Az osztrák-magyar-román viszony problémá­ját, hadi konfliktus esetén, úgy kell tekintenünk, a­mint ezt a problémát a napi sajtóban és a delegá­ciókban tárgyalták. E hipotézisből kiindulva, Romá­nia Oroszország, Szerbia szövetségese lesz, de lehet­séges, hogy más országokkal is szövetségre lép. Ha egy térképet tekintünk meg, azt látjuk, hogy Ausz­triának, a híres északkeleti háromszögtől az Adriai­tengerig, egy több ezer kilométernyi határa van, mit meg kell védenie az előnyomuló hadak ellen. Is­merem a taktikai és politikai ellenvetést: Német­ország beavatkozása. Csakhogy Németországot le­fogja különösen Franciaország és Anglia, de Ausz­triával az összeütközést siettetni is lehet és Pedig a németországi hadak határozott beavatkozása előtt. Akárhány ered­ményt fog Ausztria emelni, még mi­előtt ezek legyőzhetetlen védelmet alkotnának, ő maga is megsemmisül. De folytassuk csak tovább ezzel a logikával. Megengedem, hogy Ausztria győz­tes lesz. Mit veszíthet Románia? Egy körülbelül 8 milliónyi románságnak a monarkiához való csatolása, a Habsburgok jogara alatt álló 4 milliónyi román mellett, túlsúlyát biz­tosítaná a román elemnek Magyarországon. Ausztria csakhamar egy szláv-román-magyar konföderáció lenne, a­melyből a németek hiányoznának, minthogy más összeolvadási centrumot keresnek, a magyarság pedig, különösen, a románok diszkréciójára jutna. Más szavakkal: a fölfalt erősebb volna, mint a fölfaló. Ausztria és Románia erőviszony-mérlegét tekintve, ez Romániára nézve kedvező. A magyarországi románság a szabad románok­nak az elővédje. íme miért, a­hányszor szó lesz a havasontúli erőről, mellőzzük a konvencionális for­gatta meg a falusi nagypéntek érzését. És ezt az érzést nyomban képnek látta. Látta kereset­lenül, gyermekkori szemével. Látta szabadon, örökbecsű és világhírű biblikus tárgyú képekkel nem törődve, látta Jézus tetemét abban a ma­, gyárosan falusias környezetben, zöldes reflexek­ben derengő test s körötte piros, zöld, sárga és fehér gyertyácskák arkaikus sorban; sok vi­rág, tarka virág, igazi virág és papiros virág, harsadó piros, mérges kék és rikító zöld, ezek is keményen sorjában és a gomolygó tömjén­füst -­­ , mindez ott az egyszerű, szegény kis falusi templomban . . . Nem lát ilyet, a ki munka előtt a paletta mestereinek Jézusaira gondol, de csak a ki meg­őrizte, s meg is tudja lelni gyermekkora nagy­pénteki emlékeit — és a ki magyar, és a ki meg­értette, a ki érzi, a ki szereti a magyart. Ez volt az a harmadik kép, a­melyen, nemzeti művészetünk szempontjából, bár még tétovázva az új ösvényen, legtöbbet ígért Feszty Árp­ád, ígéret maradt ez is. Az a kép nincs is már meg. Átfestette, a­mikor már fáradt volt, a­mikor már beteg volt . » « a­mikor már nem Feszty Árpád volt ő. Művészi hagyatéka eléggé számos. Marad sok tanulmány és vázlat, teli lélekkel, poézissel, intelligenciával, — és igazi, de igazi megértésé­vel annak, a­mi magyar, ő nem köntösét látta a magyarnak, de a lelkét: emberben, tájban, kör­nyezetben. Ilyenek a Számadó juhász, Vén bo­rozó, Bundás paraszt, Betyár legény, Hívogató vőfély, Bakter, Paraszgazda, Öreg szülő, Baka, Falu bolondja, Gyallai híd, Téli táj, Háry Já-­ nos, Tanya, Garabonciás, stb., stb. És marad: sok-sok kihűlt hamu abból a nagy­ égésből. A jutalom, mert hiszen megpihenés tenger­földi fáradalom után. Népünk tudja, hogy a­míg élünk, mind csak a halálhoz tanulunk hozzá; esténkint, a mikor lefekszünk pihenőre, megha­lunk mi egy-egy kicsit minden áldott nap é s egyszer azután, a legvégül, a­mikor úgyis inkább nehezünkre esik már a fölkelés reggelenként: el­következik az utolsó nagy lefekvés, megpihe­nünk mindenkorra, jó Istenünk áldott földjé­ben, ebben az éltető földben, a­ki verejtékünkért kenyérrel szolgál, a­míg élünk és dolgozni tu­dunk . . . Ilyen, ez a halál a magyar paraszt­nak. Hogy is látná hát ő feketének megváltó nagypénteken Ura Istene halálát?! . . • Jézus ravatala ne lenne teli színnel, ragyogással, vi­rággal?! ... Ezt látta valamikor Feszty Árpád valahol falun vagy valamely kisebb magyar mezővá­roska templomában. Láttuk mi is, mindnyájan, régen, gyermekkorunkban is így láttuk. Ez az oka, hogy azt képet nézve láttam, hallottam, még illatát is éreztem a gyermekkor misztikus nagypéntekjének. És eszembe jut, a­mire egy nagy angol művész barátom tanított, a legtisz­tább emberi lelkek egyike, a­kikkel jó sorsom valaha összehozott. Ruppert C. W. Bunny, ő magyarázta, hogy minden igaz művész saját gyermekkorának bűbájosan sejtelmes vízióit keresgeti vissza a művészetébe, s érett korának valóságlátását azzal fok­ozza művészivé; művé­szetében az, és csakis annyi a poézis. Ilyen vízió rejtőzött Feszty Árpád lelké­ben. Festett ő, ezt megelőzőleg, több Krisztus­­képet; megfestette a temetést, megfestette a kál­váriajárást, a keresztrefeszítést, de akkor lelte meg lelke mélyén a legnaivabb, s ezzel a leg­őszintébb poézist, a­mikor erre a gyermekkori emlékére bukkant. Akkor, a­mikor valamelyik csapongó pillanatában az érzés egész hévvel rá­.­ ­ 3

Next