Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)

1915-10-22 / 294. szám

10 BUDAPESTI HÍRLAP (294. sz.) 1915. október 22. kezdődik. A tanitók özvegyeinek nyugdíja mindig kisebb, mint a hasonló fizetésű tisztviselők özve­gyeié, úgyszintén kevesebb nevelési járulékot kap a tanitó árvája is. Most, a­mikor a tanitók kinn véreznek a harcmezőn, a­mikor egymás után hullanak ellensé­ges golyótól találtan, méltányos volna azokon az anomáliákon segíteni. A tanítók arra kérik a mi­nisztert, hogy terjesszen be sürgősen egy olyan tör­vényjavaslatot, mely szerint legalább azoknak a tanítóknak özvegyei és árvái részesüljenek az 1912. évi LXV. törvénycikk áldásaiban, a­kik a harctéren hősi halált haltak. Kérik, hogy ezt a törvényjavas­latot terjesszék a képviselőház elé a novemberi ülésszak alatt, hogy a háborúban elesett tanítók özvegyeinek és árváinak megélhetése biztosíttassék. —­­Franciaországi német fogolytáborban.) Amszterdamból írják nekünk: A bukdácsoló angol­francia offenzíva csalódásainak eloszlatására a Petit Marseillais című újságnak megengedték, hogy egyik munkatársát elküldje a carpiagne-i német fogolytá­borba, a­hol a szeptember végi támadás során el­fogott német katonák közü­l mintegy háromezeret őriznek. A marseilleis-i lapnak e látogatásról írt tudósítását valamennyi párisi újság is átvette, azzal a fotográfiával együtt, a­mely a cikket ékesíti. Ez a kép fölötte érdekes. Azt a jelenetet ábrázolja, a­mikor egy francia katona sorra járja a német fog­lyokat és ollóval mindegyiknek a nadrágjáról levag­dossa a­­ gombokat. Még pedig azért — mondja a magyarázat — hogy a német katonák meg ne szök­hessenek. A tudósító természetesen számos német fogollyal ereszkedett szóba és az egybegyűjtött ki­jelentésekből azt hámbozta ki, hogy a francia tü­zérség valósággal megrémíti a németeket. A legérde­kesebb és egyetlen valószínű része a tudósításnak itt következik: — Utamba került — írja a francia tudósító — egy szemmel láthatóan művelt német katonatiszt. Megszólítottam és tökéletes franciasággal válaszolt. A 99. tüzérezred tiszthelyettese, a­ki a lillei egyete­men orvostanhallgató volt. A champagnei áttörő kí­sérlet idején Perthes és Tahure között állott az ütege, ő maga a megfigyelést végezte. — A­mit ön kérdez — mondotta a német tiszt — nem érinti a német haderő titkait, tehát válaszol­hatok. Részt vette­m a champagne-i csatában; igen jól tudtuk, hogy a franciák támadni fognak, de tel­jesen megbíztunk állásaink erősségében és nyuga­lommal vártuk az összeütközést. A­mikor állásaink lövetése megkezdődött, teljes energiával válaszol­tunk mi is. A francia megfigyelő aviatikusok igen jól működtek s az én megfigyelő állásomra csak­hamar öt lövedék esett. A dühös ágyúzás 80 óra hosszat tartott és valóban pokoli volt. Másodpercen­kint két lövedék robbanását olvastuk meg állásaink­­ körül. — Még tartott az ágyuk dühös munkája, a­mi­kor megfigyelő helyemről észrevettem, hogy a fran­cia tüzérség mögött­ gyalogos csapatok gyülekeznek. Azonnal odairányítottam ütegünk tüzét, de egy újabb francia lövedék szétrombolta a megfigyelő állá­sunkat. Ütegem valamennyi katonája és lisztje — tizenkettő kivételével — elesett, mi, a­kik megma­radtunk, egy fedezék mögé rejtőztünk, de a ku­tyánk ugatni kezdett és ezzel elárult bennün­ket az odaérkező franciáknak. Így jutottunk fogságba. — A franciák, ezúttal, jól megszervezték a tá­madást és tüzérségük is rendkívül erős. De azért — folytatta a jól ismert német gőggel az ifjú tiszt (jegyzi meg a francia újságíró) — eléggé német va­gyok ahhoz, hogy most is higyjek a mi győzel­münkben. — (Csaló — főhadnagyi formaruhában.) Sugár József kereskedőhöz egy ismerőse, Pogány Dezső szerelő azzal állított be, hogy tudomására ju­­­tott, hogy Sugár katona­ ügye nincs rendben és el­lene a legszigorúbb vizsgálatot rendelték el, a­mel­­lyel Pogánynak egy ismerősét és egy főhadnagyot bíztak meg. A főhadnagy, ki Pogánynak szintén igen jó ismerőse, hajlandó Sugárral szóbaállni. Sugár Pogány kíséretében fölkereste ismerősét, a­ki egy főhadnagyi ruhába öltözött férfit mutatott be neki, Ordódi Antal néven. Ordódi hajlandó volt ezer ko­ronáért Sugár ügyét annyiban rendezni, hogy a vizsgálatot befejezi, még­pedig Sugár javára. Sugár látszólag belement az üzletbe s megállapodtak, hogy Pogány másnap elmegy az üzletébe a pénzért és egyúttal bemutatja neki a végzést is. Sugár azonban elment a VII. kerületi kapitányságra, a­hol följe­lentést tett. A­­ följelentés alapján tegnap Sugár üz­letébe küldtek egy detektívet, a­ki a jelentkező Po­gányt, mikor az ezer koronát fölvette, elfogta és egyúttal vele együtt elment abba a kávéházba, a­hol Ordódi Antal Pogányt várta és Ordódit is elő­állították a főkapitányságra. Megállapították, hogy Ordódi rovott multú, okirathamisításért már bünte­tett ember. Pogányt is és Ordódit is letartóztatták.­­ (Csokonai Belgrádról.) Időszerű, ma, a magyarok uj hőskorában, a régi magyarság egyik tündöklő poétájának, Csokonai Vitéz Mihálynak Belgrádról való költeménye...E­z a, Petőfink mellett legmagyarabb és legcsodásabb poéta-zsenink olyan találó sorokat áldozott erről a sok vihart látott vá­rosról, mintha csak ma volna tanuja Kövess magyar generális honvédei elsöprő rohamának. Csokonai Vitéz Mihály, adtét följegyezte, a Belgrádról szóló versét 1790 ben, ifjú korában irta és jegyzet alatt ezt mondja : Ez a kis darab növendék­ Musámnak maradványa. A versezet a következő: Szerencsétlen Belgrád! óh meddig tántorogsz, Egy kézről másikra vájjon meddig forogsz? Állj meg örökösen s pihenj utoljára E két fél szomszédnak állandó nyugtára! Véren észik­ város! vérrel meddig hizel? Magasan felépült váradba mig bízol? A Duna és Száva téged szolgálnak. Szervia és hazánk hegyei strázsálnak. Te voltál és te vagy kulcsa országunknak. Tartsd tehát magadat a mi városunknak. — (Avanti!...) Tegnap igen előkelő és ki­válóan informált társaságban Höfer tábornok jelen­téséről beszéltek és különösen azt a mondatot latol­gatták, a­mely az olasz hősiességet határozta meg közelebbről és amely igy hangzott: — Az ellenség gyalogsága, a hol támadt, a leg­súlyosabb­ veszteséggel menekült vissza lövő árkaiba. Hely­enkint beérte azzal, hogy avantit kiáltott, a a nélkül, hogy kimozdult volna fedezékeiből. Kétségtelen, hogy Höfer tábornoknak ez a mondása a legkegyetlenebb szatíra — állapította meg a föntebb említett társaság — s a mondás mö­gött föltétlenül valamely rendkívüli módon mulat­ságos esemény rejlik. De mi? — ez volt a kérdés, a­melyre a társaság legelőkelőbb és állásánál fogva is legjobban értesült vezérlő tagja a következőkben adott magyarázatot: — Az olasz front mindenképpen nagyon érde­kes és ott nem ritkaság az egészen különös jelen­ség sem. Már többször megfigyelték csapataink, hogy az olasz állások egyik-másik részéből néhanapján oly dörgedelmes avanti! kiabálás hullámzik a mi arcvonalunk felé, hogy katonáink szinte megijedné­nek tőle, ha vérükben és természetükben volna a félelem. Az avanti! az ilyen alkalmakkor oly erős, oly kiadós, oly hatásos volt, hogy vitéz katonáink ugyancsak marokra fogták a puskát és ugy várták az irtózatos, dühös olasz támadást. — Se helyett mi történt? Az avanti! mind erősebb és erősebb lett és csakhamar lendületes taps­orkán is csatlakozott a dallamos orditáshoz. Vala­melyes ugrándozás is észlelhető volt a talián lövő­árkokban, de a lelkesedés árja szépen lecsillapodott, a­nélkül, hogy mindent elsöprő hullámai átcsaptak volna a mi állásainkba. — Kissé furcsa és érthetetlen volt az egész, mígnem olasz foglyok megmagyarázták a tüne­ményt. A lelkesedés mindig onnan támad, hogy az olasz csapat parancsot kap. Támadni kell! Erre kezdődik az avanti! A kiabálás, helyesebben: a lel­kesedés mind hangosabb lesz, az alpinók és bersa­glierék ugrálnak, tapsolnak árkaikban s egyszerre csak ott terem egyik, vagy másik tiszt, aki gyó­gy­örül lelket mámorositó beszédet mond, t­ehe­tően­ sok D'Annunzio idézettel. Az olasz fiuk elhajigálják fegyverüket s már-már szinte őrjöngenek a harci vágytól, bátorságtól, olasz büszkeségtől. És zug az avantit, a­mig kifárad valamennyi torok és ekkor a daliás, lelkes olasz hősök szépen lefeküsznek ár-é­kaikban és tovább szövik álmaikat dicsőségről, győ­zelemről, babérról. — Ez a Hofer mondatának történelmi igaz­ságú magyarázata. — (Negyven halott egy robbanás­nál.) Párisból jelentik: Tegnap délután az Albio-utcában nagy robbanás történt. Negyven ember életét vesztette, sokan megsebesültek. Néhány szomszédos ház beomlott. Az illető vá­rosrészben minden ablak bezúzódott.­­ (A pereces ember meg a hitel.) Az a ha­ragos háború nagy haragjában nem kimért vala sen­kit. Kitörte a nyakát a sok nagy sörzésnek, hurkot feszített a posztóval manipuláló urak nyakára, tör­vény elé sodta a harácsolók megfogható részét és felfüggeszté az uzsorások hatalmát is, ha nem élelmi­szerben dolgoznak. Eltüntette azonban a jó pere­ceseket is, a­kik sem nem uzsorások, sem nem ban­kosok, sem pedig nem szálytatnak posztot. De el kellett tűnniök. Szép rendben vesztek el valameny­nyien. Először eltűnt a fehérliszt, aztán a perec, majd nyomon követé őket maga a pereces is, a­ki ropogós-keményre sült csemegéjével nélkülözhetet­len része volt a ligetnek, ő volt a poézis, a szép­ség, a vágyak vágya és katona bá' pereccel traktálta szivének ő kiválasztott liliomát, mivel másra nem nagyon tellett — neki. A szórakozás többi részét a hajadon fizette. De eltűnvén a pereces, eltűnt a poé­zis is. Szép őszre, a­mikor a madár elszállt, hipp­hopp előkerült egyszerre a pereces. Hatalmas kosár volt a vállán, s belerikkantott az Erzsébet-térbe, hogy: hollá, itt a pereces. A verebek, melyek már megterhelték vala gyomrunkat a kukorica-szezon­ban, örömteljesen, csiripoltanak, a gyerekek meg­fújták a kürtöt, belevertek a játékdob hasába s a guvernántok remegő ujjakkal bogozgatták a kopott retikül zsinórját, hogy kivegyék a vásárhoz szük­séges két krajcárokat Erre szükség is volt. Mert a pereces kosarán és rúdja végén fekete tábla hirdette a pereces elveit, mondván: — Hitel nincs! Amerre a jó pereces bácsi elballagott, fölnevet­tek az emberek. Hogy ez a jó ember bankárnak képzeli magát. De őt nem bántotta ez a derültség. Nyugodtan vitte tovább a boltot. Kezdtünk érdek­lődni nála: öreg, mi cálja annak a táblának? Ezé­rt is készpénzért vásárolt magánál mindenki. Nem jött zavarba: — Azér­tan kérem, mer' valami újat akartam hozni, hogy újból árulok! Szegény öreg. Azt­ hitte ujat hoz. Pedig már a háború kitörése óta tudjuk, a­mit a tábla mond, hogy nincs hitel. (Kenyérjegy-rendszer.) Zágrábban tegnap ankétet tartottak az élelmezés ügyében. Az ankéten elhatározták, hogy egész Horvát-Szlavonország terü­letén életbeléptetik a kenyérjegy-rendszert. _ (Emlékezés Nikitáról.) Régóta hallgat C, hír Nikitáról s még a loveenbeggi öreg pukkantyuk is többet beszélnek, mint a bocskoros fejedelem, ki­nek tombakból van a kardja is, mert az aranymarko­latból tallért veretett. A nagy hallgatás mögött azon­ban nagy dolgok rejtegetik orcájukat. Nikita mester ugyanis nem az a legény, aki a világháború tüzénél meg ne sütné a maga szalonnáját, lévén öreg róka, kit még nem szorított sarokba senki. Egy szép napon, a­mikor már a miniszterek és tábornokok kifejték a fehér anyakecskék tejét, az öreg vezérbocskoros összehivá az államtanácsot és megszortyogtatván pi­páját, imigyen szól róla: — Hej, ti lekötök, pénz kellene. — Pénz! Zúgta rá a kórus és a szemek Nikita atyjuk tüszőjét kapargásta, ahol igaz Napóleon-ara­nyak dagadoztak. Zsebrákovics, a legokosabb ember Montenegróban, igy szólt: — Nem pénz kell nekünk, felséges királyúr, ha­nem arany. Bankó csak akadna, de aranytallérban vagyon hijja a kincstárnak.

Next