Budapesti Hírlap, 1915. szeptember-október (35. évfolyam, 243–303. szám)
1915-10-22 / 294. szám
10 BUDAPESTI HÍRLAP (294. sz.) 1915. október 22. kezdődik. A tanitók özvegyeinek nyugdíja mindig kisebb, mint a hasonló fizetésű tisztviselők özvegyeié, úgyszintén kevesebb nevelési járulékot kap a tanitó árvája is. Most, amikor a tanitók kinn véreznek a harcmezőn, amikor egymás után hullanak ellenséges golyótól találtan, méltányos volna azokon az anomáliákon segíteni. A tanítók arra kérik a minisztert, hogy terjesszen be sürgősen egy olyan törvényjavaslatot, mely szerint legalább azoknak a tanítóknak özvegyei és árvái részesüljenek az 1912. évi LXV. törvénycikk áldásaiban, akik a harctéren hősi halált haltak. Kérik, hogy ezt a törvényjavaslatot terjesszék a képviselőház elé a novemberi ülésszak alatt, hogy a háborúban elesett tanítók özvegyeinek és árváinak megélhetése biztosíttassék. —Franciaországi német fogolytáborban.) Amszterdamból írják nekünk: A bukdácsoló angolfrancia offenzíva csalódásainak eloszlatására a Petit Marseillais című újságnak megengedték, hogy egyik munkatársát elküldje a carpiagne-i német fogolytáborba, ahol a szeptember végi támadás során elfogott német katonák közül mintegy háromezeret őriznek. A marseilleis-i lapnak e látogatásról írt tudósítását valamennyi párisi újság is átvette, azzal a fotográfiával együtt, amely a cikket ékesíti. Ez a kép fölötte érdekes. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor egy francia katona sorra járja a német foglyokat és ollóval mindegyiknek a nadrágjáról levagdossa a gombokat. Még pedig azért — mondja a magyarázat — hogy a német katonák meg ne szökhessenek. A tudósító természetesen számos német fogollyal ereszkedett szóba és az egybegyűjtött kijelentésekből azt hámbozta ki, hogy a francia tüzérség valósággal megrémíti a németeket. A legérdekesebb és egyetlen valószínű része a tudósításnak itt következik: — Utamba került — írja a francia tudósító — egy szemmel láthatóan művelt német katonatiszt. Megszólítottam és tökéletes franciasággal válaszolt. A 99. tüzérezred tiszthelyettese, aki a lillei egyetemen orvostanhallgató volt. A champagnei áttörő kísérlet idején Perthes és Tahure között állott az ütege, ő maga a megfigyelést végezte. — Amit ön kérdez — mondotta a német tiszt — nem érinti a német haderő titkait, tehát válaszolhatok. Részt vettem a champagne-i csatában; igen jól tudtuk, hogy a franciák támadni fognak, de teljesen megbíztunk állásaink erősségében és nyugalommal vártuk az összeütközést. Amikor állásaink lövetése megkezdődött, teljes energiával válaszoltunk mi is. A francia megfigyelő aviatikusok igen jól működtek s az én megfigyelő állásomra csakhamar öt lövedék esett. A dühös ágyúzás 80 óra hosszat tartott és valóban pokoli volt. Másodpercenkint két lövedék robbanását olvastuk meg állásaink körül. — Még tartott az ágyuk dühös munkája, amikor megfigyelő helyemről észrevettem, hogy a francia tüzérség mögött gyalogos csapatok gyülekeznek. Azonnal odairányítottam ütegünk tüzét, de egy újabb francia lövedék szétrombolta a megfigyelő állásunkat. Ütegem valamennyi katonája és lisztje — tizenkettő kivételével — elesett, mi, akik megmaradtunk, egy fedezék mögé rejtőztünk, de a kutyánk ugatni kezdett és ezzel elárult bennünket az odaérkező franciáknak. Így jutottunk fogságba. — A franciák, ezúttal, jól megszervezték a támadást és tüzérségük is rendkívül erős. De azért — folytatta a jól ismert német gőggel az ifjú tiszt (jegyzi meg a francia újságíró) — eléggé német vagyok ahhoz, hogy most is higyjek a mi győzelmünkben. — (Csaló — főhadnagyi formaruhában.) Sugár József kereskedőhöz egy ismerőse, Pogány Dezső szerelő azzal állított be, hogy tudomására jutott, hogy Sugár katona ügye nincs rendben és ellene a legszigorúbb vizsgálatot rendelték el, amellyel Pogánynak egy ismerősét és egy főhadnagyot bíztak meg. A főhadnagy, ki Pogánynak szintén igen jó ismerőse, hajlandó Sugárral szóbaállni. Sugár Pogány kíséretében fölkereste ismerősét, aki egy főhadnagyi ruhába öltözött férfit mutatott be neki, Ordódi Antal néven. Ordódi hajlandó volt ezer koronáért Sugár ügyét annyiban rendezni, hogy a vizsgálatot befejezi, mégpedig Sugár javára. Sugár látszólag belement az üzletbe s megállapodtak, hogy Pogány másnap elmegy az üzletébe a pénzért és egyúttal bemutatja neki a végzést is. Sugár azonban elment a VII. kerületi kapitányságra, ahol följelentést tett. A följelentés alapján tegnap Sugár üzletébe küldtek egy detektívet, aki a jelentkező Pogányt, mikor az ezer koronát fölvette, elfogta és egyúttal vele együtt elment abba a kávéházba, ahol Ordódi Antal Pogányt várta és Ordódit is előállították a főkapitányságra. Megállapították, hogy Ordódi rovott multú, okirathamisításért már büntetett ember. Pogányt is és Ordódit is letartóztatták. (Csokonai Belgrádról.) Időszerű, ma, a magyarok uj hőskorában, a régi magyarság egyik tündöklő poétájának, Csokonai Vitéz Mihálynak Belgrádról való költeménye...Ez a, Petőfink mellett legmagyarabb és legcsodásabb poéta-zsenink olyan találó sorokat áldozott erről a sok vihart látott városról, mintha csak ma volna tanuja Kövess magyar generális honvédei elsöprő rohamának. Csokonai Vitéz Mihály, adtét följegyezte, a Belgrádról szóló versét 1790 ben, ifjú korában irta és jegyzet alatt ezt mondja : Ez a kis darab növendék Musámnak maradványa. A versezet a következő: Szerencsétlen Belgrád! óh meddig tántorogsz, Egy kézről másikra vájjon meddig forogsz? Állj meg örökösen s pihenj utoljára E két fél szomszédnak állandó nyugtára! Véren észik város! vérrel meddig hizel? Magasan felépült váradba mig bízol? A Duna és Száva téged szolgálnak. Szervia és hazánk hegyei strázsálnak. Te voltál és te vagy kulcsa országunknak. Tartsd tehát magadat a mi városunknak. — (Avanti!...) Tegnap igen előkelő és kiválóan informált társaságban Höfer tábornok jelentéséről beszéltek és különösen azt a mondatot latolgatták, amely az olasz hősiességet határozta meg közelebbről és amely igy hangzott: — Az ellenség gyalogsága, a hol támadt, a legsúlyosabb veszteséggel menekült vissza lövő árkaiba. Helyenkint beérte azzal, hogy avantit kiáltott, a a nélkül, hogy kimozdult volna fedezékeiből. Kétségtelen, hogy Höfer tábornoknak ez a mondása a legkegyetlenebb szatíra — állapította meg a föntebb említett társaság — s a mondás mögött föltétlenül valamely rendkívüli módon mulatságos esemény rejlik. De mi? — ez volt a kérdés, amelyre a társaság legelőkelőbb és állásánál fogva is legjobban értesült vezérlő tagja a következőkben adott magyarázatot: — Az olasz front mindenképpen nagyon érdekes és ott nem ritkaság az egészen különös jelenség sem. Már többször megfigyelték csapataink, hogy az olasz állások egyik-másik részéből néhanapján oly dörgedelmes avanti! kiabálás hullámzik a mi arcvonalunk felé, hogy katonáink szinte megijednének tőle, ha vérükben és természetükben volna a félelem. Az avanti! az ilyen alkalmakkor oly erős, oly kiadós, oly hatásos volt, hogy vitéz katonáink ugyancsak marokra fogták a puskát és ugy várták az irtózatos, dühös olasz támadást. — Se helyett mi történt? Az avanti! mind erősebb és erősebb lett és csakhamar lendületes tapsorkán is csatlakozott a dallamos orditáshoz. Valamelyes ugrándozás is észlelhető volt a talián lövőárkokban, de a lelkesedés árja szépen lecsillapodott, anélkül, hogy mindent elsöprő hullámai átcsaptak volna a mi állásainkba. — Kissé furcsa és érthetetlen volt az egész, mígnem olasz foglyok megmagyarázták a tüneményt. A lelkesedés mindig onnan támad, hogy az olasz csapat parancsot kap. Támadni kell! Erre kezdődik az avanti! A kiabálás, helyesebben: a lelkesedés mind hangosabb lesz, az alpinók és bersaglierék ugrálnak, tapsolnak árkaikban s egyszerre csak ott terem egyik, vagy másik tiszt, aki gyógyörül lelket mámorositó beszédet mond, tehetően sok D'Annunzio idézettel. Az olasz fiuk elhajigálják fegyverüket s már-már szinte őrjöngenek a harci vágytól, bátorságtól, olasz büszkeségtől. És zug az avantit, amig kifárad valamennyi torok és ekkor a daliás, lelkes olasz hősök szépen lefeküsznek ár-ékaikban és tovább szövik álmaikat dicsőségről, győzelemről, babérról. — Ez a Hofer mondatának történelmi igazságú magyarázata. — (Negyven halott egy robbanásnál.) Párisból jelentik: Tegnap délután az Albio-utcában nagy robbanás történt. Negyven ember életét vesztette, sokan megsebesültek. Néhány szomszédos ház beomlott. Az illető városrészben minden ablak bezúzódott. (A pereces ember meg a hitel.) Az a haragos háború nagy haragjában nem kimért vala senkit. Kitörte a nyakát a sok nagy sörzésnek, hurkot feszített a posztóval manipuláló urak nyakára, törvény elé sodta a harácsolók megfogható részét és felfüggeszté az uzsorások hatalmát is, ha nem élelmiszerben dolgoznak. Eltüntette azonban a jó pereceseket is, akik sem nem uzsorások, sem nem bankosok, sem pedig nem szálytatnak posztot. De el kellett tűnniök. Szép rendben vesztek el valamenynyien. Először eltűnt a fehérliszt, aztán a perec, majd nyomon követé őket maga a pereces is, aki ropogós-keményre sült csemegéjével nélkülözhetetlen része volt a ligetnek, ő volt a poézis, a szépség, a vágyak vágya és katona bá' pereccel traktálta szivének ő kiválasztott liliomát, mivel másra nem nagyon tellett — neki. A szórakozás többi részét a hajadon fizette. De eltűnvén a pereces, eltűnt a poézis is. Szép őszre, amikor a madár elszállt, hipphopp előkerült egyszerre a pereces. Hatalmas kosár volt a vállán, s belerikkantott az Erzsébet-térbe, hogy: hollá, itt a pereces. A verebek, melyek már megterhelték vala gyomrunkat a kukorica-szezonban, örömteljesen, csiripoltanak, a gyerekek megfújták a kürtöt, belevertek a játékdob hasába s a guvernántok remegő ujjakkal bogozgatták a kopott retikül zsinórját, hogy kivegyék a vásárhoz szükséges két krajcárokat Erre szükség is volt. Mert a pereces kosarán és rúdja végén fekete tábla hirdette a pereces elveit, mondván: — Hitel nincs! Amerre a jó pereces bácsi elballagott, fölnevettek az emberek. Hogy ez a jó ember bankárnak képzeli magát. De őt nem bántotta ez a derültség. Nyugodtan vitte tovább a boltot. Kezdtünk érdeklődni nála: öreg, mi cálja annak a táblának? Ezért is készpénzért vásárolt magánál mindenki. Nem jött zavarba: — Azértan kérem, mer' valami újat akartam hozni, hogy újból árulok! Szegény öreg. Azt hitte ujat hoz. Pedig már a háború kitörése óta tudjuk, amit a tábla mond, hogy nincs hitel. (Kenyérjegy-rendszer.) Zágrábban tegnap ankétet tartottak az élelmezés ügyében. Az ankéten elhatározták, hogy egész Horvát-Szlavonország területén életbeléptetik a kenyérjegy-rendszert. _ (Emlékezés Nikitáról.) Régóta hallgat C, hír Nikitáról s még a loveenbeggi öreg pukkantyuk is többet beszélnek, mint a bocskoros fejedelem, kinek tombakból van a kardja is, mert az aranymarkolatból tallért veretett. A nagy hallgatás mögött azonban nagy dolgok rejtegetik orcájukat. Nikita mester ugyanis nem az a legény, aki a világháború tüzénél meg ne sütné a maga szalonnáját, lévén öreg róka, kit még nem szorított sarokba senki. Egy szép napon, amikor már a miniszterek és tábornokok kifejték a fehér anyakecskék tejét, az öreg vezérbocskoros összehivá az államtanácsot és megszortyogtatván pipáját, imigyen szól róla: — Hej, ti lekötök, pénz kellene. — Pénz! Zúgta rá a kórus és a szemek Nikita atyjuk tüszőjét kapargásta, ahol igaz Napóleon-aranyak dagadoztak. Zsebrákovics, a legokosabb ember Montenegróban, igy szólt: — Nem pénz kell nekünk, felséges királyúr, hanem arany. Bankó csak akadna, de aranytallérban vagyon hijja a kincstárnak.