Budapesti Hírlap, 1917. július (37. évfolyam, 165-190. szám)
1917-07-01 / 165. szám
az üst s fő benne a méreg. Alig van együtt az osztrák törvényhozás, máris megmutatkozik a százéves császárság alattvalóinak végzetes vetélkedése, kölcsönös irigysége, őseiktől öröklött gyűlölködése. Az osztrák és magyar monarkiának egyetlen nagy erőssége van. Tu és Petrus, te szikla vagy, mondhatná bízvást az uralkodócsalád Magyarországnak. Mi sem vagyunk nyelvben, fajban, kultúrában, hagyományokban egységes nemzet, de a magyarság uralkodó erejének, felsőbbségének, vezérletre született virtusainak jóvoltából, számbeli abszolút többsége alapján a magyar államnak olyan hatalmas középpontja, magva van, hogy a centrifugális törekvések széjjel nem robbanthatják. Legalább egyelőre, addig nem, amíg az új kurzus majdan ki nem lendíti a magyarságot ebből a középpontihelyzetéből a törvényhozásban és a közigazgatásban. Magyarország erős? Magyarország három esztendőn át egyedül volt irányadó a külső politikai tájékozódásban? Magyarország egy kivételes tehetségű államférfiénak, egy nagy fiának szuggesztív varázsával ide tudta kényszeríteni minden figyelőnek figyelmét? Nosza meg kell gyöngíteni az erős Magyarországot. Az osztrák urak háza nemcsak a cseh-német-lengyel civódás zajától hangos, hanem az ellenünk támadó szitkozódástól is. Az alkotmánypárti Ehrenfels báró sokalja Magyarország meggyarapodását a háborúban. El akarja hitetni velünk, hogy mi az utolsó három évben egyszerű provinciánkká aljasítottuk Ausztriát, hogy kizsákmányoljuk, kiéheztetjük. Mikor Csehországban és Morvaországban a nagy őszi vadászatok voltak, a bécsi piacon csupa magyar nyalat lehetett látni. Csodálatos ez: a magyar nyúl kiszorítja a piacról a cseh nyulat. Tehát még a nyúl is . . . Milyen kártékony és korlátolt politika ez! Mennyire hijjával van annak a belátásnak, amelyre még békés időkben is kötelezve van minden felelős tényező. Mi Ausztria belső ügyeibe nem avatkozunk. Ha odaát azt gondolják, hogy most az ideje a nagymosásnak, most kell a feszülten figyelő antant őszinte örömére elintézni minden függő ügyet, a fájó eltakarásra, a szemérmesen elhallgatásra legalkalmasabbakat is, legyen nekik az ő hitük szerint. Nekünk azonban hagyjanak békét. A mérges átlüvöldözés a túlsó partról nem talál bennünket vérlezetlenül. Fogunk ellene védekezni tudni, akár alulról támad, demagóg ajkakról, akár az urak háza előkelő arisztokratáiról. És reméljük, hogy a c vakmerő támadások ellen azoknak is lesz nálunk szavuk, akik először olyan késlekedve találták meg a hangjukat, mikor a cseh közjótó szemtelenségeit kellett viszszautasitaniok. A hazai németség és a radikális választójog. Irta Bleyer* Jakab dr. egyetemi tanár. Budapest, jun. 30. Német származású magyar értelmiségünk — amennyire tájékozódhattam. — „A hazai németségéről írt és a Budapesti Szemle márciusi füzetében közzétett cikkemet meleg együttérzéssel fogadta. Nehéz lidércnyomástól szabadított meg bennünket — úgy mondják — és kivezető utat mutatott az egymással szemben álló kötelességek tömkelegéből, melyekkel egyrrészt nemzetünknek, másrészt népünknek tartozunk. A Budapesti Hírlap június 2-iki számában megjelent cikkemet („A választójogi reform és a hazai németség“) ugyanezen körökben sokan már idegenkedéssel, sőt „némi megdöbbenéssel“ olvasták. A hazai és külföldi német nacionalista lapok meg bizonyára szerencsét kívántak maguknak, hogy első cikkemről — óvatosságból — sem pro, sem kontra nem vettek tudomást, így most már a másodikat annál könnyebben hallgathatják agyon. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy ezt a második cikket szerzője Schaefer titkos tanácsosnak lapunkban a radikális választójogról tett nyilatkozata előtt írta. A szerk.) Mikor a Budapesti Szemle-beli cikkem napvilágot látott, még nem vetődött volt föl ; mértékadó helyen az általános választójog kérdése, sőt az arra alapított remények akkor még egészen kilátástalanok voltak. Tehát — gondolták sokan — mentsünk meg népünk érdekei ’ből annyit, a mennyi még vagy a mennyiegyelőre megmenthető. De most — mondják ugyanazok — most egészen más a helyzet és mások a kilátások. Hogy ellenezhetem — kérdik — a radikális választójogot, mikor az, amit a németség számára kívántam, éppen vele valósítható meg legegyszerűbben és legbiztosabban! Sőt — fűzik az őszintébbek gondolataikat, tovább,— így még több, sokkal több érhető el, mégpedig — ehhez, azt el kell ismernem, még a legtúlzóbb német nacionalista is föltétlenül ragaszkodik — a jogos és méltányos határok közt mozgó magyar szupremácia veszélyeztetése nélkül. Sváb népemhez való szerettemben nem múlhat fölül senki sem és mégis most sem és sohasem, bármiképpen alakuljanak a jövőben a viszonyok, egy hajszálnyira sem terek el annak sem szellemétől, sem betűjétől, amit a Budapesti Szemlében mondottam. Hogy másképp cselekedjem, tiltja meggyőződésem és ennélfogva hlkiismeretem; de ha nem is tiltaná, az ilyen ügyeskedő taktika, mint némelyek javasolják, nagy, exisztenciális kérdésekben — hitem szerint — a legrövidlátóbb politika!" Milyen következményei és különösen milyen végső következménye volna annak, ha a hazai németség az általános és titkos választójog megvalósításáért a magyar úgynevezett demokratákkal, a nemzetközileg tájékozódott radikálisokkal és a tisztán népfaji politikát űző nemzetiségekkel szövetkeznek? E kérdés fölvetése nemcsak a hazai németség szempontjából fontos, hanem általános politikai tekintetben is jelentős: úgy lehet, hogy a harcot — tekintve az ország lakosságának népfaji számarányait és a legtöbb politikailag szervezhető csoportnak előre megadott állásfoglalását — éppen a hazai németségnek ide- vagy oda-csatlakozása fogja végleg eldönteni. A legelső következmény az lesz, hogy már maga a probléma megoldását előkészítő agitáció, mely az egész mozgalom radikális jellege szerint természetesen radikális lesz, a német túlzóknak jelenleg kicsi, legalább a nyilvánosság előtt igen kicsi pártját föltétlenül meg fogja növelni számban és erősíteni a föllépés bátorságában. Az egy-oldalú, magát az állam gondolata fölé helyező faji érzés a hazai németség széles rétegeiben föl fog lángolni és föllángolván — mint az egész világtörténelem a napóleoni harcok óta mutatja — nem lokalizálható többet és soha többé el nem ojtható. Már most tegyük föl, hogy a választójogért vivőtt harc a radikálisok és nemzetiségek óhaja szerint dől el. Ez esetben nem szenvedhet semmi kétséget, hogy blokkjuk, ha egyelőre nem sikerül is a fajmagyar politikát követőket legyűrnie, mégis oly tekintélyes számban kerül a magyar parlamentbe — és mit tehet bármily szigorú házszabályok mellett is 100—150 elszánt képviselő! — hogy megakadályozhat minden komolyy munkát mindaddig, míg csak a magyar pártok az egyezkedés, az alkuvás terére nem lépnek. Már most ez az a pillanat — gondolják sokan német véreim közül, — amikor az, amit a Budapesti Szemlében a hazai németség számára kívántam, igen könnyen és igen egyszerűen lesz elérhető. Főként akkor, ha a németség vagy legalább ennek egy* része hűségesen és kitartóan végigküzdötte az általános és titkos választó*jogért való harcot. Lássuk tovább! Egészen világos, hogy evés közben is látván a többi nemzetiségek falánkságát, németségünk étvágya, még a mérsékelteké és józanoké is, meg fog növekedni és igy szépen vállalni fogják a közösséget tovább oláhval, szerbbel, ruténnal, tóttal. Végig?. Nem, hanem kétségkívül a legfanatikusabb is csak addig, amig e közösséget a magyar felsőbbséggel össze tudja egyeztetni, tehát, mondjuk, a hazai népfajok oly értelmű egyenjogúsításáig, mely a magyar politikai hegemóniát még elismeri a papiroson. De van-e itt megállás? Az osztrák politikai viszonyok félszázados fejlődése egészen a mai napig ad oculos mutatja, hogy nincs és a fejlődés lejtőszerűségénél fogva nem is lehet. (Valóban, a gondviselés, mely ezer esztendőn át oly szemmel láthatóan őrködött a magyarságon, mintha csak azért engedte volna meg az osztrák züllést, hogy nekünk intő, elrettentő például szolgáljon!) Tehát nincs megállás, sőt az igazi, a lét és nem-lét kérdését eldöntő küzdelem — lásd Ausztriát! — csak most kezdődik majd. A nemzetiségi és a nem-magyar politikát űző képviselők száma a fejlődés ezen stádiumában már szépen megnövekedett és szépen tovább fejlődtek az osztrák és horvát politikai viszonyok is. A hasonló törekvésnek már nemcsak átszólnak majd egymáshoz az egyes parlamentekből, Pestről Bécsbe, Bécsből Zágrábba és viszont, hanem — magyar közjog léte, osztrák alaptörvények oda — nyíltan szövetkeznek majd egymással a végső erőszakig. A jelszavak, nem: a megvalósításra megérett célok nemcsak Ausztriában, hanem nálunk is lesznek: trializmus, tetralizmus és így tovább, aztán — ezt odaát már egyre kiáltozzák — Stautenbund. így árulják, egyelőre monarkikus cégér alatt, a legnyilvánvalóbb, a legszemérmetlenebb irredentizmust! És most kérdem, hogy a hazai németség, mely ezt a lépést már nem tette meg, de nem is tudta megakadályozni, hogy az ország perifériáin küszködő németség milliója hová, melyik szövetség államhoz fog csatlakozni? De hiszen csatlakozásról, szabad választásról a geográfiai helyzetnél fogva nem is lehet szó, hanem: hol, melyik államhím fogja tudni — törpe minoritás létére — egyenjogúságát megvédeni? Talán a horvát-szerb, talán a cseh-tót vagy oláh közösségben? Ez utolsó lépés elkövetkezése előtt a hazai németség hiába nyújtja majd békejobbját a magyarság felé. Ez a németséget is önző ellenségnek ismervén meg, már rég megszűnt különbséget tenni közte és a többi nemzetiség között. És akkor már nem fog találkozni egyetlen magyar demokrata sem. ki keservesen meg ne tapasztalta volna, hogy radikális választójogot és magyar szupremáciát egy lélegzetre kívánván, fából vaskarikát kívánt! De hiszen ez rémlátás, ez nem egyéb puszta ijesztgetésnél! — mondja majd nem egy magyar és nem egy német olvasóm. Feleletem: hno Ausztria! Nézzétek meg a német minoritások vergődését Cseh- és Morvaországban s a déli osztrák tartományokban, azoknak a németeknek vergődését, kik valamikor az uralkodó faj öntudatra és önérzetre nevelő szerepét játszották! Aztán gondoljunk magunkra, a hazai németség jövőjére, mely nem számíthat tiszta, erős német tartományok támogatására, mint Ausztriában, és amely, immár nem számíthat a magyarság segítségére sem. Nem kell-e e gondolatnál minden németnek lelke mélyéig megrendülnie! Mindezek után kérdem, nem kötelességünk-e nekünk, hazai németeknek, még ha a magyarság nekünk Hekuba volna is, a legnémetebb önzésből a legvégsőig, inunk szakadtáig a radikális választójog ellen küzdenünk? Mit határoz itt az, — ilyen feleletet is kaptam —, hogy Apponyi nekem kedves. Tisza meg gyűlöletes! Nem elég-e tudnom, hogy Apponyit támogatják Kunfi és stokholmi társai és támogatni fogják — ki hitte volna, hogy ezt valaha megéljük! — a magyar felsőbbség ellen küzdő nemzetiségi agitátorokkal! Ha a magyar állam hajóját magunk is amaz örvény felé irányítjuk, melyben ellenségeink bennünket el akarnak veszejteni, kérdem: miért vérzünk? Kérdenünk kell újra és újra: mi célja e háborúnak? Hisz a hadicélokat most már szabad nyíltan tárgyalni. L 1917. Julius 1.Budapesti Hírlap a®.8 A képviselőház elnöksége. Budapest, jun. 30. S. képviselőház keddi ülésén tűzi ki az elnökválasztást. Az elnök személyére nézve, úgy látszik, még nincs végleges megállapodás. A munkapárt, mint a párt vezetősége több ízben hangoztatta, szívesen látná Jávay Lajost az elnöki székben, vagy mást is a pártonkívüliek közül, de nincs kifogása olyan ellenzéki jelöltetése ellen sem, aki a pártközi vitában sem szenvedő smges, sem aggresszív nem volt. Návayval szemben az egyesült függetlenségi párt állást foglalt és mint értesülünk, Tóth Jánost óhajtja az elnöki állásra jelölni. Minthogy ilyképp mérkőzésre kerülne a sor és a kormány is, a munkapárt is olyan politikust szeretne elnökül, akinek személyében a pártok megnyugvással egyezhetnének meg, erről hétfőn Esterházy Miklós gróf miniszterelnök Tisza István gróffal tárgyalni fog. Politikai körökben igen alkalmas jelöltnek tartják Bolgár Ferenc alkotmánypárti képviselőt, volt honvédelmi államtitkárt, aki a koalíció alatt előbb alelnöke volt a Háznak. Bolgár a parlamenti harcokban egyáltalában nem vett részt és lehetséges, hogy végül is őt fogják «az elnöki»