Budapesti Hírlap, 1917. július (37. évfolyam, 165-190. szám)

1917-07-01 / 165. szám

az üst s fő benne a méreg. Alig van együtt az osztrák törvényhozás, máris megmutatkozik a százéves császárság alattvalóinak végzetes ve­tél­kedése, kölcsönös irigysége, őseiktől öröklött gyűlölködése. Az osztrák és magyar monarkiá­­nak egyetlen nagy erőssége van. Tu és Petrus, te szikla vagy, mondhatná bízvást az uralkodó­család Magyarországnak. Mi sem vagyunk nyelvben, fajban, kultúrában, hagyományokban egységes nemzet, de a magyarság uralkodó ere­jének, felsőbbségének, vezérletre született vir­tusainak jóvoltából, számbeli abszolút többsége alapján a magyar államnak olyan hatalmas középpontja, magva van, hogy a centrifugális törekvések széjjel nem robbanthatják. Legalább egyelőre, addig nem, a­m­íg az új kurzus maj­dan ki nem lendíti a magyarságot ebből a kö­zépponti­­helyzetéből a törvényhozásban és a közigazgatásban. Magyarország erős? Magyarország három esztendőn át egyedül volt irányadó a külső po­litikai tájékozódásban? Magyarország egy ki­vételes tehetségű államférfiénak, egy nagy fiá­nak szuggesztív varázsával ide tudta kényszerí­teni minden figyelőnek figyelmét? Nosza meg kell gyöngíteni az erős Magyarországot. Az osz­trák urak háza nemcsak a cseh-német-lengyel civódás zajától hangos, hanem az ellenünk tá­madó szitkozódástól is. Az alkotmánypárti Ehrenfels báró sokalja Magyarország meggya­­rapodását a háborúban. El akarja hitetni ve­lünk, hogy mi az utolsó három évben egyszerű provinciánkká aljasítottuk Ausztriát, hogy ki­zsákmányoljuk, kiéheztetjük. Mikor Csehor­szágban és Morvaországban a nagy őszi vadá­szatok voltak, a bécsi piacon csupa magyar nyalat lehetett látni. Csodálatos ez: a magyar nyúl kiszorítja a piacról a cseh nyulat. Tehát még a nyúl is . . . Milyen kártékony és korlátolt politika ez! Mennyire hijjával van annak a belátásnak, a­melyre még békés időkben is kötelezve van min­den felelős tényező. Mi Ausztria belső ügyeibe nem avatkozunk. Ha odaát azt gondolják, hogy­ most az ideje a nagymosásnak, most kell a fe­szülten figyelő antant őszinte örömére elintézni minden függő ügyet, a fájó eltakarásra, a sze­mérmesen elhallgatásra legalkalmasabbakat is, legyen nekik az ő hitük szerint. Nekünk azonban hagyjanak békét. A mér­ges átlüvöldözés a túlsó partról nem talál ben­nünket vérlezetlenül. Fogunk ellene védekezni tudni, akár alulról támad, demagóg ajkakról, akár az urak háza előkelő arisztokratáiról. És reméljük­, hogy a c vakmerő támadások ellen azoknak is lesz nálunk szavuk, a­kik először olyan késlekedve találták meg a hangjukat, mikor a cseh közjótó szemtelenségeit kellett visz­­szautasitaniok. A hazai németség és a radikális választójog. Irta Bleyer* Jakab dr. egyetemi tanár. Budapest, jun. 30. Német származású magyar értelmiségünk — a­mennyire tájékozódhattam. — „A hazai németségéről írt és a Budapesti Szemle márciusi füzetében közzétett cikkemet meleg együttérzéssel fogadta. Nehéz lidércnyomástól szabadított meg bennünket — úgy mondják — és kivezető utat mutatott az egymással szemben álló kötelességek tömkelegéből, melyekkel egyr­­részt nemzetünknek, másrészt népünknek tar­tozunk. A Budapesti Hírlap június 2-iki szá­mában megjelent cikkemet („A választójogi re­form és a hazai németség“) ugyanezen körök­ben sokan már idegenkedéssel, sőt „némi meg­döbbenéssel“ olvasták. A hazai és külföldi né­­­­met­ nacionalista lapok meg bizonyára szeren­csét kívántak maguknak, hogy első cikkemről — óvatosságból — sem pro, sem kontra nem­­ vettek tudomást, így most már a másodikat an­nál könnyebben hallgathatják agyon. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy ezt a második cikket szer­zője Schaefer titkos tanácsosnak lapunkban a radikális választójogról tett nyilatkozata előtt írta. A szerk.) Mikor a Budapesti Szemle-beli cikkem­­ napvilágot látott, még nem vetődött volt föl ; mértékadó helyen az általános választójog kér­dése, sőt az arra alapított remények akkor még egészen kilátástalanok voltak. Tehát — gon­dolták sokan — mentsünk meg népünk érdekei­ ’­ből annyit, a mennyi még vagy a mennyi­­egye­lőre megmenthető. De most — mondják ugyan­azok — most egészen más a helyzet és mások a kilátások. Hogy ellenezhetem — kérdik — a radikális választójogot, mikor az, a­mit a né­metség számára kívántam, éppen vele valósít­ható meg legegyszerűbben és legbiztosabban! Sőt — fűzik az őszintébbek gondolataikat, to­vább,­­— így még több, sokkal több érhető el, még­pedig — ehhez, azt el kell ismernem, még a legtúlzóbb német nacionalista is föltétlenül ra­gaszkodik — a jogos és méltányos határok közt mozgó magyar szupremácia veszélyeztetése nélkül. Sváb népemhez való szerettemben nem múlhat fölül senki sem és mégis most sem és so­hasem, bármiképpen alakuljanak a jövőben a viszonyok, egy hajszálnyira sem terek el annak sem szellemétől, sem betűjétől, a­mit a Buda­pesti Szemlében mondottam. Hogy másképp cselekedjem, tiltja meggyőződésem és ennélfogva hlkiism­eretem; de ha nem is tiltaná, az ilyen ügyeskedő taktika, mint némelyek javasolják, nagy, exisztenciális kérdésekben — hitem sze­rint — a legrövidlátóbb politika!" Milyen következményei és különösen mi­lyen végső következménye volna annak, ha a hazai németség az általános és titkos választó­jog megvalósításáért a magyar úgynevezett de­mokratákkal, a nemzetközileg tájékozódott radi­kálisokkal és a tisztán népfaji politikát űző nem­zetiségekkel szövetkeznek? E kérdés fölvetése nemcsak a hazai németség szempontjából fon­tos, hanem általános politikai tekintetben is je­lentős: úgy lehet, hogy a harcot — tekintve az ország lakosságának népfaji számarányait és a legtöbb politikailag szervezhető csoportnak előre megadott állásfoglalását — éppen a hazai né­metségnek ide- vagy oda-csatlakozása fogja vég­leg eldönteni. A legelső következmény az lesz, hogy már maga a probléma megoldását előkészítő agitáció, mely az egész mozgalom radikális jellege szerint természetesen radikális lesz, a német túlzóknak jelenleg kicsi, legalább a nyilvánosság előtt igen kicsi pártját föltétlenül meg fogja növelni szám­ban és erősíteni a föllépés bátorságában. Az egy-­­­oldalú, magát az állam gondolata fölé helyező faji érzés a hazai németség széles rétegeiben föl fog lángolni és föllángolván — mint az egész vi­lágtörténelem a napóleoni harcok óta mutatja — nem lokalizálható többet és soha többé el nem­­ ojtható. Már most tegyük föl, hogy a választójogért­­ vivőtt harc a radikálisok és nemzetiségek óhaja­­ szerint dől el. Ez esetben nem szenvedhet semmi kétséget, hogy blokkjuk, ha egyelőre nem sikerül is a fajmagyar politikát követőket legyűrnie, mégis oly tekintélyes számban kerül a magyar parlamentbe — és mit tehet bármily szigorú házszabályok mellett is 100—150 elszánt kép­viselő! — hogy megakadályozhat minden ko­­molyy munkát mindaddig, míg csak a magyar pártok az egyezkedés, az alkuvás terére nem lépnek. Már most ez az a pillanat —­ gondolják sokan német véreim közül, — a­mikor az, a­mit a Budapesti Szemlében a hazai németség szá­mára kívántam, igen könnyen és igen egyszerűen lesz elérhető. Főként akkor, ha a németség vagy legalább ennek egy* része hűségesen és kitartóan végigküzd­ötte az általános és titkos választó*­jogért­ való harcot. Lássuk tovább! Egészen világos, hogy evés közben is látván a többi nemzetiségek fa­lánkságát, németségünk étvágya, még a mérsé­kelteké és józanoké is, meg fog növekedni és igy szépen vállalni fogják a közösséget tovább oláhval, szerbbel, ruténnal, tóttal. Végig?. Nem, hanem kétségkívül a legfanatikusabb is csak addig, a­mig e közösséget a magyar felsőbbség­­gel össze tudja egyeztetni, tehát, mondjuk, a hazai népfajok oly értelmű egyenjogúsításáig, mely a magyar politikai hegemóniát még elis­meri a papiroson. De van-e itt megállás? Az osztrák politikai viszonyok félszázados fejlődése egészen a mai napig ad oculos mutatja, hogy nincs és a fejlődés lejtőszerű­ségénél fogva nem is lehet. (Valóban, a gondviselés, mely ezer esz­tendőn­ át­ oly szemmel láth­atóan őrködött a ma­gyarságon, mintha csak azért engedte volna meg az osztrák züllést, hogy nekünk intő, elrettentő például szolgáljon!) Tehát nincs megállás, sőt az igazi, a lét és nem-lét kérdését eldöntő küzdelem — lásd Ausztriát! — csak most kezdődik majd. A nem­zetiségi és a nem­-magyar politikát űző képvi­selők száma a fejlődés ezen stádiumában már szépen megnövekedett és szépen tovább fejlőd­tek az osztrák és h­orvát politikai viszonyok is. A hasonló törekvésnek már nemcsak átszólnak majd egymáshoz az egyes parlamentekből, Pestről Bécsbe, Bécsből Zágrábba és viszont, hanem — magyar közjog léte, osztrák alaptör­vények oda — nyíltan szövetkeznek majd egy­mással a végső erőszakig. A jelszavak, nem: a megvalósításra megérett célok nemcsak Ausz­triában, hanem nálunk is lesznek: trializmus, tetralizmus és így tovább, aztán — ezt odaát már egyre kiáltozzák — Stautenbund. így árul­ják, egyelőre monarkikus cégér alatt, a legnyil­vánvalóbb, a legszemérmetlenebb irredentiz­must!­­ És most kérdem, hogy a hazai németség, mely ezt a lépést már nem tette meg, de nem is tudta megakadályozni, hogy az ország peri­fériáin küszködő németség milliója hová, melyik szövetség­ állam­hoz fog csatlakozni? De hiszen csatlakozásról, szabad választásról a geográfiai helyzetnél fogva nem is lehet szó, hanem: hol, melyik állam­hím fogja tudni — törpe minori­tás létére — egyenjogúságát megvédeni? Talán a horvát-szerb, talán a cseh-tót vagy oláh kö­zösségben? Ez utolsó lépés elkövetkezése előtt a hazai németség hiába nyújtja majd békejobb­ját a magyarság felé. Ez a németséget is önző ellenségnek ismervén meg, már rég megszűnt különbséget tenni közte és a többi nemzetiség között. És akkor már nem fog találkozni egyet­len magyar demokrata sem. ki keservesen meg ne tapasztalta volna, hogy radikális választó­jogot és magyar szupremáciát egy lélegzetre kí­vánván, fából vaskarikát kívánt! De hiszen ez rémlátás, ez nem egyéb puszta ijesztgetésnél! — mondja majd nem egy magyar és nem egy német olvasóm. Feleletem: hno Ausztria! Nézzétek meg a német minoritá­sok vergődését Cseh- és Morvaországban s a déli osztrák tartományokban, azoknak a néme­teknek vergődését, kik valamikor az uralkodó faj öntudatra és önérzetre nevelő szerepét ját­szották! Aztán gondoljunk magunkra, a hazai németség jövőjére, mely nem számíthat tiszta, erős német tartományok támogatására, mint Ausztriában, és a­mely, immár nem számíthat a magyarság segítségére sem. Nem kell-e e gondo­latnál minden németnek lelke mélyéig megren­dülnie! Mindezek után kérdem, nem kötelessé­günk-e nekünk, hazai németeknek, még ha a magyarság nekünk Hekuba volna is, a legné­metebb önzésből a legvégsőig, inunk szakadtáig a radikális választójog ellen kü­zdenünk? Mit határoz itt az, — ilyen feleletet is kaptam —, hogy Apponyi nekem kedves. Tisza meg gyűlö­letes! Nem elég-e tudnom, hogy Apponyit támo­gatják Kunfi és stokholmi társai és támogatni fogják — ki hitte volna, hogy ezt valaha meg­éljük! — a magyar felsőbbség ellen küzdő nem­zetiségi agitátorokkal! Ha a magyar állam hajó­ját magunk is amaz örvény felé irányítjuk­, melyben ellenségeink bennünket el akarnak ve­­szejteni, kérdem: miért vérzünk? Kérdenünk kell újra és újra: mi célja e háborúnak? Hisz a hadicélokat most már szabad nyíltan tárgyalni. L 1917. Julius 1.Budapesti Hírlap a®.8 A képviselőh­áz elnöksége. Budapest, jun. 30. S. képviselőház keddi ülésén tűzi ki az el­nökválasztást. Az elnök személyére nézve, úgy látszik, még nincs végleges megállapodás. A munkapárt, mint a párt vezetősége több ízben hangoztatta, szívesen látná Jávay Lajost az elnöki székben, vagy mást is a pártonkívüliek­ közül, de nincs kifogása olyan ellenzéki jelölte­­tése ellen sem, a­ki a pártközi vitában sem szen­vedő smges, sem aggresszív nem volt. Návayval­ szemben az egyesült függetlenségi párt állást foglalt és mint értesülünk, Tóth Jánost óhajtja az elnöki állásra jelölni. Minthogy ilyképp mér­kőzésre kerülne a sor és a kormány is, a munka­párt is olyan politikust szeretne elnökül, a­kinek személyében a pártok megnyugvással egyezhet­nének meg, erről hétfőn Esterházy Miklós gróf miniszterelnök Tisza István gróffal tárgyalni fog. Politikai körökben igen alkalmas jelöltnek tartják Bolgár Ferenc alkotmánypárti képvise­lőt, volt honvédelmi államtitkárt, a­ki a koalíció alatt előbb alel­nöke volt a Háznak. Bolgár a par­lamenti harcokban egyáltalában nem vett részt és lehetséges, hogy végül is őt fogják «az elnöki»

Next