Budapesti Hírlap, 1919. január (39. évfolyam, 1–27. szám)

1919-01-12 / 11. szám

10 A szocialista köztársaság kikiáltása Brémában. Frankfurt,­­jan. 11. , A Frankfurter Zeitung-mik jelentik Brémából:­­A kommunisták nagy tüntetést rendeztek a Piactéren. Követelték a szenátusnak, mint közigazgatási testü­letnek lemondását, népbiztos azonnal való kirende­lését. e kormánnyal tartó szocialistáknak a munkás­tanácsból való eltávolítását s kommunistákkal és füg­getlen szocialistákkal való helyettesítését. A követe­léseket közölték a munkás- és katonatanács végre­­hajtóbizottságával, a­mely hozzájárult teljesítésük­höz. Ezután kikiáltották a brémai szocialista köztársa­­ságót, statáriumot hirdettek ki a forradalom ellen elkövetett vétségekre, a sajtót előzetes cenzúra alá helyezték és követelték Scheidemann és Ebert kormá­­nyának lemondását. Hír a falumból. Tegnap éjfél körül — éppen Dugonics Etelka­­ Költésben címü regényébe merültem el — valaki zör­­getni kezdi kívülről az ablakot: — Tekintetes ur . . . Tekintetes ur . . . Fogom a revolvert , óvatosan kitekintek az ut­­­cára . . . Az ablak alatt csorgókalapu, mokány legényke áll (a gázlámpa pontosan az arcába tűz), a balvállán lisztes zsák. Más ember tepsivé lapulna alatta, a le­gényke föl se veszi. — Jó estet, tekintetes úr . . . Mondom, eresz­­szen már be . . . — Né, hiszen mikor Jancsi van itt, hazulról! Nyomban fölverem a háznépet, hadd örvendezzen kiki a nagy hírnek, aztán kiroh­anok, h­ogy személye­sen bocsássam be a kapun. Jancsi a zsákot könnyedén leülteti az előszo­­­­bában: — Ezt küldi a nemzetes úr, már mint az édes­­i­apjuk, hogy a tekintetes urék éhen ne pusztuljanak­­ ebbe a gyászos világba. Székkel, szivarral kínáljuk a Jancsit, s a cse­lédet föl­riasztjuk, hogy valami jót rögtönözzön a ritka nagy vendég számára. . — Hát mi újság, Jancsi? — Sok mindenféle, tekintetes úr. Mert már­­ verekedtem is Budapesten . . . — Mi a csoda! Jancsi fölvilágosít aztán, hogy a verekedés így folyt le. Először is kiszállt a keleti pályaudvaron. Ott nem mókázott sokat, hanem balvállára lökvén föl a zsák lisztet, toronyiránt elindult a lakásunk felé. A lakást ugyan nem ismerte, de markában volt a cédula, melyre otthon fölirták a címünket. Hát ment­­mendegélt Jancsi s minden sarkon kérdezősködött utánunk. Először még járt az utcákon a vonat, de később nagy csöndesség támadt s ekkor történt, hogy az égjük igen széles utcában (az Orczy-út lehetett) azt mondta neki valami katonakülsejü ember, hogy „lisztes molnár." Jancsi erre úgy mellbepörkölte, hogy a katona egészen „a sövény mögé“ repült. — S letette azalatt a zsákot? — Nem én, tekintetes ur. Csak épp hogy meg­­billentettem azt a pesti urat. A­hogy ezt mondja, „megbillentettem" sze­rénykedve sodorgatja a bajusz­kaját. — S otthon mi az újság? — Az az újság, tekintetes ur, hogy én lettem a hazai katonatanács alelnöke. Oszt a minap, hogy a méltóságos úr több remi­­éli ruháját küldte haza elosztás céljából, a ruhát nekem kellett kiosztani a katonaviselt emberek­ között. Tessék már idehall­­gatni, milyen ruhát választott ki magának Pék Imre! — Milyen ruhát? — Hát ilyet. Nem hiába, hogy péknek a fia és hogy többet hazudozik Csanak Andrisnál is, de­­ nincs is rendbe annak ,a feje. Hát lovaglónadrágot­­ választott­ ki magának .,, , Bricseszt. . — !Az lehetséges.. De már­ a kabátok közül Szlát,vette ki, a melyik’ a legszebb volt. Az a kabát pedig fekete volt és olyan volt­,, hogy deréktól kezdve hátrafelé m­ent ki a szabása, ott meg tér­gyen alul ér. (toyan, nínt’Kass­áij a pincéremberek* nek... . — Frakk! — Igenis, olyan frakkos kabát. Ilát mit szól hozzá) tekintetes ur? Oszt vinné el a szél azt az urizáló fejét, most mindig csak abba jár. Hétfőn is, hogy­ disznóölés volt a bérlőnél, hát abba az úri kabátba pörkölte a malacot. Az egész falu neveti a bolondot. Mi is csöndesen mosolygunk rajta egyet. Közbe megtérítenek a Jancsi részére s 6 engedel­­met kérvén, Hiedelemmel helyet foglal az asztalnál. Pörge kis kalapját a térdére teszi. Haja kicsit okos­kodik a választéknál, ezért megnyomkodja keveset s aközbe mentegetőzik:­­— Pedig jól megpomádéztam odahaza. De még kurtácska. S enni kezd szó nélkül, jóízűen. Elnézem azt a kedves, okos parasztfejét s később azt kérdem tőle: — Hát a csehekkel hogy állunk, Jancsi? Jancsi rámnéz, gondolkozik s annyit mond rá halkan: — Tessék elhinni, tekintetes ur, nem jó aztal emlegetni se. Már Kassán vannak s ha rágondol az ember, hogy minket is meglepnek majd, hát csak szomorkodni kezd tüle. S néhányszor rábókol magának, hogy igenis, csak szomorkodni kezd tüle az ember. Később meg­köszöni a vacsorát, kezet csókol az asszonynak, en­­gedelmet kérvén, pipára gyű­it s ismét engedelmet kérvén, leül a kályha mellé. Egy darabkát katonai múltjára tér vissza, hogy azt mondja, mikor még Dunabürbe hadakoztak, több volt a pipadohánya s később azt kérdi, minden átmenet nélkül. — Hát azt tetszett hallani, hogy a segéd ur megint be van -el n­a? — Kicsoda? A segédjegyző ur? — Igenis. — Csopak Józsi? — Igenis. — Hát hazakerült? — Hogyne! Karácsonyra égett meg a hada­­kozásból... — S mióta van berúgva? — Elseje óta, mikor gyalog ment be a városba, hogy az adóhivataltól felvegye a fizetségét. .. Mikor Jancsi még tovább is mesél, de nem hall­gatok rá többet, mert a, szemem könnyel telik meg, a­hogy képzeletben felbukkan elöttem a kedves, szegény Csopak Jóska ... Istenem­! Hát hazakerült s alighogy hazakerült, begya­­logolt a székvárosba, hogy személyesen vesve föl a havi salláriumot s alighogy fölvette, be is dugott, sőt még most is be vagyon rúgva. Pontosan ugy, mint 1914-ben és azelőtt is minden hónap elsején. Mint a háború előtt... Csopak Józsi köztudomás szerint öreg legény volt már akkor is, számlált vala harminc és hat esz­tendőket, de segédnótárius volt azért mindig, igaz, hogy nem is akarta följebb vinni. A hontalábú vice tudvalévően minden elsején leánynézőbe készült, ezért a saját­ talpán kutyagolt be a városba, ott föl­vette havi járandóságát: nyolcvanhét korona és hat­vanhat filléreket, de mielőtt nekivágott volna a lá­nyos háznak némi bátorítás kedvéért minden else­jén betért a Varázsfuvolá­ba vagy a Nyalkatelli-be, ott asztali bort rendelt s onnan ki se mozdult mind­addig, míg a banda az összes kroncseszeket ki nem lerugózta a zsebéből... Tizenöt év óta készült arra a bizonyos lánynézőre a kedves Csopak Józsi, min­den elsején pontosan, de mert minden alkalommal­­ betért a Nyalkatetű­be vagy a V­arázsf­uvolá­ba, har­madnapra vagy negyednapra tökéletesen lekop­­pasztva, egy vas nélkül, félig meztelenül gyalogolt vissza a faluba s ettől kezdve a háziasszonya, bizo­nyos Terka néni, a következő elsejéig szünet nélkül morgott rá, mint a szelindek, hogy mikor egyenlíti ki már a segéd ur azt a nyolcötvenet, melyet 1910- ben, a követválasztás idején kért kölcsön záros ha­táridőre és becsületszóra ... így volt, a­mig béke volt. .. Mikor aztán a Kárpátokat döngette az orosz s minden legény az iszonyatos hóban vérzett, Cső­, pák Józsi önként jelentkezett katonának... Attól fogva híre veszett teljes két esztendőre... Két esz­tendő múlva lapot kaptam tőle; a lapon ennyi volt: Doberdo. Vov meffitünl: előre, mint a szél! Könyekig meghatott az öreg vice lendületes d­oberdói viselkedése s a válaszlevélben megkérdez­tem, hogy mi lehet az, a­mi oly ellenállhatatlan erő­vel viszi a halálba? Az elbusult düh, a honszerelem vagy az extázis-e? Ugyan mi viszi? Józsi ezt írta vissza tíz nap múlva: A rum! Később hallottam csak, hogy azon időben egy karszti állomáson rummal megrakott vagyonnak ment neki néhány bajtársával... A többit úgy is érti mindenki... Mos­t aztán, négy esztendő kínszenvedései után, hazáig vergődött a nótárius vicc is. E­ négy év alatt más ember huszonnégyet vénült, a világ kifordult a négy sarkából, Kassa alól immár falunkat is fenye­geti az ellenség . . . Istenem! • • . Csopak Józsi pedig ugyanakkor begyalogol a városba, az adóhivatalhoz, fölveszi a havi kroncseszeket, mint 14-ben s befor­dulván a Varázsfuvolá­ba, felváltva kesergőt és csár­dást rendeltet a bandánál — s demarkációs vonal ide, demarkációs vonal amoda! — negyednapra a saját talpán gyalogol el hazáig, mintha a közbe elszaladt négy esztendőben mi se történt volna, mintha csak aludtunk volna keveset... Telki néni ismét morogni fog rá február elsejéig, hogy mi van a nyolcötven­ne­­s Csopak Józsi, ha hazavetődött azóta, föltétle­nül becsületszavát adta, hogy legközelebb végérvé­nyesen letörleszti azt a kevés összeget . . . Most, a­mikor minden elveszett előlünk, a mi valaha kedves volt elárvult szívünknek, a­mikor a bátyánk, a jó­­barátunk soha többet nem fog visszatérni hozzánk a éjszakákon át eltévült szemmel, magánosan virraszt­­gatunk. D­e megindult pillanatban fölbukkant előt­tem a Csopak Józsi drága és törhetetlen figurája... Érzem, hogy minden elmúlt, a­mi múlt volt egyszer, csak Józsi maradt meg sértetlenül az egész letűnt vi­lágból s érthető talán, ha gondolatban meghatott tisz­telettel veszem le előtte a kalapomat s menthető, ha könnyes lesz a szemem .. . — Mikor ment be az adóhivatalba, a segéd úr, Jancsi? — Elsején hajnalba, tekintetes ur. — felel tisz­telettel Jancsi. — Én nyolcadikén indultam, de akkor még nem volt odahaza. A fejes fia m­ondta, hogy ötö­dikén éjjel nagyba táncolt a segéd ur valami kocs­mában s hogy akkor már berekedt a sok danolás­­tól, meg h­ogy belerugott a kisbőgőbe .­­ . De nem tudta megfizetni a bőgőt s ezért verekedni kezdett a­ cigányokkal- K—i J—s. Budapesti Hírlap­on. 1919. január 12- FŐVÁROSI ÜGYEK. — Bárczy főpolgármester fölm­entése. Fé?*1 hivatalosan jelentik: A kormány Bárczy István idrt, Budapest főváros főpolgármesterét ez állásától ki­válóan buzgó és eredményes szolgálatainak elisme­rése mellett, saját kérelmére fölmentette. — A Ferenc József-dij uj bizottsága. A ta­nács a Ferenc József tudományos, szépirodalmi és festőművészeti dijának odaítélésére uj bizottságot küldött ki. .. Nincs hús. Napok óta­ husinség van Buda­pesten s nemcsak a mészárosok nem tudnak húst adni, de akcióh­úst is alig kapni valahol. A közönség természetesen türelmetlen s a hatóságokat szidja, a­miben ezúttal igaza is van, mert meg lehet állapítani, hogy az Országos Közélelmező Hivatal intézkedései okozták a budapesti husinséget. A Közélelmező Hi­vatal alaposan leszorította a h­ús árát s ez az intéz­kedése rendkívül népszerű volt, de a népszerűségre való törekvés rendesen rossz tanácsadó, mert mit ér az, ha olcsó a hús, de nem lehet hozzájutni? ‘A Közélelmező Hivatal nem számolt az élő marha árá­val, a­minek az lett a következése, hogy a gazdák, elsősorban a dunántúliak, oda viszik a marhát, a­hol nagyobb árat kapnak érte. Ilyenformán Budapest helyett Ausztriába s elsősorban Bécsbe szállítják­ a­ marhát és a Közélelmező Hivatal, a­mely azt hitte, hogy a hús árának leszorítása olcsóbbá fogja tenni az élőmarhát, alaposan csalódott. A húsinség ter­mészetesen hatással van az akcióhúsra is, de e mel­lett — úgy látszik — a Közélelmező Hivatal már, nem is rendelkezik annyi pénzzel, hogy ezt az akciót fönn tudja tartani. Megszüntetni nem akarja — ez kétségtelenül rossz hatással lenne a közönségre, — de igazi akciót sem tud kifejteni, ezért amolyant tessék-lássák akció lesz belőle, a­melyből a közönség aligha fog olcsó húst látni. A helyzetre nézve jel­lemző, hogy eddig az akcióhús árusítására heten­, kint 1800 darab marhát vágtak le, most pedig a jég-

Next