Budapesti Hírlap, 1921. október(41. évfolyam, 218–244. szám)

1921-10-14 / 229. szám

^ ———BBBWJ­­ Budapest, 1821. Péntek, oktober 14 XLI. évfolyam, 229. szám . Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árasz: Egész évre 440 K, félévre 220 K, negyedévre 110 K, egy hónapra 40 K. Egyes szála ára 3 k­orona. Ausztriában 5 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. s. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 33—84. fiuelence! hirnenál. Budapest, okt. 13. Még nem szigorúan hivatalosan, de elég biztos formában jelentik félhivatalosan, hogy a velencei tanácskozás eredményes volt, a felek megegyeztek. Hogy Soproniban és vidékén nép­szavazás lesz, s az dönt Nyugatmagyarország e kis részének hovatar­tozandóságáról. Előbb azonban egy héten belül meg kell történni a le­fegyverzésnek­. Időközben­ folyik egy bécsi ta­nácskozás­­kétheti terminussal, a­melyben Ausz­triával egyéb követeléseink iránt meg kellene jósználnnunk a kos­putust. Ha ez újabb két hét alatt eredménytelen lenne, akkor e kérdésben­­dönt a vegyes bíróság a trianoni szerződés mű­r­­elése szerint és akkor a velencei tanácskozás é­relmében el van intézve a nyugatmagyar­or­isz­ági kérdés.­­ A területi veszteségek dolgában ez lenne­­a legkisebb, de erkölcsi tekintetben ez a leg­súlyosabb. Nemcsak azért, mert az viszi el, a­­kit eddig évszázadokon át manden háborújában veszteségektől megoltalmaztunk s hogy együtt véreztün­k ebben a háborúban is, a melyért minket dobtak oda prédának. Nem főleg ezért. Mert a­mit elv­esz tőlünk az erőszak és a ha­talmi szó, az ellen ne­m tehetünk.. . Itt abba­­a gyötrelmes­ helyzetbe hozták a magyar kor­mányt, hogy megalkudjék, egy részét a testéből adjon oda önként, alku útján, hogy egy másik részt megtarthasson. Pókaniné kínját kényszerí­tik magyar államférfiakra, a­kiknek választani kell, hogy melyik fiát adja oda a vérpadnak. A bölcs Salamon előtt perlekedő két asszony, szerepet kell­­ játszaniok s az ítélet nem az, hogy a gyermeket odaadják az édesanyjának, hanem hogy kettészelik. És a két asszony, egyik sírva, a másik röhögve viszi­­­ez a zsákmá­nyát, amaz a halottját. Nincsen kétségünk Sopronra nézve a nép­szavazásban, ámbár nemzeti erkölcstelenségnek tartjuk az országrendezés e módját. Nyugatma­­gyarország nem azoké, a­kik véletlenül ott lak­­­­nak, oly értelemben, hogy rendelkezhessenek­­vele az iránt, hogy hová tartozzék. Az a föld Magyarország és Magyarországé. Elvenni elve­heti tőle a nagyobb erő, de senkinek arra nézve joga nincs, hogy szavazatával máról-holnapra Ausztriát csinálhasson csak egy barázdájából is. Sírva mosolygunk azon, hogy legalább Sopron a miénk maradhat. A többit olybá néz­zük, hogy elvették. Hogy ennyire is juthatott a dolog, az annak a jele, hogy egynémely an­­tant-hatal­omnak kezd az elméjében derengeni, mily világraszóló oktalanságot csináltak Kelet- Európa arculatának botor eltorzításában. Nem irigylem sem a magyar, s­­m az ide­gen diplomatákat, a­kik Velencében együtt ül­tek s a nyugatmagyarországi kérdés füzénél sütögették a maguk pecsenyéjét. Nekem ugy tetszik, mintha álarcban ültek volna egymással szemközt, mert nyilván mindenük mást gondolt, mint a mit beszéd. Persze, a magyar urakat t­ermésze­tesen Nyugat Magyarország érdekelte. A bécsi uraság­ok fejében nem tudom, mi­ mo­toszkált. Ha Bécs és Ausztria érdeke járt volna az eszükben, akkor kezdettől fogva visszautasí­­tották volna azt az infámis gondolatot, hogy ők hasítsanak maguknak részt Magyarországból. De Bécsországot is hetvenhét pártra tépte az egyedül üdvözítő általános választójog s ott sincs már, a ki ne a párt- és a­z osztály- és a hatalmi érdekre, hanem az országa érdekére­­gondolt volna. Olaszország nagyon barátságosan játszta a közvetítő szerepét. Szóba került a magyar­olasz szimpátiák hagyománya is. De bizony nem szentimentális megindulások játsztak ott szerepet. Ezek voltak a szók. A gondolatok az álarc mögött az új európai berendezkedés ve­szedelmei körül jártak. Meglátták az olaszok, a­mit a cseh történetíró már ötven-hatvan évvel ezelőtt konstatált, hogy a szlávok legnagyobb szerencsétlensége, hogy a magyarság beékelte ma­­gát közéjük s elválasztotta a délieket az észa­kiaktól. Meglátták, hogy a trianoni béke ezt a nagyszerű válaszfalat döngeti és kezdte ki, a­mely Európa keletén lehetővé tette az államok egyensúlyát, stabilitását és lokalizálta Európa javára az örökös balkáni tüzeket. Ennek a hatását kezdőik érezni és a velencei diplomatikus karnevál álarcosainak álarca ezt a valóságot takarta el. Illfóz érelmező Tanács, a liszt­ és a Swracatufa. Irta Vatnay Béla er., a miskolci G. O. K. osztály­­vezetője. Óhajunk beteljesedett Most már minden rend­ben lesz, mert a tanácsok száma újra megszaporo­­dotk Ebben az országban mindenki tanácsot ad, esznéket, ötleteket gyárt, csak éppen senki sem cselekszik. Pedig az éhező és a rossz kenyértől be­teg emberek nem arra kíváncsiak, hogy kinek mi a véleménye az egyes dolgokról, de gyors és eredmé­nyes intézkedést várnak, helyzetük jobbulásáit sóvá­rogva. A Közélelmező Tanács tagjai egyenként mind­annyian nagyszerű emberek. De van egy nagy hiba. A jelenlegi helyzet nem alkalmas arra, hogy a­ sür­gős és halasztást nem tűrő, az ország életére kiható fontosságú dolgokat nehézkes és a politikai érde­kekre reagálni kénytelen testület intézze. Nem Közélemmező Tanács, de — mindenkitől független — közélelmező diktátor kell! Mi történik eddig? A Közélelmező Tanács na­ponként összeült, azután albizottságokra oszlott — és újra összeült. A lapok a megjelenés időpontja szerint, úgyszólván óránként, hatalmas cikkeket kö­­zölnek a tanács és albizottságai,határozatairól. Ezek a határozatok — a lapok szerint — a legellentéte­sebbek. Term­­szete­sen senki nem gondol azzal, hogy ezeknek az egymással homlokegyenest ellenkező hí­reknek milyen káros hatásuk van közgazdasági éle­tünkre és a külföld előtti hitelünkre. A kereskedő, a malmos a leghihetetlenebb­­helyzetbe kerül. A né­hány órával előbb kötött üzleteit a hírek megjelené­sére érvényteleníteni kénytelen, hogy azután ezt az elhatározását, az­ újabb hírekre, ismét megmásítsa. A piac, az árak nem tudnak kialakulni, a legnagyobb bizonytalanság jellemzi a­­ helyzetet, arról nem is szólva, hogy minden számítás lehetetlenné vált, mert a kiviteli illetékek napról-napra változnak s egyáltalán nem bizonyos, hogy a fizetés ellenében a kiszállítás lehetséges lesz-e. A sokszor félrevezetett külföldi kereskedő elveszti bizalmát és átmegy azokra a piacokra, a­hol esetleg nagyobb áron, de megkötött üzleteinek teljesítését biztosítva látja. Ez azután megint a valutánkat rontja. Arról is felesleges tanác­sozni, hogy miként javítsuk meg a jelenleg sokszor élvezhetetlen ke­nyeret. Hallatlanul egyszerű a mega­dás. Meg kell változtatni a kiőrlésre vonatkozó M. E. 6485/1921. számú rendeletét, a­mely 80 százalékos kiőrlés mel­lett 25 százalék nullás liszt és 15 százalék rózsláng­­kivételét rendeli el. A­míg ez meg nem történik, száz ankét sem serü­t­. Viszont rakétákkal még senki éhségét nem sikerült csillapítani. Egyre nehezedik a helyzet Nemsokára iftt a tél, a­mikor a szegény magyar néhány rossz koro­náját nemcsak kenyérre, de tüzelőanyagra is­­kény­telen lesz kiadni. Pedig mindkettőre a magyarnak a mai szegénység mellett nehezen telik. Hogy az ország milyen szegény, hogy az ál­lam kasszája miyen üres, erről t­ár minden való­színűség szerint a jóvátételi bizottság is tudomást szerzett, a­mint­­hogy ezzel minden kenyér után sóvárgó magyar is tisztában van. A kiőrlési rende­let megváltoztatása éppen ezért nagyon nehéz, mert bűzen az minden korába számítást megé­önt, de viszont annak, a Közélelmező Tanács nélkül is, mindenki tudatában van, hogy nemcsak az a fon­tos, hogy az állam kenyeret adjon, a lényeg az, hogy az a kenyér, a­mit hallatlan áldozatok árán ad, élvezhető is legyen. Hogy az állam honnan ve­gye a fedezetet az így felmerülő több kiadáshoz, erre nézve a Budapesti Hírlap 207-ik számában már kifejtettük álláspontunkat, a­melynek megvaló­sításához a Közélelmező Tanács helyett szintén köz­és­ehh­ez­ő diktátorra van szükség. Megcáfolhatatlan igazságként hirdettük, hogy a föld ma is aranykoronával — (búzával) — fizet, a minthogy 1 katatsztrális hold föld most szintén pontosan annyi aranykoronát jövedelmez, mint 1914. augusztusában, a­mikor még papírvaluta nem volt ebben az országban. A Köztelek legutóbbi számában a kenyér problémája címen írt cikkemre hivatkozással, an­nak megállapítására törekszik, hogy a 400 koronás termelésű köfejtégekire vonatkozó adapsmani­iástsum­ helytelen és igazolni akarja, hogy ezek a költségek a So 0—900 koronát is meghalad­ják, úgy­hogy a mezőgazdasági termék­eket­ termelő osztály a mai árak mellett sem jut ezek szernt a szokottnál na­gyobb jövedelemhez. Az említett cikk állításainak igazolására ösz­­szeállítást is közöl arról, hogy egy katasztrális hold búzaföld megművelése milyen összegbe kerül. Ter­mészetesen az egész fabeliáris összeállítás a mező­­gazdasági termelő osztály — nézete szerint megtá­madott — érdekeit igyekszik megvédeni és eg­y ka­­tasztrális hold föld haszonbérét, illetve járadékát az 1919—20-as gazdasági évre 1000 koronába veszi fel, m­íg a 90 kgr. vetőmag értékét ugyancsak erre az évre 1200 koronában állapija meg. Ez nem helytálló számítás. Az 1919—20-as gazdasági év­ben nem voltak 1000 koronás haszonbérek és a vetőmagot sem lehet a legnagyobb uzsoraáron szá­mításba venni, mert hiszen tavaly még a termés zárolva volt és 1920. augusztusában a búza maxi­mális ára 500 koronában volt megállapít­s­a. Ugyan­ilyen alapon történt e többi számítás is. Azt is mondják, hogy p, "gazdaközönség a há­ború alatt megte­tte kötelességét — és most már nincs tovább. Rendben van. Senki sem vonja két­ségbe, hogy a magyar föld urai igaz és jó hazafiak voltak, ám azt is kevés gazda állíthatja, hogy a há­ború alatt nem kétszerezte meg a vagyonát. Nem papírvattában, de marhában és földben. A há­ború előtt az aranykoronán vásárolt föld: egyhar­­mada átlag a Jelzáloghitelbanké volt, ma pedig a föld — a földtulajdonosé — és a jelzálogh­itelban­­kos kétségbeesetten azon­­ töpreng, hogy miként fizessen a visszakapott papírpénzből a francia frankban osztalékot. Itt nem lehet vitatkozni. A helyzet adva van. Az ország lakosainak a nagyobb fele nincs kenyér­rel ellátva. Szegény, pénze nincs, hogy a papírvalu­­tájáért aranykoronát és ezen búzát vásároljon. Az állampénztár még a magángazdaságoknál is szegé­nyebb, tehát nem segíthet. Át kell hárítani hát ez a feltétlen eliminálandó terhet arra a társadalmi osz­tályra, a­mely elbírja a megterheltetést, a­nélkül, hogy jogos magánérdekei megsértetnének. Az állam­nak legelemibb joga adót szedni, minthogy pedig csak a progresszív adórendszer: az igazságos, az ál­lami csak jogait érvényesíti,­ mikor aranyhozadékból (búzából), aranyban (búzában) követeli az adót.­­ Ha Hegedűs Lóránt adórendszerét a búzavaluta alapján építi föl, nagyon sok­ keserűségtől szabadult volna meg és eszméit sokban megvalósíthatja. .. ke­nyér­kérdés elintézésére ezt előbb-utóbb feltétlen meg k­ell csinálni. • . . És, hogy igazunkat egészen bebizonyítsuk, le­gyen szabad még a Mosonból Búza és korona cí­men érkezett, a Budapesti Hírlap 221-ik számában megjelent levélre is röviden válaszolni. 1. Már előbb is elismertük, hogy a rettenetes háború terheinek a nagy részét a falu viselte, de ez­zel szemben a falu élvezte a háborúnak csaknem összes gazdasági előnyeit. A föld a háború alatt is aranyban (búzában) fizetett és az állam által meg­állapított térítési árak mindenkor arányban voltak

Next